Az újságíró archívumából: A történelem órái

A német egység megteremtését közismerten megelőzte az 1989-es szeptemberi magyar határnyitás – de nem csak az. Magában a keletnémet politikai életben is mutatkoztak csírái az egységtörekvéseknek, amelyekre cikkünk szerzője berlini tudósítóként igyekezett – meglévő lehetőségein belül – felhívni a hazai olvasók figyelmét. Mint az alábbi írásban is, amely a Népszabadság 1989. február 17-i számában jelent meg. (Nyitó kép: Pinterest)

Nyolcadikos fiam történelemkönyve szinte nyomdafriss: 1988-as kiadású. Az NDK-ban egy-egy tankönyvet több korosztály is koptat, ezért külön figyelmet érdemel, hogy a história esetében radikális megújítást tartottak szükségesnek az illetékesek. Tegyük hozzá: ez inkább a német múltra vonatkozik. A világtörténelemnek, különösen legújabb kori szakaszának értékelésében nem tapasztalni érzékelhető változásait, amint azt a Szputnyik című szovjet hetilap NDK-beli terjesztésének leállítása is jelezte. (Berlin ezzel jelezte, hogy „nem vevő” Gorbacsov óvatos – ám Honeckerék számára mégis a tűréshatárukat meghaladó – ideológiai lazítási törekvéseire – a szerk.)

A körülmények és új felismerések hatására a német történelmet illetően azonban változnak, áttevődnek a hangsúlyok. Elegendő két példát említeni. Az egyik Nagy Frigyes, akinek lovas szobrát – mint a porosz militarizmus jelképét és majdhogynem a fasizmus előfutárát – az ötvenes évek elején eltávolították az Unter den Lindenről, majd három évtizeddel később eredeti helyére visszaállították. A másik az egykori császári palota, amelynek romos, de a kortársak szerint megmenthető épületét ugyancsak az NDK megalapításával nagyjából egy időben robbantották fel, hogy helyét később a Népi Kamarának is otthont adó üvegház, a Köztársasági Palota foglalja el. A megmaradt kevés berlini műemlék gondos felújítását, az egykori városmag, a Miklós-negyed gyakorlatilag újbóli megépítését emlékezetbe idézve, feltehető, hogy mostani döntés esetén a Hohenzollernek lakhelye is visszanyerte volna régi pompáját.

 Egyébként a régi idők számos emlékét megőrizték, így a császári palota azon erkélyét, amelyről Liebknecht kihirdette a köztársaságot; ezt az államtanács székházába beépítették. Hagyományos a fegyveres erők uniformisa is, amely kétségkívül emlékeztet az egykori egyenruhákra. De az NDK vasúti kocsijainak oldalán a DR rövidítés is a Deutsche Reichsbahn – Német Birodalmi Vasút – nevet idézi, a szatirikus tollforgatók fullánkos megjegyzéseire fittyet hányva.

Vitathatatlan, hogy 1945 után a szovjet megszállási övezetben, majd pedig az NDK-ban kezdettől fogva vaskövetkezetességgel törekedtek a potsdami döntések, így a nácitlanítás, a militarizmus kiirtása hiánytalan megvalósítására. Az ötvenes évek propagandastílusának ismeretében érthető, hogy az NDK-ban akkor egysíkú történelemszemlélet alakult ki. Ez – némi sarkítással – úgy festett, hogy az Elbától nyugatra élnek azok, akik a német múlt negatív hagyományait hordozzák (s ezért nekik kell viselniük a felelősséget), míg emitt a marxi–thälmanni örökség letéteményesei menetelnek a boldog, szocialista jövő felé.

E sematikus kép „elmélyítéséért” a történelemoktatásnak is meg kellett tennie a magáét. A tananyagban fokozott, olykor egyoldalúan túlzó hangsúllyal szerepeltek a forradalmi hagyományok, a munkásmozgalom, a kommunista párt fejlődése és az antifasiszta ellenállási csoportok. Természetesen kiemelten kezelték a negyvenöt utáni, főleg pedig az NDK megalakulását követő eseményeket, míg a német történelem árnyoldalait a túloldalra igyekeztek átterelni. Az aránytalanságok, hangsúlyeltolódások azonban inkább zavart eredményeztek, s nem járultak hozzá a szándékoknak megfelelő mértékben egy újfajta, NDK-azonosságtudat kialakításához.

Változást akkor kezdett jelezni a történelmi barométer, amikor is Sigmund Jähn tíz évvel ezelőtti űrrepülését a Neues Deutschland így jelentette be: „Az első német a világűrben: az NDK állampolgára!” Kétségtelen: lehet valaki német úgy, hogy ne legyen az NDK polgára, fordítva azonban ez képtelenség. Ez esetben viszont vállalni kell mindazt, ami a németséggel együtt jár. A történelmet is.

Időközben az NDK-ban a német történelem olyan alakjai kaptak korszerű, átfogó, tudományos alaposságú – a másik német államban is elismeréssel fogadott – értékelést, mint Luther, Nagy Frigyes vagy éppen Bismarck. Színdarabok, filmek, televíziós produkciók sora, kitűnő életrajzok, monográfiák igyekeznek az átlagemberhez is közelebb vinni a német múlt személyiségeit.

Szervesen illeszkedik ebbe az iskolai történelem oktatás reformja is. A múlt nyáron mintegy tizenötezer pedagógus ült be két hétre az iskolapadokba, hogy az új tantervvel megismerkedjék. Mint azt a témával foglalkozó, itteni cikkek is hangsúlyozták, az új tanterv nem holmi „kozmetikai műtétet” kínál, hanem az eddigi történelem-oktatás kritikus elemzéséből következő, alapvető társadalmi és módszerbeli változásokat.

A lényegi vonások között az első helyen azt említik, hogy az össznémet történelem az NDK történelmének is szerves része, s azt napjainkig tartó, egységes folyamatként, a világtörténelembe ágyazva kell szemlélni és kezelni. Természetesen nincs szó arról, hogy a munkásmozgalmi, forradalmi és humanista hagyományok ismertetése csorbát szenvedne az új koncepció bevezetéséivel. Ám – hangsúlyozzák a szakértők – már csak a tanulók körében tapasztalható esetenkénti fásultság leküzdése érdekében is színesebben és alaposabban kell bemutatni azt a szerepet, amelyet más osztályok és rétegek játszottak a történelemben. Ez vonatkozhat olyan uralkodók, egyházi méltóságok vagy akár újkori iparbárók személyére is, akik ugyan a saját osztályuk érdekeit képviselték, de objektíve előmozdították a társadalmi haladást. A tanterv arra is figyelmeztet, hogy a történelem-oktatásban a múlt politikai és gazdasági eseményei mellett helyet kell, hogy kapjanak a társadalmi, kulturális és ideológiai vonatkozások is.

A tartalmi újdonságok mellett fontos szerepet szánnak a módszerek tökéletesítésének, a tanárok egyéni kezdeményezésének. Jelentős előrelépés lesz, ha a tanulók valóban bátrabban nyúlnak majd a történelemhez, s egymással és akár a tanárral is vitatkozva közösen alakítják ki a képet. (A gyerek a nyugati rádióból és tévéből, no meg a családi környezetből amúgy is kap a tankönyvétől eltérő érveket.)

Az így megalapozottabb tudás elvezethet a történelmi folyamatok – s bennük a német évszázadok – igazi megértéséhez, az új kérdésekre adandó korszerű, szocialista szellemű válaszok önálló megfogalmazásához, s idővel nyilván a világtörténelem ellentmondásos folyamatainak, „fehér foltjainak” elemző értelmezéséhez is. Ez nem könnyű, de mind elodázhatatlanabb feladat. Nem csak középiskolás fokon.