Gyalázatosan leleményes az ember (?), amikor kivetkőzve önmagából megtiporja fajának legfőbb ismérvét, a humanizmust, és kegyetlenebbé válik mint akárhány fenevad, amely csak azért öl, pusztít, hogy fennmaradjon, és nem gyűlöletes gyönyörből, mint az embernek nevezett élőlények, kiknek neve intelemként beégett a történelem lapjaira. (A nyitó képen: a lidicei gyermekek emlékműve.)
Csak létünk nem egészen egy évszázadát tekintve is rettenetes bűnök végtelen sokaságát említhetjük: háborús, politikai, faji (!), vallási népirtásokat, oktalan gyűlölettől szikrázó merényleteket, vélt sérelmek, gyűlölet miatti tömeges gyilkosságokat, bomlott agyak diktálta vérfürdőket, internáló- és haláltáborok (Auschwitz, Treblinka, Dachau, Mauthausen…Fertőrákos, Abda, Dunaszeg) szadista tömeggyilkosainak tetteit – a dél-afrikai brit koncentrációs táboroktól az oszmán birodalom által indított örmény népirtáson, a porajmoson, a cigány holokauszton, a délvidéki német és magyar lakosság elleni tömeggyilkosságon, a burundi, a ruandai a dárfúri népritáson, az etnikai „tisztogatásokon”, a „hosszú kések éjszakáján”, a „nagy tisztogatáson”, az ukrajnai és a kínai mesterséges éhínségen, katyni tömeggyilkosságon, az abszolút értelmetlen drezdai, hirosimai, nagaszaki terrorbombázáson, az észak-ír polgárháborún, a vörös khemerek kambodzsai népirtásán át a balkáni háborúknak nevezett borzalmakon és a New York-i ikertornyok elleni terrortámadásokon át napjaink számtalan vallási indíttatású terrorcselekményéig. Végtelen az „emberi” találékonyság, ha parancsra vagy kéjből gyilkolni, ártani támad kedve… Ami pedig a tömeges gyilkosságok után marad, azt Lidice, Oradour, My Lai és még számtalan helységnévvel illeti a történelem, az emberiség.
«Nem röstellem bevallani: Lidicében sírtam. Fájdalmam, gyűlölettel vegyes keserűségem, együttérzésem, végtelen szomorúságom könnyé gyülemlett. Sírt a kísérőm is, a prágai Hadtörténeti Múzeum munkatársnője, aki nem először ült föl arra az autóbuszra, amelyik naponta gyakran megteszi a negyedórás utat a csehszlovák fővárosból ebbe a kis bányászfaluba.
Sírva mondták kemény esküjüket azok is, akik háborús borzalmakban edzetten érkeztek Lidice romjaihoz, és átkot mondtak a fasizmusra, az embertelenségre, világégések előidézőire, és megfogadták: Soha többé Lidicét, francia Oradourt, belga Bande-t, holland Puttent, norvég Telavagot, jugoszláv Kragujevácot, olasz Marzobottót, görög Distomát, angol Coventryt, varsói, sztálingrádi borzalmakat! Soha többé háborút, minden erőnkkel megakadályozzuk az embertelenség újjáéledését!
Nyáron jártam Lidicében, tobzódva pompázott az elpusztított, kiirtott falu helyén ültetett sok ezer rózsa, a népek rózsakertje. A világ küldte őket az áldozatok emlékére; ma gondos kezek ápolják a rózsaparkot, köztük néhányan olyanok, akik túlélték 1942. június 10-ét.
Harminc esztendővel ezelőtt is nyár volt, amikor a kis bányászközségbe betörtek a fasiszta német alakulatok, hogy megtorolják a Cseh- és Morvaország birodalmi helytartója, Reinhard Heydrich ellen elkövetett merényletet. Szavakkal el nem mondható vérfürdőt rendeztek: helyben 173 férfit lemészároltak, a nőket és gyermekeket koncentrációs táborba hurcolták, alig néhányuk élte túl a fogságot, a szörnyű kínzásokat. Nyolcvankét gyermek a gázkamrákban pusztult el, a hat újszülöttet, aki a „büntetőakció” után jött a világra, utólag ölték meg a fasiszta fenevadak. „Alapos munkát” végeztek az SS-kommandók: miután kiirtották a férfilakosságot, fölgyújtották a falut, és még a temetőt is a földdel tették egyenlővé. A község nevét kitörölték a térképről.
De nem törölhették ki Lidice nevét az emberiség emlékezetéből! És bármennyit mosakodtak is a Harmadik Birodalom aljas, emberi mivoltukból százszor, ezerszer, milliószor kivetkőzött vezetői, kiszolgálói Nürnbergben, és azóta még számos bíróság előtt, bűneiket, rémtetteiket nem felejti el a világ. Tízmilliók vére, szenvedése, meghurcolása és megkínzatása, számtalan Lidice gyászos emléke kapcsolódik borzalmas tetteikhez. Képek, filmkockák vallanak a fasiszta Németország városok, falvak romjaival, ártatlanok holttesteivel szegélyezett útjáról. A gyilkosok nem átallottak felvevőgép lencséje elé állni, előttük, mögöttük, körülöttük gyermekek, nők, férfiak, idősek és fiatalok megkínzott, megcsonkított, agyongyötört holttestei, lángoló, elszenesedett otthonok, iskolák, meggyalázott templomok, temetők…
Maria Supikova, a lidicei tanács titkára, a tragédia egyik túlélője vezetett körbe bennünket a lidicei emlékmúzeumban. Hat-hétéves kislányok, fiúk osztályképe, azé az osztályé, amelyet a lódzi gyűjtőtáborba hurcoltak a fasiszták, és közülük talán egy sem tért haza. Václav Moravec, lidicei kisiskolás levele nagybátyjához: kenyeret kér, mert már nem bírja az éhezést. Pár nap múlva 81 társával együtt elpusztították a német fasiszták. „Halálautóban” küldték őket a másvilágra.
Néhány héttel ezelőtt nemzetközi sajtókonferenciát rendezett Lidicében a náci háborús bűnösök fölkutatására alakult csehszlovák kormánybizottság, a főügyészség és a belügyminisztérium. A közvélemény elé tárta a legsúlyosabb terhelő adatokat Kurt Horst Böhme SS-Standartenführerről, a Gestapo, a biztonsági szolgálat (az SD) és a bűnügyi rendőrség vezetőjéről, Hans Ulrich Geschkeről, a prágai vérbíróság egykori elnökéről és a ma Nyugat-Németországban még háborítatlanul élő számos háborús bűnösről, akinek megbüntetését kérik a csehszlovák hatóságok. Böhme irányította a terrorakciókat, részt vett Lidice fölégetésében és a kivégzésekben. Geschke hagyta jóvá a vidéki Gestapo-irodák által előterjesztett halálos ítéleteket, és ugyancsak részt vett a lidicei terrorban. Lelkiismeretüket legalább 1800 ember halála terheli!
Lidice neve ma már szimbólum, tiltakozás a jogtalanság, az embertelenség, a népirtás ellen, a világbékéért és -szabadságért, a faji egyenlőségért folytatott harc jelképe. – Napjainkban is vannak Lidicék, bár My Lai-nak, Haiphongnak, Pakisztánnak nevezik őket. Nemrég múlt egy esztendeje annak, hogy Nixon – megcsúfolva és fölrúgva a jog alapvető normáit – elrendelte a My Lai-i vérengzéseket végrehajtó Calley hadnagy szabadon bocsátását. (Az amerikai hadsereg hadnagyát a hadbíróság sok rendbeli gyilkosság vádjával életfogytiglani szabadságvesztésre ítélte.) – Lidice fölépült, benépesült ismét, vértanúinak emlékét kegyelettel őrzi a világ.
Népek milliói hallatják tiltakozó szavukat a történelmi igazságtalanságok megismétlődése ellen. Egyre nagyobb eredménnyel.» (Megjelent: Kisalföld, 1972. június 9.)