Réges-régi hagyománya van német földön a szép karácsonyoknak, az ünnepet előkészítő időszaknak. Fenséges illatok keverednek: vaníliafelhőben úsznak a városok piacterei, fűszeres forraltbor csábítja a sétálókat-nézelődőket. Meghitt és vidám családi összejövetelek időszaka ez, a felnőttek kávéval, a gyerekek kakaóval eszik-harapják-majszolják a hagyományos Stollent, a kalácsot. Pékek ezrei versenyeznek, réges-régi titkos receptek szerint gyúrják-sütik az ünnepi kalácsot, hogy ők kínálhassák a legfinomabb Christstollent, amelyet látványos felvonuláson szoktak körbe vinni Drezdában, a karácsonyi kalács német fővárosában… A kalácsünnepi írás az egykor kedvelt és nagy példányszámú Magyar Hírlap című napilapban jelent meg 1983. december 11-én. Íme:
Nincs karácsony Stollen nélkül. Ha nem tekintenék a naptárra, akkor is tudnám: közeleg a karácsony. Drezdai barátaink ugyanis menetrendi pontossággal küldik meg ilyenkor, advent idején a Christstollent, azaz a karácsonyi kalácsot, emlékeztetve bennünket az évekkel ezelőtt német földön eltöltött első karácsonyunkra…
A korán alkonyba hanyatló decemberi délutánokon meghitt beszélgetésekre ütnek össze a családtagok, rokonok, ismerősök az általában jó ízléssel berendezett otthonokban. A háziak ilyenkor előveszik az egész éven át a vitrinben féltve őrzött ünnepi porcelánkészletet, az sem számít, ha éppen méregdrága meisseni cserép is. Az advent első napján megszegik a nemegyszer három-négy kilót is nyomó, leginkább a mi püspökkenyerünkre hasonlító karácsonyi kalácsot. Ebből a mazsolás, mandulás, citronátos és egyéb finomságokkal ízesített, vaníliás cukorral jócskán meghintett süteményből törnek egyegy darabkát a délutáni kávét kortyolgatván. Az asztal közepén fenyőkoszorúba állított, színes-mintás gyertya ég, mellette békésen pöfékel a fából faragott Räuchermann, a füstölő ember, tömjénes fenyőillattal árasztja el a szobát.
Sok évszázados hagyománya van német földön a karácsonyi vásároknak is, amelyeket rendszerint a városok főterén rendeznek meg. Az idén – hó híján – majd’ százesztendős villamoskocsin érkezett meg a Télapó a drezdai Neumarktra, hogy engedélyt adjon a kalácsvásár megnyitására. Berlinben, az NDK fővárosában néhány nappal előbb kezdődött a vidám karácsonyi vásár az Alexanderplatz közelében. Az elsőt, a krónika szerint, 373 esztendővel ezelőtt rendezték meg. Kora délutántól késő estig forog itt az óriáskerék. Hangszórók bömbölnek a dodzsem eresze alatt. Kandírozott piros almát, vattacukrot, túrós fánkot, népművészeti tárgyakat, ezernyi apró ajándéktárgyat kínálnak a másfél száznál is több pavilonban. A céllövöldék, szellemvasút, szerencsekerék mellett jól megférnek a rögtönzött színpadok, ahol ifjú amatőrök, befutott rock- és popzenekarok, -énekesek, rézfúvósok és országosan kedvelt, tisztelt művészek is föllépnek.
Minden negyedik-ötödik faházikóból ínycsiklandozó illatok áradnak: kacsamájat sütnek a szakácsok, mellé párolt hagymát csippentenek a kenyérre. Éles északnyugati szél csípi arcomat; Glühweint, fűszeres forralt bort veszek a legközelebbi vásárosbódénál. Ezt kortyolgatva, ujjaimat melegítve indulok vissza a vásári forgatagból a lámpafüzérekkel kivilágított Alexanderplatzon át a Liebknecht-Strasse irányába. Itt, az árkádok alatt régi ismerőseimmel, a Schneider házaspárral és ördögfióka gyerekeikkel futok össze. A szokásos „hogy vagy?” és a legfrissebb családi hírek – Thomas reggelenként már öccsével, Roberttel együtt megy az iskolába, Pétert kinevezték tervezési csoportvezetőnek, Petra most jelentkezett a berlini IBUSZ-irodában egy jövő évi családos üdülésre, a Duna-kanyarba – elújságolása után szinte egyszerre kérdik: mit szólsz hozzá? Egyre gondolunk, hisz’ hallottuk is, láttuk is a tévében, olvastuk az újságban: a rakétatelepítés mellett döntött a bonni parlament. A valóságosabbnál is fagyosabbnak érezzük az árkádok alá besüvítő szelet. „Tudod, mi nem vagyunk politizálós família – jegyzi meg Peter. – De meggyőződésünk, véleményünk, akaratunk és vágyaink, reményeink vannak, mint sok tízmillió német családnak itt és odaát. Ha csupán ezt a két fiút nézzük: szeretnénk őket biztonságban fölnevelni’’. Szép ünnepeket, boldog, békés új évet kívánva elköszönünk egymástól. Schneiderék a Centrum-áruházba igyekeznek, hogy megvegyék az 1984. évi naptárakat. Jómagam a Linden felé indulok, át a Spree egyik hídján a sok közül, a Marx–Engels-hídon.
Az ékességeitől, a szép márványszobroktól évtizedeken át megfosztott hidacska ugyancsak megszépült: a nyugat-berlini városi vezetés nemrég visszaszolgáltatta őket jogos tulajdonosának, a Német Demokratikus Köztársaság fővárosának. Talán nincs is olyan hideg, mint gondolnánk…
(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)
