1990 tavaszán egyértelművé vált: negyven év után egyesül a két német állam. Cikkünk szerzője korábbi berlini tudósítói tapasztalatait felelevenítve, illetve újakkal jócskán kibővítve, kétrészes sorozatban igyekezett tájékoztatni olvasóit a soha addig nem tapasztalt helyzetről, fejleményekről – és aggályokról. Az első rész 1990. március 7-én jelent meg a Népszabadságban. (A nyitó kép forrása: https://geschichtsbuch.hamburg.de)

Két hét sincs hátra, és az NDK választópolgárai az urnákhoz járulnak, hogy döntsenek arról: kik képviseljék őket a jövőben a Népi Kamarában. Ám mennyi időre választják most meg a honatyákat és honanyákat? Elképzelhető-e, hogy az új törvényhozóknak már csak egyetlen érdemi feladatuk marad: szentesíteni az NDK és az NSZK egyesülését? Valódi, kompromisszumos egyesítés lesz-e ez, vagy egyféle „Anschluss”, az NDK bekebelezése? Hogyan viselkednek, mire számítanak ezekben a napokban a pártok és az emberek, ezt kutatta sorozatunk szerzője — korábbi berlini tudósítónk —, aki fél év után most ismét az NDK-ban járt.

1.     Megváltozott világ

A repülőtéren a határőr rácsapja a bélyegzőt az útlevélre, és máris nyomja a bejárati ajtó gombját. A korábban ilyen esetekben megszokott átható tekintet, az „úgyis sejtem a rossz szándékodat” jellegű pillantás, a percekig tartó lapozgatás — úgy tűnik föl — a múlté.

AZ UTCA

A városba jövet további különbségek ötlenek szembe: sokkal több a nyugati kocsi, és sokkal kevesebb a rendőr. A központba vezető út mentén magasodó berlini falról leszerelték a „határterület” táblákat, ellenben előtte, a korábban kötelezően elkerült járdán autók várakoznak. Parkoló kocsik a belvárosban az útközépi sávot is elfoglalják — ez eddig elképzelhetetlen volt, hiszen rendre itt suhant el a főtitkár-államfő metálszürke Citroenje, és a többi vezető Volvója. (A nyugatnémet gépkocsiipar termékeit nemkívánatosaknak nyilvánították a demokratikus jelzőt viselő német államban.)

Változás a pártközpont épületénél: nemcsak az egykori NSZEP óriási emblémáját szerelték le, de eltávolították előle az őrbódét is, silbakostul. A minisztertanács palotájánál — itt dolgozik az NDK jelenleg vitán felül legnépszerűbb politikusa, Hans Modrow kormányfő — egy-két unatkozó rendőr teljesít szolgálatot. A korábbi strázsa, a „Feliksz Dzerzsinszkij őrregiment”, vagyis az állambiztonsági minisztérium különleges alakulatának katonái eltűntek, főhatóságukkal együtt.

A régebben alvó városnak látszó, komor Kelet-Berlin megelevenedett, felélénkült. A Friedrichstrasse és az Unter den Linden kereszteződésénél a közlekedési lámpák már nem képesek követni a tempót, így két rendőr vezényel az utca közepén, karjuk jár, mint a motolla. Ha akarnák, sem tudnák elhagyni posztjukat, hogy szétzavarják, vagy pláne, nyakon csípjék a sarkon őgyelgő és a nyugatiasán öltözött járókelőket leszólító valutaüzéreket. Kiváló vadászterület ez, minthogy a mögöttük lévő takarékpénztár nem vált be nyugatnémet márkát, így a csalódottan kiforduló turisták egyenest a bankjegykötegeket morzsolgatók karjába futnak. A Sparkasse ablakába ugyan kiraktak egy feliratot, hogy hol folyik hivatalos pénzváltás, továbbá, hogy kerüljék a feketézőket. Az utóbbiak ezen nyugodtabb perceikben jóízűeket derülnek.

A FAL

Az útkereszteződéstől ötperces sétával elérhető a Brandenburgi kapu. Berlinnek ezt a szimbólumát a turisták korábban csak tisztes távolságból vehették szemügyre. Keleten vaskorlátok, s mögöttük a párosával el-elballagó határőrök tartották őket távol, Nyugaton pedig a fal, amelyről Erich Honecker nem is olyan régen még azt mondta: ötven vagy akár száz évig is állni fog, ha a körülmények megkívánják. Nos, azok a bizonyos körülmények nyilván mást kívántak. Az egykori „antifasiszta védőgát” november 9-ének emlékezetes éjszakája óta átjárható, sőt átbújható, mert a szuvenír-gyűjtők azóta embernyi lyukakat ütöttek-fűrészeltek az amúgy szuperkemény vasbetonba. Az új átkelőhelyek megnyitásánál kiemelt, több mint három méter magas elemeket az NDK-beli Limex-Bau export-import vállalat — feltehetően a magyar szögesdrótüzlet kedvező tapasztalataira is alapozva — áruba bocsátotta, éspedig minden várakozást felülmúló sikerrel. Amerikai, japán és persze nyugatnémet milliomosok rendeltek eredeti „betonfüggöny” blokkokat. A berlini külkereskedők szemérmesen hallgatnak a vételárról, de nyugati híresztelések szerint egy- egy komplett falelemért (házhoz szállítva, pecsétes okmánnyal igazolva eredeti voltát) 500 ezer nyugatnémet márkát is leszurkolnak a vásárlók. A falbontás február végén fölgyorsult: az NDK nemzeti néphadseregének utászalakulatai éjszakánként újabb és újabb százmétereken emelik ki a betonelemeket, mint valami odvas fogat.

S akinek nincs tőkéje e páratlan szuvenír beszerzéséhez? Az vagy nekiáll — „amíg a készlet tart” — törni magának egy darabot (vállalkozó szellemű nyugat-berliniektől a helyszínen néhány márkáért vésőt és kalapácsot lehet bérelni), vagy vásárol az ott kiállított faldarabkákból. Az egykori „határvédelmi műszaki zár” rövidülő szakaszánál árulnak továbbá dobozos kólát, NDK- és szovjet katonasapkákat, képes levelezőlapokat, Honecker önéletrajzát stb. A vurstlihangulatot cseppet sem befolyásolja, hogy itt olykor egy NDK-beli határőr, amott pedig egy nyugat-berlini rendőr sétál végig, kedélyesen biccentve egymásnak a tél végi tavaszban. A Brandenburgi kapu két oldalán a határőrök csak egy- egy pillantást vetnek az ide-oda áramló emberek papírjaira — az átkelés és vele a határ formálissá vált.

AZ EMBEREK

Nyugat- Berlint az NDK-beliek, a város keleti felét nyugatnémetek árasztották el. Az emberek még most is picit hitetlenkedve veszik tudomásul a politikai jégkorszak végét. Karácsony előtt a nyugatiak számára megszűnt a kötelező napi 25 márkás valutabeváltás (egy az egyben), most 1:3 arányban vásárolhat keleti márkát, aki akar, az NDK bankfiókjaiban. (S amit igazoltan ezért vett, ki is viheti.) Az elegáns nyugat-berlini városközpontban, a Europa-Center környékén Trabantok, Wartburgok parkolnak, gazdáik, akik nyilván kiváltották a hivatalosan kapható 200 DM-et (sőt feltehetően meg is pótolták valahonnan), derűsen bóklásznak az üzletekben, áruházakban. De a vállalkozó kereskedők már a keleti oldalon is helyiségeket béreltek, ahol az errefelé korábban kuriózumnak számító élelmiszereket, déligyümölcsöket bocsátják áruba, mindkét pénznemben elfogadva az ellenértéket.

A kezdeti túláradó hangulat azonban mintha csillapodóban lenne. Ez nemcsak az egzisztenciájukat féltők sajátja, bár az eddigi pártmunkások, minisztériumi alkalmazottak, diplomaták, a hadsereg és a rendőrség tisztjei nyíltan számolnak azzal, hogy a választások után alapvetően módosul életvitelük. Ami korábban képtelenségnek tűnt: megnyíltak a munkaközvetítő irodák, az NDK-ban jelenleg 70 ezer munkanélkülit jegyeznek, s nem kizárt, hogy az év végéig a számuk eléri a félmilliót. A környezetvédelmi elképzelések megvalósulásával például jelentős barnaszénbányákat zárnának be az ország keleti felén.

A belnémet népmozgás során az NDK kisebb-nagyobb településein azok is feltünedeztek, akiknek megjelenése hideg zuhanyként hat az itt lakókra. Most nem elsősorban a neonáci randalírozókra gondolunk, bár az ő fellépésük talán a legriasztóbb. A nemkívánatos vendégek legenyhébb változata, aki nyugati márkáját lobogtatva telket kíván vásárolni valahol a Berlin környéki tavaknál vagy a tengerparton. A komolyabbakról — akik a régi bérkaszárnyák környékén colstokkal méricskéltek — kiderült, hogy az egykori háztulajdonosok, akik máris tervezgetik, miként újítják majd fel valaha volt ingatlanjukat (amire az többnyire rá is fér), s az miféle lakbéremeléssel jár majd. Másutt a régi földbirtokos állított be, papírokkal, telekkönyvi kivonatokkal dokumentálva igényét. De van izgalomforrás az országon belülről is. A köztársaság dolgait hetente meghányó-vető nemzeti kerekasztalon például felröppentették az élelmiszerárak dotációjának felszámolását (ez több mint harmincmilliárd keletnémet márka évente), a lakosságot pedig fejenként és havonta 150 márkával kompenzálnák. Rögtön kitört a felvásárlási láz, amit csak némileg csillapított a kormány gyors ígérete, hogy a választásokig semmiképpen nem kerül sor áremelésre. Utána viszont annál inkább. A lapok máris jelezték áprilisi új áraikat. (A tartalmában és formájában jelentősen megújult Neues Deutschland például tizenöt helyett ötvenöt pfennigbe fog kerülni.) „És pont akkor — keseregnek az újságolvasók —, amikor végre nem ugyanaz áll mindegyik lapban…

Következik: 2. VÁLASSZ, NDK!

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)