Ezerkilencszáznyolcvan tavaszán az osztrák államszerződés aláírásának huszonötödik évfordulója alkalmából háromrészes helyszíni interjúsorozatot készítettem osztrák politikusokkal, történészekkel, újságírókkal, fölkeresvén azokat a még élő személyiségeket, akik cselekvő módon részt vettek a Európa második világháború utáni legfontosabb dokumentuma előkészítésében, kidolgozásában. Most, immár 70 esztendővel azután, hogy 1955. május 15-én Leopold Figl akkori osztrák külügyminiszter – fölmutatván a négy nagyhatalom képviselői által aláírt Osztrák Államszerződés eredeti okmánykötegét a bécsi Belvedere balkonjáról a palota udvarán összegyűlt sok-sok ezer embernek és a tőle telhető leghangosabban kiáltotta: „Österreich ist frei!” (Ausztria szabad!) – újra közzé teszem archívumomból a negyvenöt évvel ezelőtt írtakat abban a reményben, hogy napjaink embere is megtudja: létezik az emberek érdekeit, jövőjét szolgáló diplomácia is, akár „csodákra” is képesek a nagyok, ha egy irányba fordítják akaratukat. (Egy kocka a Négyen a dzsipben című, 1951-ben készült amerikai filmből.)

A jobb oldali képen: Magyar Hírlap-cikk, 1980. május 11.

«A legújabb osztrák autódivat: a dzsip. A használt gépkocsik piacán nyolcvan-százezer schillinget, sőt többet is kérnek és megadnak, akik lehetik, csakhogy egy formás katonai terepjáró autóhoz jussanak. Gyakran tűnnek föl ezek a harmincöt-negyven esztendős, terepszínűre, sötétszürkére, zöldesbarnára mázolt öreg kocsik, a dzsipek a bécsi Ringen, a Mariahilferstraßén, a Michaelerplatz és a Herrengasse torkolatában. Nem egy idei kiadású autócsoda, a hathengeres Alfa Romeo, az aerodinamika szupersztárja, a Renault Fuégo, a Toyota Corolla GT, a BMW zászlóshajójaként reklámozott 745-ös típus, a Porsche 328 S és a többi méregdrága újdonság nem kelt akkora csodálatot (mi több, irigységet), mint a hangos és sok (az idén már harmadszor fölemelt árú) benzint fogyasztó öreg dzsip. Némelyek gálaautónak is használják: a Lisztstraße-i Akademietheater előtt kettőt is láttam egyik este…

Miért ez a nosztalgia? Minden valószínűség szerint a véletlenek egybeeséséről van szó: „a régi szép ötvenes évek” sokféle módija hódít szerte a világban. Rock-and-roll dübörög a diszkókban, a lányok körében a bő nadrág, a fiúkéban a rövidre nyesett frizura az igazán „menő”. A már említett Akademietheater hetek óta telt ház előtt (nagy szó, hisz’ 200–500 schillingbe kerül a színházjegy) játssza Frank Wedekind darabját, a Tavasz ébredését – természetesen jócskán fölújítva, kitűnő szereplőgárdával.

Persze, lehet, hogy az Osztrák Köztársaságban egy történelmi eseményre emlékezés is dagasztja a nosztalgiadivat hullámát: az osztrák államszerződés aláírásának közelgő 25. évfordulója. Április 15-én például (tehát éppen negyedszázada, hogy az osztrák kormányküldöttség sikeres tárgyalások után visszaérkezett Moszkvából) dr. Bruno Kreisky szövetségi kancellár repülőgépe landolt a vöslaui repülőtéren rövid, „nosztalgikus sétarepülés” után. Kreisky államtitkárként volt tagja az egykori osztrák küldöttségnek, amelyet Julius Raab kancellár vezetett, és részt vett benne még Adolf Schärf alkancellár, valamint Leopold Figl külügyminiszter.

A négyek is ott ültek a dzsipben, akárcsak huszonöt esztendővel ezelőtt, a Vöslaui repülőtéren rendezett ceremónián: az Ausztriát fölszabadító, majd a második világháború után tíz évig az ellenőrzésük alatt tartó szövetségesek, a Szovjetunió, az Egyesült Államok, Franciaország és Nagy-Britannia járőrszolgálatot teljesítő katonái is. – Megkezdődött tehát az Osztrák Köztársaságban az az ünnepségsorozat. amelynek kiemelkedő „eseményére a bécsi Felső-Belvedere vörösmárvány termében május 16-án kerül sor: az államszeződést aláirt négy nagyhatalom külügyminiszterének jelenlétében emléktáblát lepleznek le a történelmi évforduló tiszteletére.

Jó néhány húsz-harminc év közötti fiatallal beszélgettem minap Bécsben, azt tudakolván tőlük, ismerik-e az államszerződés létrejöttének történetét, okait? Mindössze a közeli múlt osztrák történelmét tanulmányozó egyik egyetemista, Franz Steiner tudott hitelesen beszámolni az előzményekről:

– Az imperialista Németország már az első világháború elvesztése után szemet vetett az önálló, független Ausztriára, és csak az alkalomra várt, hogy magához csatolja, beolvassza – mondta a történészhallgató. – A fasiszta német csapatok 1938. március 13-án néhány óra alatt megszállták hazánkat, és Hitler kinyilvánította az Anschlusst, Ausztria Németországhoz csatolását. Berlin kihasználta részben az akkori kormány gyengeségét, azt, hogy az 1934-i polgárháborúban igen nagy vérveszteséget szenvedett a fasiszta veszélyre figyelmeztető és ellene egységesen föllépő osztrák munkásmozgalom, elsősorban a kommunista párt, és számolt azokkal a nem nagy tömeget képviselő, viszont jól szervezett körökkel is, amelyek a „nagy német, birodalomba” való beolvadással akarták visszaszerezni a monarchia széthullásával elveszett osztrák dicsőséget…

Egyedül a Szovjetunió tiltakozott a nagyhatalmak közül az okkupácio ellen – állapítják meg a mai Ausztriában megjelenő hivatalos kiadványok, amelyek egyúttal tárgyilagosan beszámolnak a kommunisták által irányított ellenállási és partizánmozgalmakról, a 05-csoporl (05 – tehát Österreich, miután az e betű az ötödik az ábécében), a Hetek Bizottsága, a POÉN (provizórikus osztrák nemzeti bizottság), a katonai, ellenállás tiszteletet követelő tetteiről.

Ausztria hitleri megszállásának mérlege: erőszakkal besorozott és a frontra vezényelt 170 800 osztrák férfi elesett, 76 200 eltűnt; a bombázások és a harcok következtében 24 300 polgári személy halt meg, 65 500 osztrák zsidót öltek meg a nemzetiszocialisták. 32 600 osztrák állampolgár lelte halálát a koncentrációs táborokban, 2700 személyt pedig kivégeztek a németek. Ez összesen az akkori lakosságnak majdnem a hat százaléka; 750 ezer osztrák állampolgárságú katona esett hadifogságba; Innsbruck, Hitler legfőbb „alpesi erődje” legnagyobbrészt elpusztult a harcokban; a főváros, Bécs 193 ezer lakása vált rommá, hidak omlottak a Dunába és a Duna-csatornába, kiégett az Operaház, a Burgtheater, a Stephans-dóm.

Az ország, elsősorban Bécs lakossága éhezett: hosszú ideig a fölszabadító szovjet csapatok látták el az embereket a legszükségesebb élelmiszerekkel, gyógyszerrel. – Ausztria tehát fölszabadult a hét évig dühöngött fasiszta terror alól, de a szövetségesek 1943 októberében tartott moszkvai értekezletének, majd az 1945. június 5-i berlini nyilatkozatának, illetve az egy hónappal későbbi londoni egyezményének alapján Ausztria státusának rendezésére csak egy későbbi időben kerülhetett sor. A négyek addig is beültek a dzsipbe, és az Ausztria megszállási övezeteiről, illetve a Bécs igazgatásáról szóló egyezmény alapján ellenőrizték az országot – az Osztrák Köztársaság Karl Renner, majd Leopold Figl kancellár által irányított, széles jogkörrel fölruházott kormányával együtt.

Dr. Fritz Bock, az Osztrák Köztársaság nyugalmazott alkancellárja, a Creditanstalt-Bankverein felügyelő tanácsának elnöke egyike „a nagy idők” cselekvő tanújának. Az ötvenes, években kereskedelmi és újjáépítési államtitkár, illetve; az egykori német javak kezelésével megbízott szervezet vezetője így nyilatkozik az államszerződésről:

– Gyakorlatilag tizenhét évig tartott megszállás után nyelte vissza függetlenségét és szuverenitását Ausztria. A szovjet politikai vezetés elsőként nyitott ajtót a politikai enyhülés irányába azzal, hogy alkotó módon hozzájárult a számunkra legkedvezőbb lehetőségéket kínáló államszerződés megkötéséhez. Ez a lépes – meggyőződésem – a hidegháború végét jelentette, egyúttal a békés kooperáció kezdetét is. A két társadalmi rend kompromisszumaként jött létre az államszerződés. Az, hogy mi, osztrákok készségünket nyilvánítottuk az örökös, svájci mintájú semlegességre, hazánk számára új pozíció elfoglalásával is járt, ami természetesen sok kötelezettséget is ránk rótt. Az aktív semlegesség tényeinek fölsorakoztatása minden bizonnyal további beszélgetéseink a tárgya lesz, ezért én csak egy példát említek, a saját munkaterületemről valót, tehát gazdaságit:

– Alkancellárként a gazdasági, ipari ügyeket vittem – folytatja dr. Bock. – A kelet-európai országokkal, elsősorban szovjet barátainkkal, jó szomszédainkkal, Magyarországgal, Jugoszláviával, Csehszlovákiával egyre nagyobb volumenű gazdasági megállapodásokat kötöttünk az államszerződés aláírása után. Ezek a hosszú lejáratú szerződések kétségkívül hozzájárulnak hazánk gazdasági erejének növekedéséhez, ahhoz, hogy Ausztriában az infláció viszonylag alacsony, nemzeti valutánk szilárd, munkanélküliség pedig gyakorlatilag nincs.”

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)