1945 tavaszán vagyunk, amikor az ablaktalan vagonok, a rögtönzött hajóhidak és a sebzett betonú országutak önteni kezdték a kihalt tekintetű, mereven mosolygó visszatérők vánszorgó meneteit. Aztán látni lehetett őket az átmeneti szállások szalmazsákjain, ott feküdtek letargiában. Látták a munkaszolgálatosok, deportáltak sovány, kisebesedett testét a kórházi ágyakon bénultan, kimaradt emlékezettel és valamelyik gondozó intézet folyosóján, amint szorongó reménykedéssel hozzátartozóik nevét keresték a hosszú-hosszú névlistákon.
Visszatért-e bármelyikőjük az auschwitzi rámpáról?
A magyar deportáltak 1945. május második felétől indult visszatéréséről – az idő szorításában – az SS Ausztriának a Német Birodalomba bekebelezett területén létesített lágereinek példáján, a visszavergődött magyar foglyok sorsáról kívánok gyorsfényképet adni.
1945. május első hetében a szabadság első örömteli napjait élték meg az Ausztriában fogva tartott, dolgoztatott magyar kényszermunkások. Mauthausen koncentrációs táborban az amerikai katonai parancsnokság engedélyével – a magyar politikai foglyok közelébe húzódtak azok a zsidó magyarok, deportált volt munkaszolgálatosok, akik addig a főtábor más részeiben, szörnyű körülmények között még kitartottak. Leginkább a testi gyengeség, a járványos hasmenés, a velejáró láz okozott gondokat. A hazavágyó betegeknek alig volt jártányi erejük.
Az amerikai parancsnokság csak az egészségesek utazását engedélyezte. Közben a lelki kínok, a rémképek a magyar zsidók körében alig csökkentek. Mikor és hogyan térhetnek vissza? Mi lehet a front vonulása után Magyarországon? Miként élhetnek szeretteik? Aggasztó maradt saját helyzetük is. A nagy nemzetek fiai hazaszállításának első tervei hamar felröppentek, a magyarok ügyében teljes volt a hallgatás.
Az amerikai csapatok egészségügyi oszlopai húszezernél több beteg kezelését, gyógykezelését szervezték meg. A gyógyításban részt vettek a túlélőkből a zsidó orvosok és ápolók. Százaknak a segítség sajnos későn érkezett. Mauthausen főtáborban ekkor megközelítőleg 16 000 volt fogoly, közte nyolcszáz zsidó magyar tartózkodott. Sokukat a jövő, esetenként önmaga újbóli „megtalálása” foglalkoztatott. A többség a nemzeti és vallási önazonosság mérlegelésével vívódott. Nem kevesen elvesztették istenhitük utolsó maradványát is. Mások arra jutottak, sosem térnek vissza az őket megrabló, családostól megalázottan kitaszító Magyarországra. Vagy csak addig, míg elszakított, ismeretlenbe hurcolt hozzátartozóikat fel nem kutatják, aztán együtt kivándorlóként vágnak a világnak.
A magyar zsidókat csekély kivétellel a járványos betegségek marasztalták, testi és lelki gondok nyomasztották, mikor más népek fiai a motyójukat fogták, szervezett hazatéréshez készülődtek. Tábori nemzeti bizottságaik hazájuk hatóságaival, katonai bizottságaival eredményes kapcsolatot tartottak.
Az amerikaiak Mauthausenban és Gusenban teherautókkal, az engedélyek, személyi igazolások gyors kiadásával segítettek. Az első – nagy búcsúünnepséggel, szervezetten távozó – csoport május 16-án a szovjeteké volt. Tizennyolcadikán 478 felszabadult osztrák térhetett haza. Két nap múlva dunai hajókon a jugoszláv és szlovák volt táborlakók együtt indultak.
A magyarokból először tizenhat politikai foglyot szállítottak el. Május 21-én este érkeztek Budapestre.[1] A sajtóban akkor jelentek meg az első híradások Mauthausen magyar foglyairól. A Magyar Nemzet 23-án felidézte a táborban meghalt Fellner Frigyes professzor és Buday Goldberger Leó nagyiparos alakját. Parragi György újságíró a Világ című lapban emlékezett meg a magyar zsidók szenvedéseiről és kitartásáról, a mauthauseni gázkamra működéséről.
Budapestről április 21-én kórházvonatot küldtek Ausztriába. 26-án indulhatott. Igen hiányos felszereléssel, hat vagonnal május 4-én, azaz nyolc nap múltán (!) ért Wiener Neustadtba (Bécsújhely). Személyzete itt, majd Bécsben és Linzben próbált segíteni a magyar deportáltaknak. A betegen visszatért Peyer Károly a Linzben veszteglő magyar hajókat szerette volna bajtársai hazaszállításába vonni. Nem sikerült.
Peyer sajtónyilatkozataiban felbukkant egy elem, mely hazatért fogolytársai magatartásában alig mutatkozott. „Mindez a múlté, erről ne beszéljünk többé!” Pedig kellett volna, mert egyes magyar vidékeken – a Világ híradása szerint „Szolnokon túl” – alig vagy egyáltalán nem törődtek a hatóságok az elhagyatott, megtörve, betegen és kiéhezve visszavergődött deportáltakkal.[2]
Közben mind több, kisebb-nagyobb deportáltcsoport érkezett Magyarországra. Budapesten először a VIII. kerületi Szentkirályi utcában, a fogadóállomáson gondozták őket. A Pesti Izraelita Hitközség Miklós Béla kormányánál beadványokkal sürgette a deportáltak hazaszállítását, ellátását, gyógykezelését. Közben az amerikai Joint futárai több információt hoztak a magyar foglyokról. Sajtóhír szerint Zetinger Jenő vezetésével indult az első zsidó bizottság Ausztriába, az elhurcolt magyar zsidók felkutatására. Bécsújhelyig juthatott. Hazajutási segítséget kért a közeli Lichtenwörthben raboskodott pesti nőknek, mert „százával látni az ausztriai országutakon támolygó, lázas embereket, fagyott lábakkal, rongyokba burkoltan”.[3]
A június 8-i állapot szerint Hörschingben 8000, „túlnyomó többségben magyar” zsidó tartózkodását regisztrálták. Welsben és környékén 23 betegtáborról tudtak, 15 500 volt fogollyal. Ehhez még további 6800, négy kórházban ápolt heftlingről adtak számot. A Linz környékén gondozott magyar deportáltak hazaszállítási küzdelmének több írásos emléke fennmaradt. A welsi kaszárnyában június első hetében 5360 volt deportáltat gyűjtöttek össze. Jellemzők a lapalji nagybetűs felhívások: Óvakodjunk a rémhírterjesztőktől! Ne izgassuk egymást! Bajtársak, a vezetőség is haza akar menni! A június 20-i számban: Légy türelmes bajtársaiddal! Mindannyiunknak rosszak az idegei! Ne gondolj rossz emlékeinkre, hanem a szebb jövőre!
Június 19-én Linzben a Joint (Joint Distribution Committee, USA-ban alapított zsidó segélyszervezet) munkáját segítő, gyorsító céllal megalakult a deportált zsidók felső-ausztriai bizottsága. Ebben Auspitz Ignác az élelmezés és ruházkodás szervezésének feladatait kapta. Brechner Rudolfhoz az egészségügy, a későbbi világhírű személyiséggé lett Simon Wiesenthalhoz a központi szervezés, további személyekhez a jogügy és kivándorlás, az átképzés és művelődés, valamint a gyermekgondozás tennivalói tartoztak.
Június végén a híradások sűrűsödtek a deportáltak vonatainak érkezéséről. A helyzetet felismerő magyar zsidók ezekre magukat szlováknak, románnak, Jugoszláviából származónak nyilvánítva tudtak feljutni, mivel magyarként alig akadt esély. A budapesti hazaszállítási ígéretek megvalósítása akadozott. A június 30-áig regisztrált visszatért deportáltak száma: április 30-áig 9000, májusban 12 758, júniusban 25 678, összesen 47 436 személy[4] volt.
Július 5-étől Hírek az elhurcoltakról címmel sorozatban megjelentették a budapesti Keleti pályaudvar közelében, a Bethlen téren működő Deportáltakat Gondozó Bizottság (DEGOB) névlistáit. (A bizottság gondozta a koncentrációs táborokat megjártakat és a munkaszolgálatos túlélőket.) Alig ismert, hogy 1945 januárjában Debrecenben a volt munkaszolgálatosok már megjelentették a Menekültek Értesítőjét. A kiadványban 14 táborból 4500 túlélő nevét közölték.
Augusztus 14-én az Auschwitz-Birkenauba deportált Berger Zoltán túlélő arról is beszámolt, hogy a Vörös Hadsereg által felszabadított deportáltak egy része szovjet fogságba jutott. Berger elmondta, hogy az oroszok május 26-án mintegy 850 személyt (a felénél több nő volt) Szluckba, Fehéroroszországba szállítottak.
A Hírek az elhurcoltakról című tájékoztatónak öt száma jelent meg, utoljára október 20-án.
Vontatottan alakult a deportáltak hazaszállításának magyar hatósági, a társadalmi szervezetek által is támogatott módja. Időnként éles viták kísérték, a legnagyobb gondot a vesztes háború következményeiből nyomorúság, a szükséges eszközök hiánya okozta. A már említett magyar kórházvonat mozgása a szovjet vasúti parancsnokságoktól, meghatározóan a mozdony „megszerzésétől” (és ha sikerült), személyzetének megtartásától függött. A Magyarországra visszatérőket szállító szerelvényekhez legtöbbször dohányért, szeszért, keresett árucikkekért „vásároltak” vontatást. A mauthauseni egyik magyar zsidócsoport amerikai mosószerrel ajándékozta meg a helyi állomásfőnököt, így szerzett az utazáshoz hat vagont.
A deportáltak segítői
A megújuló nehézségek mellett a közömbösség is jelen volt. Ellenükben a társadalmi felelősség ismételt hangsúlyozása, a segítség összehangolása hozott némi haladást. Magyarország nyugati és északi határátkelőinél szállásokat, közkonyhákat, fertőtlenítő állomásokat létesítettek. Működtetésükben az amerikai Joint albizottságának aktivistái, a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottai segítettek. Június 22-én már tizenkét tagú Joint Bizottság dolgozott.
Dr. Görög Frigyes ügyvéd elnökségével megindították az Országos Zsidó Segítő Bizottság (OZSSB) működését. Ebben helyet foglaltak a fő magyarországi hitközségi és cionista szervezetek, valamint a rabbi tanács képviselője.
A Segítő Bizottság a túlélők visszahozatalában részt vállalt, a nyomorgó, sokszor depresszióval küszködő visszatértek gondjainak enyhítéséért dolgozott. Közel ötezer zsidó árvát gondozott. A szociális és információs munka terén a legtöbbet a már említett DEGOB – az amerikai Joint költségén – teljesítette. (A feladat hosszabb időt igényelt; 1945 áprilisa végéig a Budapestre ért volt deportáltakból alig 4,5%-nak tudott orvosi segítséget nyújtani. Ezt az arányt május–július között 26,9, majd 40%-ra emelte.) Nyárra megszilárdult a szervezett fogadás és kezelés rendszere.
A DEGOB-nál jelentkezett volt deportáltakat orvosi bizottság vizsgálta meg. A jelentkezőket szükség szerint fertőtlenítették, szükségkórházba, szakrendelőkbe, utókezelésre vagy „feljavításra” utalták. (A pesti Vas utcában 1946 nyaráig naponta 300-350 beteget ápoltak.) A pszichiátriai kezelésre szorulókat, az igen leromlottakat szanatóriumokba küldték. Ők pótélelmet, külön pénzsegélyt kaptak.
A DEGOB igazolványt is adott. Tulajdonosai többségének élelem-, ruhasegélyt, az adott viszonyok között szerény pénzösszeget juttattak. 1945-ben összesen 96 273 pénzsegély-kifizetés történt, ruhasegélyt 18 354 alkalommal adtak. Tízezrek kaptak a DEGOB-tól a Bethlen téren reggelit, ebédet, vacsorát, a kiosztott (ismeretlen mennyiségű) kenyéradagok száma 457 360 volt.[5] Számos túlélő hozzátartozóiról a Bethlen téren kifüggesztett listákról, a szervezet révén szerzett először tudomást.
A Haifában őrzött iratok adatai szerint az amerikai Joint magyarországi tagozatának 1945 végén 985-en dolgoztak, közülük 595 munkatárs vidéken. 210 zsidó közösségben osztott szét élelmet, gyógyszert és pénzt. 32 gyerekszállást tartott fenn Budapesten, hatot pedig vidéken.[6]
A visszatért zsidók helyzete a kétségtelen eredmények mellett súlyos volt. Házuk, lakásuk, a bútorzat, a felszerelés visszaigénylése, a beköltözöttektől, valamiképp birtokba jutottaktól való visszakövetelés sok konfliktussal járt. Többféle vádló és védekező indulat csapott vidékenként össze.
Akkor is, később még inkább nagyon hiányzott, hogy Magyarországon a társadalmi gondolkodás az üldöztetés ügyében nem jutott el sem az egyéni, sem a közös erkölcsi felelősség gondolatához. Nem vállalta a kollektív bűnbánatot.
A testileg-lelkileg összetört deportáltak visszatérése hullámszerű, gyakran megrázó volt. Július végén Türingiából a budapesti Nyugati pályaudvarra 1921 visszatérő érkezett. Két hétig utaztak, végig éheztek. Az utazás alatt – a sajtóhír szerint – hat gyermek meghalt. A Magyar Nemzet című lapban Palásti László a hatóságok kötelezettségeire figyelmeztetett, „a pozsonyi vonalon naponta érkeznek éhező menekülők és deportáltak, intézményesen kellene megoldani ezt a problémát”.[7]
A visszaszállítás ügyében Farkas Mihály belügyi államtitkár is tájékozódott. A Hírek az elhurcoltakról 1945. szeptember 1-jei számában magabiztos beszámolót adott: „miután az ő (határrendőri, igazolási) elbírálásuk lesz a legegyszerűbb, legelsőnek a deportáltakat fogjuk hazaszállítani. A repatriálásuk már szeptember 15-én kezdetét veszi, és néhány hét alatt be fog fejeződni”. A kommunista vezetők ígéretének megtartása elmaradt. A közben visszavergődött zsidók nagyobb része azonnali gyógykezelésre szorult. Sokan apátiával küszködtek, mások tuberkulózissal fertőzöttek voltak.
Az emlékezni vagy felejteni dilemma ismét felszínre tört. Bodó Béla – a kőszegi brutális kényszermunkát, a mauthauseni és gunskircheni halálmenetet megszenvedett újságíró – ismerősei és barátai „tanácsát” a Világ egyik vasárnapi számában idézte fel. „Kérem, szerkesztő úr, most már felejtse el az egészet!” Bodó válasza kategorikus volt: „Nem tudom még a legkisebb részletét sem elfelejteni. Nem tudom elfelejteni a meggyilkoltakat és saját szenvedéseimet sem, a kínok kínjait”. [8]
Kora ősszel még igen sokan várták hozzátartozóikat. A reményt az újságok szenzációhajhász, ellenőrizetlen hírei is táplálták. Hetvenezer (zömmel egy és öt év közötti), Magyarországról deportált gyermek „svédországi megtalálásáról” cikkeztek. A Magyar Vöröskereszt az alaptalan hírre Matuska Péter megbízottat kiküldte, elsőként fényképalbumokat tervezett a gyermekekről összeállítani. Ausztriába Pogány Pál megbízottat indították, ugyancsak deportáltak felkutatására.
Kiütköztek a zsidóellenesség régebbi és újabb jelenségei is. Parragi György újságíró a kitűnően érvelő Fenyő Miksával élre állt az antiszemitizmus megújuló, szégyenletes jelenségei elleni küzdelemben. 1945 szeptemberében többen „zsidóbérencnek” nevezték. A deportáltak szenvedéseit lekicsinylők, az áldozatok számát méricskélők manővereit kétségbeejtőnek, következetesen és határozottan nemzetellenesnek tartotta. „Gondolatban bocsánatot kérek a magam és minden tisztességes keresztény magyar nevében a mauthauseni hősi halottaktól, akik zsoltárszóval vetették le magukat a kőfejtő mélységébe, akik betántorogtak a gázkamrába. Akik ezerszám nyomorultul éhen vesztek a Russenlagerban, és bocsánatot kérek az itthoni gyászolóktól, ne hallgassák meg, ne olvassák el a nyilas alvilág hetyke, vérgőzös üzeneteit és álmait. Ezek nem a magyar szív üzenetei” – írta a mauthauseni fogságot túlélt Parragi.[9]
A zsidóellenesség – legtöbbször a bármilyen felelősség elhárításából, bűntudatból táplálkozó – új jelenségeit tapasztalva az „izraelita hitfelekezetű magyarok társadalmi szervezete”, a Magyar Zsidók Országos Szövetsége nyilvános tiltakozásra kényszerült. Intézőbizottsági ülésén kifejezte megdöbbenését egyes hazai politikusok, politikai csoportok antiszemita megnyilvánulásai miatt. A kormány közbelépését kérte. Egyben megvitatta a deportáltakért teendőket, gyors cselekvést igényelt. Nem sok sikerrel. A szervezett hazaszállítás hírei egyre ritkultak.
A visszavergődött magyar zsidók
A DEGOB kimutatása alapján Magyarországra 1945. július és december vége között 34 708, az 1945. évben – a nem teljes hivatalos regisztráció szerint – összesen 82 144 túlélő érkezett vissza. Ebből 63 000 személyt a trianoni Magyarország területéről deportáltak, közülük a zsidó vallásúak száma 51 000 volt.
A megmaradt magyar zsidóság népességi statisztikáját Pach Zsigmond Pál vizsgálta, elemezte. Szinte felfoghatatlan veszteséget, irtózatos tényeket állapított meg. A magyar vidék nemrég még virágzó zsidó közösségei összeomlottak, rendkívüli mértékben összezsugorodtak. „Az 1941. évi népszámlálás szerint a fővároson kívül 37 magyar városban élt ezernél több zsidó, az 1946. évi adatok szerint csupán Debrecenben, Miskolcon, Szegeden, Nyíregyházán és Makón (tehát összesen öt vidéki városban) találunk ezernél nagyobb lélekszámú zsidóságot. A többiekben számuk az 1941. évi állapothoz képest 10-20 százalékra esett vissza.”
Pach arra is utalt, hogy általában a városokban él a magyar zsidóság 85,6%-a, így a falun csak 14,4 % maradt. Ebből fakadt szomorú és borúlátó következtetése, hogy a városban élő zsidó népesség természetes szaporodása egyre negatívabb lesz, lassú kihalásban juthat kifejezésre.
Az iparszerű népirtás további bizonyítéka, hogy az újra területeket vesztett Magyarországra visszatértek 60%-a nő, 35%-a férfi volt. Emiatt 1000 zsidó férfira 1370 nő jutott, sőt Budapesten 1565. A gyermekek aránya mindössze öt százalékot tett ki.[10] A budapesti zsidóság körében korábban is szembetűnő volt az elöregedés. Az üldöztetés következtében az öregek aránya már közel kétszer annyi volt, mint a fiataloké. Vidéken a zsidó fiatalság létszáma is ijesztő mértékben megfogyott, azonban a 60 éven felüliek szinte teljesen kiestek. Pach Zsigmond Pál demográfiai vizsgálatát azzal zárta, hogy a korábbi zsidó társadalom Magyarországon gyökeresen megváltozott. Minőségileg új képét a fővárosiaknak, a nőknek és az öregeknek a túlsúlya jellemezte.
A Hazahozatali Kormánybiztosság 1945. november 15-éig „kb. 90 000” deportált visszatéréséről tudott. A pontos szám amiatt sem volt megállapítható, mertaz erdélyi, kárpátaljai visszavergődöttek legtöbbször nem Budapesten át utaztak. Nem túlzás azzal számolni, hogy a visszatért fővárosi deportáltak között is lehettek, akiknek elegük volt a számbavételekből, listára kerülésből, lakásregisztrációból.
A visszavergődött zsidók helyzetét 1945 végén a Magyar Izraeliták Országos Irodájának (MIOI) a Tildy-kormányhoz intézett, minden korábbinál határozottabb hangú átirata foglalta össze. A hazatért „100 000 magyar deportált, ha élni akar, rá van utalva a népkonyhára, vagy illegális kereskedésre, legjobb esetben koldulni jár a zsidó-segítő szervek népkonyhájára (…) Ezeknek nincs lelki nyugalmuk, nem találja otthon senki hozzátartozóját (…) és nincs hová lehajtsa fejét: a saját hazájában és házában! (…) Ezeket a tömegeket meg kell menteni a magyar társadalom számára vagy elő kell segíteni a kivándorlásukat abból a hazából, amely hozzájuk oly kegyetlen volt”.[11]
A MIOI véleménye szerint a magyar állam (a kevés alamizsnától, vagyis a kiadott, de végre nem hajtott rendeleteitől eltekintve) mit sem tett a kifosztott, tönkretett zsidók kártalanítása érdekében. A beadvány fogalmazói a valóságról írtak.
Az egykorú körülményeket vizsgálva az államtól, a magyar kormánytól szinte lehetetlent vártak. Mert a zsidók üldöztetéséért és következményéért, a népirtásért való felelősséget – a német megszállók által mesterien, sokban kompromittálódott – magyar társadalom nem vállalta. A köztudatban a zsidók tragédiája ekkor már összekapcsolódott a háborús vereség minden következményével. A hadifoglyok sorsa, a „front mögötti munkára” elhurcoltak iránt érzett aggodalommal, és a szülőföldjükről, újabban pedig a főként a Csehszlovákiából ártatlanul elűzött, sorra kifosztott és kitelepített magyarokkal való együttérzéssel.
A magyar fájdalom tengerében a zsidók jogos gyásza, kára, fájdalma egy részt jelentett. „A háborúban mindenki szenvedett” kifejezés sok mindent elfedett, szinte közhellyé vált.
1945 tavaszát a zsidók az üldöztetésből, a halál torkából szabadulásként, sokan újjászületésként élték meg. A szóhasználat hivatalosan felszabadulás lett, de a széles néptömegeknek a további kiterjedt szovjet katonai megszállás 1945–46-ban erőszakosságokat, kényszermunkát, fájdalmat hozott. Sokan valamiképp megkapták, megérezhették azt, amit a zsidók Magyarországon és a deportációban, az ún. honvédelmi munkaszolgálatban az előző évben elszenvedtek.
A Magyar Izraeliták Országos Irodájának beadványa hiába szólt a valóságról. Az irtózatos jóvátétel alatt nyögő, kirabolt, ismét megszállt országban a nemzet megrendülése elmaradt. Ahogy a várt társadalmi visszhang és a túlélők érdekében teendő, sürgős intézkedések is.
A tragikus közeli múltat és következményeit negligálva, a magyar politikában a kirekesztés és kifosztás új hulláma, a „svábkérdés”, vagyis a németajkú lakosság kitelepítése került napirendre.
[1] Magyar Nemzet, 1945. május 23.
[2] Világ, 1945. május 29.
[3] Uott. 1945. május 30.
[4] A DEGOB statisztikája 1945. december 31-éig a Magyar Zsidó Levéltárban (MZSL).
[5] Horváth Rita: A Magyarországi Zsidó Deportáltakat Gondozó Országos Bizottsága (DEGOB) története Magyar Zsidó Levéltári Füzetek 1997. 1. 29 – 37.
[6] Randolph L. Braham: A magyar holocaust Bp. 1998. Második köt. 458, 479, Horváth Rita 41.
[7] Magyar Nemzet, 1945. július 30.
[8] Világ, 1945. augusztus 5.
[9] Magyar Nemzet, 1945. szeptember 6.
[10] Stark Tamás: Zsidóság a vészkorszakban ésa felszabadulás után 1939-1945. Bp. 1995. 52-53.
[11] Szita Szabolcs: Magyarok az SS ausztriai lágerbirodalmában MAZSÖK Bp. 272.
