Leküzdhető-e a trianoni trauma a határok nélküli Európa által?

Nemzetpolitika, nemzeti politika, a határokon túli magyarság ügye – nem kétséges, ezek ma a közélet legmegosztóbb kérdései. Az árkok talán itt a legmélyebbek. (A nyitó kép forrása: https://mywowo.net/en/france/paris/versailles/trianon)

Jövőre „ünnepelhetjük” (?) Trianon 100. évfordulóját, nyilván meg kell valahogy emlékezni róla. Tizenöt éve rendezték azt a rossz emlékű népszavazást, egyéb kérdések között arról, hogy kapjanak-e állampolgárságot a határon túli magyarok. E két évforduló kapcsán rendezett a Friedrich Ebert Stiftung (baloldali német kulturális alapítvány) és a Political Capital politika-kutató intézet ma közös konferenciát „Nemzettudat és identitás – szakpolitikai és politikai válaszok” címmel.

Amióta Orbán Viktor meghirdette: „a haza nem lehet ellenzékben”, ő állapítja meg, mi a haza pillanatnyi érdeke, s azt ki képviseli hitelesen, aki pedig ezzel nem ért egyet, hazaáruló. Ezzel párhuzamosan „emlékezetpolitikának” keresztelve elindult egy folyamat, amely a magyar történelem eseményeit aktuálpolitikai reflexiókra használja ki – sokszor „áltörténelmet” is gyártva – s ezt identifikációra, a nemzettel azonosulásra késztető módon szintén politikai táborképzésre használja.

A pesti, Szabadság téri „sasos” giccses emlékmű vagy a Vértanúk terén mostanában felavatott, „terroráldozatokra” emlékező mészkőtömb erről szól. Ezenfelül érzelmileg mélyen megosztja a nemzetet. Kölcsönös vádaskodás, gyűlölködés alapjait veti meg.

Egry Gábor, a Politikatörténeti Intézet főigazgatója bevezető előadásában azt fejtette ki, hogy az orbáni nemzetpolitika, amely retorikájában időnként a Horthy-időkre nyúlik vissza, valójában a 19. századvégi millennium „ezeréves állam” teóriájában gyökerezik; ezzel és a „történelmi alkotmánnyal” (ma ott szerepel az orbáni Alaptörvényben) legitimálta magát az akkori uralkodó osztály, a nemzettel magát azonosító földbirtokos arisztokrácia egyetlen hiteles államalakító erőként. Trianonnal ez megszűnt, Trianon pedig egyfajta traumaként, közös nemzeti „szenvedéstörténetként” él azóta. „Veszteséget szenvedtünk el” – ez az interpretáció uralhatja majd jövőre a kormányzat által szervezendő megemlékezéseket is, a „sérelempolitika” aligha fog változni. A magyar felelősséget is firtató egyéb lehetséges interpretációk pedig elsikkadnak a „közös trauma” ecsetelése mellett. Ahogyan az sem fog sokat változni, hogy az orbáni politika túszként kezeli a határon túli magyarságot. A választójog megadásával (az állampolgárság mellé) saját belpolitikai céljai szolgálatába állította őket, s „nemzetietlennek” ítél mindenkit, aki ezt kifogásolja.

Lehet-e és tud-e a demokratikus ellenzék ezzel az interpretációval, manipulált nemzetpolitikával szemben valami mást állítani? Más szóval: van-e saját nemzetpolitikája, amivel tömegek azonosulhatnak érzelmileg? – Ez nagyon fontos kérdés. A konferencia legfőbb értelme és haszna az lett volna, ha erre valamilyen válasz körvonalazódik.

Nos, a panelbeszélgetés résztvevői – Bárány Balázs, az MSZP nemzetközi felelőse, Orosz Anna, a Momentum nemzetpolitikusa, jelenleg XI. kerületi alpolgármester és Kocsis-Cake Olivio, a Párbeszéd országgyűlési képviselője – megpróbáltak felvázolni egy sokszínű alternatívát a kormányzati nemzetpolitikával szemben.

Az MSZP ma már elismeri, hogy nagy hiba volt a 2004-i népszavazás előtt „23 millió románnal” riogatni. Hogy nagyon elmulasztotta, de vele együtt a többi ellenzéki politikai erő is, hogy a nemzeti kérdésre saját választ adjon. Látják: meg kell cáfolniuk azt a hiedelmet, amit a Fidesz sikeresen hintett el, hogy „a liberalizmusnak nem fontos a nemzet”. Hogy el kell tudniuk fogadtatni: magyar az, aki annak vallja magát – függetlenül származásától. Hogy a kulturális nemzet nem etnikai és főleg nem genetikai kérdés. (Amikor Orbán az etnikai homogeneitást „megőrzendő értéknek” minősíti, mekkorát téved, hiszen a sokszínűség is érték.) Hogy a hazaszeretetre építve kell politizálni; megértetve az emberekkel, hogy nem „román ügynök”, „Soros-bérenc” az, aki másképp közelít a nemzeti kérdéshez, mint a Fidesz. Mindez rokonszenvesen hangzott, és a 21. század Európájában elfogadhatóbb hozzáállásnak is a gyűlölködő „magyarkodásnál”. Hiszen a határokat megszüntető Európai Unió lehet az egyetlen válasz ma Trianonra – az egyetlen lehetőség feloldani a magyar kisebbségeket sújtó hátrányos helyzeteket a szomszéd államokban, nem az etnikai szembenállás élezése, a Trinanon-sérelem hánytorgatása.

Érdekes volt Schöpflin György volt európai parlamenti képviselő (most egyetemi oktató) megnyilvánulása. Ő, aki korábban mindig készségesen tolta Orbán szekerét, most láthatóan tartózkodni kívánt attól, hogy a gyűlölködő nemzetpolitikát támassza alá érvekkel. – Azzal, hogy a Fidesz a nemzeti kérdést tette meg fő elválasztónak, tulajdonképpen két táborra egyszerűsítette a belpolitikai szembenállást, stabil rendszert teremtve, amilyen Európa több nagy országában is működik (lásd: Nagy-Britannia, Franciaország) – mutatott rá. Az államiság is lényeges eleme a nemzetnek, nemcsak a nyelv és kultúra közössége, a szuverenitás, a függetlenség tehát fontos – mondta egyebek között, de nem cáfolta a sokszínűség mellett érvelők igazát.

Sok okos szó után maradt a kérdés: van-e nemzetpolitikája a demokratikus ellenzéknek, amely képes tömegeket megszólítani. Molnár János, az Ebert Stiftung magyarországi képviselője jobb híján Ady-publicisztikák olvasását és azok érzelmi hőfokát ajánlotta a célra. (Száz éve íródtak, de hihetetlenül aktuálisak ma is – mondta, s mennyire igaza van.) Ez azonban aligha megoldás a gyakorlatban.

Maradt a szomorú tény: jövőre a kormányzat a budapesti Alkotmány utca torkolatában ásott Trianon-árokkal fog emlékezni, s az árokásás rossz szimbolika, de egyelőre sajnos nincs jobb a másik oldalon.