Milliókat kereshettek a náci akták tolvajai

Kis híján három évtizeddel ezelőtt, 1988. április 9-én számoltam be a Magyar Hírlap német ügyekkel is foglalkozó külpolitikusaként (mindenekelőtt nyugatnémet sajtójelentések alapján) arról a korszakos botrányról, amely az akkor amerikai kezelésben volt náciarchívum, a Berlini Dokumentációs Központ (BDC) működése miatt kerekedett. Íme:

Milliókat kereshettek a náci akták tolvajai

Szenzációt és megbotránkozást egyaránt keltett a hír: meglopták a Berlin Document Centert (BDC), a világ legnagyobb náciarchívumát. Nagy valószínűséggel már a nyolcvanas évek eleje (vagy még több idő) óta folyamatosan dézsmálták amerikai és nyugatnémet állampolgárok s az Egyesült Államok kezelésében álló nyugat-berlini BDC munkatársai a hitleri Harmadik Birodalom máig szigorúan titkosnak tekintett irattárát.

Miért? Kiknek állt ez érdekében?

A nyugat-berlini Berliner Morgenpost így vélekedett: „… Nyugatnémet források szerint legkevesebb 80 ezer, részben szigorúan titkos aktát csempésztek ki az archívumból. így például Martin Bormann iratai is manapság már csak másolatban vannak meg – az eredeti, még Hitler birodalmi kancelláriájából származó okmányok már réges-rég gazdag magánszemélyek trezorjaiban fekszenek, valahol Berlin és Los Angeles között… Szervezett bandák – potenciális személyiségek zsarolása révén – legalább 20 millió márkát kerestek az üzleten. Akik fizettek, jobbnak látták, ha eltitkolják náci múltjukat…”

Hogyan jött létre a BDC a város amerikai övezetében, a zehlendorfi Wasserkäfersteig 1. szám alatt található dokumentációs központ?

„Ott működött egykoron a Gestapo lehallgató-központja – állandó és erős fegyveres őrség körözött az épület körül, éjjelente fényszórók világították meg – kezdi a bemutatást a nyugatnémet Frankfurter Rundschau. – A háború végén amerikai katonák mentették meg; a nácik ugyanis egy müncheni papírmalomban szerették volna az egész archívumot megsemmisíteni. Tízmillió-hétszázezer NSDAP-, 600 ezer SS- és 200 ezer SA-tag törzslapja, a népi törvényszék 150 ezer bírósági aktája és az úgynevezett népi németek 2,5 millió állampolgársági ügyirata van a többi között az irdatlan mennyiségű dossziéban. Ott található – mint érdekesség – Hitler mindkét párttagkönyve és Rudolf Hess 0236. számú aktája is…

A Berliner Zeitung értesülése: „A Wasserkäfersteigen őrzik a náci párt levelezését, a birodalmi kulturális kamara, a Lebensborn (életforrás – a fajtiszta germánságot ápoló) nemzetiszocialista szervezet, az arany pártjelvényesek és más fasiszta «kiválóságok» aktáit.”

Kié valójában a náci archívum?

Közvetlenül az Amerikai Egyesült Államok külügyminisztériuma kezelésében áll. Daniel Simon szolgálaton kívüli amerikai őrnagy, a BDC igazgatója szerint az épületbe csak a baráti nyugati országok hivatalos képviselői, történészek, jogászok léphetnek be, olyanok, akiknek kutatómunkájához okvetlenül szükségesek az ott őrzött dokumentumok.

A nyugat-berlini Die Wahrheit című lap már 1980-ban keményen kifogásolta, hogy haladó gondolkodású, demokratikus érzelmű kutatók, tudósok be sem tehetik a lábukat a BDC-be. Az ugyancsak nyugat-berlini Volksblatt sem ért egyet az archívumlátogatás sokakat sújtó tilalmával. Azt írja, hogy a (nyugat)német történészeknek gyakran kálváriát kell járniuk tartományi, szövetségi és nyugat-berlini szenátusi hivataloknál, kérvényezni a bejutás céljából. Aztán vagy sikerül, vagy nem, miután meg kell szerezni a még élő egykori náci párttagok, SS- és SA-legények, vagy ha már elhunytak, akkor hozzátartozóik engedélyét is, ha netán az ő aktáik érdeklik a kutatókat. Nemegyszer „adatvédelemre”, a „személyiségi jogok” védelmére hivatkoznak a hatóságok az engedély megtagadásakor. Ily módon utasították el például Heinz Galinskinak, a helyi zsidó közösség elnökének is a kérését, és nem engedték be a híres-hírhedt épületbe.

„Esetenként 200, 300, 500 – egészen különleges darabokért akár 5000 – márkát fizettek a dokumentációs központból kilopott, kicsempészett papírokért. Legalább tízezer akta tűnt el ily módon a régiségkereskedők kezén, akik aztán fantasztikus összegeket kértek, kaptak az iratokért, amikor továbbadták őket…” (Részlet a nyugat-berlini Berliner Zeitungból.)

A Berliner Morgenpost arról írt, hogy a dokumentumlopási botránynak csupán a kisebbik, a látható része az iratokkal való üzletelés. Sokkalta nagyobb méretű és különösen jövedelmező a velük való zsarolás. Még ma is sok olyan politikus, újságíró, orvos, művész és más közéleti személyiség van hivatalban, aki egykor „jeles tagja” volt a Harmadik Birodalom különféle szervezeteinek. így például a nemzetiszocialista birodalmi orvosi kamarának, az újságíró-szövetségnek, a színészkamarának stb. Nyugatnémet szakmai körök szerint nem egyes személyek, úgymond: magányos farkasok zsarolják az érintetteket, hanem szervezett csoportok. Nagy valószínűséggel az aktalopások sem véletlenszerűek voltak, hanem megrendelésre, névre szólóan történtek.

„Az amerikai Daniel Simon vezeti az archívumot – írta a különösen sok tényt föltáró Berliner Morgenpost. – Kereken negyven német munkatárs dolgozik a keze alatt. Köztük Simon helyettese is, akit időközben fölfüggesztettek állásából, miután nyomozás folyik az ügyében. Azzal gyanúsítják, hogy éveken át kilószámra hordta, csempészte ki az anyagot az archívumból, és közvetítők révén forgalmazta őket… Segítőtársa egy helyi ügyvéd volt, aki az NSZK-ban és külföldön egyaránt közvetített az aktakereskedelemben… Szakemberek szerint a biztonsági előírások megsértésével akár több tízezer dokumentum is a tolvajok zsákmánya lehetett, és ehhez már bizonyos amerikai közreműködésre is szükség volt…”

„Nem holmi bűnügyi sztoriról van szó – írta az NDK- beli Neues Deutschland. – Sokkal inkább politikai botrányról. Ez is egy fejezete a le nem győzött múltnak.” A VVN, a Nácirezsim Üldözötteinek Egyesülete, az NSZK-beli antifasiszták szövetsége Majna-Frankfurtban kiadott nyilatkozatában olvasható: „Biztos, hogy az amerikai titkosszolgálat és a szövetségi köztársaság illetékes szolgálatai egyaránt tudtak a folyamatosan elkövetett lopásokról… Nem a kis tolvajok a vétkesek.

Robert Kempner, a nürnbergi per amerikai fővádlójának helyettese kijelentette: „Nagyszabású vállalkozásra” utal a Berlini Dokumentációs Központban kipattant aktalopási ügylet. Amikor a háború befejeztével sikerült biztonságba helyezni az archívumot, az a cél vezérelte az illetékeseket, hogy segítségével megtalálják a fasiszta gonosztettek elkövetőit és felelősségre vonják őket. „Ez, sajnos, nem sikerült.”                                                                                           

(A cikk képeinek forrása: Alliierten Museum Berlin)

* * *

A cikk megjelenése, 1988. április 9-e óta persze hatalmasat fordult a történelem kereke. A legfontosabb változás a jórészt magyar politikai-társadalmi segítséggel létrejött német egyesülés, amelynek része volt Berlin egyesítése is, hogy újra az egységes Németország fővárosává lépjen elő. A Berlin Document Centert – hosszas tárgyalások eredményeképpen – az amerikaiak átadták a Német Szövetségi Archívumnak, amely immár egységesen kezelheti a III. Birodalom valamennyi (eddig föllelt) aktáját és egyéb adathordozóját a berlin-lichterfeldei központi irattárban. (Az átadás előtt az összes dokumentumról másolatot készítettek, és az USA-ba szállították, ahol a washingtoni Nemzeti Archívumban helyezték el.)