Az újságíró archívumából – a fekete kenyér az igazi

Sajnálom, nagyon sajnálom, hogy ezzel kell kezdenem az archívumból elővett írásom újra közlése előtt: az „igazi” Magyar Hírlap 1987. augusztus 20-i, ünnepi mellékletének „Egy téma több oldalról” összeállítását Gádor Iván kollégám szerkesztette, a képeket pedig Habik Csaba fotoriporter barátom készítette hozzá. Csakhogy Iván is, Csaba is már jó ideje valahol a végtelenben készítik a lapjukat, aminek címe talán: „Mennyei Híradó”. – A harmincöt évvel ezelőtti MH-melléklet a kenyérről szólt, miután az akkori augusztus 20-án a kenyérre és az alkotmányra emlékezett az ország népe. Iván arra kérte a kollégákat, egykori külföldi tudósítókat is, hogy egy-egy jegyzettel, „színessel” járuljanak hozzá az összeállításhoz…

«Annak idején közvélemény-kutatást végeztem német barátaim, ismerőseim között: mit értenek ők a das Brot (kenyér) szón? Kiderült, hogy egytől egyik a fekete – vagyis világosbarnától a mélybarnáig – színű kenyeret. Azt a kenyeret, amit igen nagy többségben ők, mármint a német családok vásárolnak. Az általunk, magyarok által kenyérnek tartott sütőipari termékre a németek külön szót – Weissbrot, azaz fehér kenyér – használnak. Így kérik péknél, boltban egyaránt, és a gyereket is ezzel eresztik el vásárolni, ha nem csupán kenyeret, hanem fehér kenyeret szeretnének hozatni.

Kitűnő kenyereik vannak a németeknek, keleten, nyugaton egyaránt. Korántsem azért, mert mezőgazdasági (vagy agrár-ipari) ország lévén különlegesen finom gabonát termelnének! Sem az NDK, sem az NSZK nem mezőgazdasági ország; viszont amit megtermelnek az ottani parasztok, búzát, rozsot, azt nagyon megbecsülik. Molnáraik, pékjeik szerfölött nagy hozzáértéssel, szeretettel bánnak maggal, liszttel. Minden bizonnyal magyar szaktársaik is tőlük tanultak egykoron, hisz’ molnár és pék szavunk nagy valószínűséggel a német eredetit őrzi: Müller, Becker

Kenyér: a németek, osztrákok, svájciak egyaránt szeretik a jó kenyeret, de jóval kevesebbet esznek, mint mi. Így például nincs ott a kenyereskosár az éttermek asztalán, és otthoni vendégségben sem rakják ki az ember keze ügyébe.

Hogy is mondjam? Nem esznek kenyeret kenyérrel! Ha a vendégnek külön szelet kenyérre, netán „serclire” támad étvágya, hát kér a pincértől, a háziasszonytól. Hacsak nem hidegtálat raknak eléje, mert olyankor ott is jár a kenyér. Persze mindenekelőtt a fekete, a barna kenyér. Ami lényegesen egészségesebb a fehérnél, hiszen növényi rostokban gazdag, segíti az emésztést.

Nem különösebben szeretem a számokat, adatokat, ezért csak az egyik Németország statisztikájából idézek. Az NDK-ban az utóbbi esztendőkben 11-12 millió tonna kenyérgabonát termeltek. Tudják ők is, hogy nem ez az ideális, de éghajlati adottságaiknál fogva sem érhetik el az egy állampolgárra jutó (állítólag eszményi!) egy tonnát, ők egyébként mintegy 17 milliónyian vannak. Viszont állítják, hogy a megtermelt gabonából gond nélkül fedezik a lakosság igényeit. Mindenekelőtt rozsot értenek kenyérgabonán, mert ez az ő kenyerük alapja. Egészséges, ízletes, ami – hadd írjam még egyszer – nagyban függ a molnároktól, pékektől. Szerencsére nagyon sok magánsütöde van a szocialista Németországban is, bár őszintén megvallva, a kombinátokban, azaz kenyérgyárakban sütött Brot és egyéb péksütemény is általában ízletes. Igaz, ugyancsak hagyományosan, egy valamire való pék nem csupán sütőmester, hanem cukrász is.

(Egy idei [2022-i] friss hír szerint a Német Sütőipari Szakmák Központi Szövetsége (Zentralverband des Deutschen Bäckerhandwerks) az UNESCO-hoz fordul, hogy a német kenyér kulturális örökségi védelmet kapjon.)

Kalácsokat, lepényeket, tortákat, fánkot éppúgy vehet az ember a sarki péknél, mint fekete kenyeret és zsemlét. Visszatérve a kenyérre, a kenyerekre: sokféleképpen ízesítik, gazdagítják őket. A legelterjedtebb a köményes; mostanában igen kedveltté vált a lenmagos. Még a rozslisztből sütött zsemlébe is tesznek lenmagot, pompás! És ami nem elhanyagolható tény: évtizedek óta nem változott a kenyér és péksütemények ára az NDK-ban.»

Az ám, az NDK, a Német Demokratikus Köztársaság viszont 1990. október 3-án megszűnt, miután az 1949. október 7-én alakult demokratikus köztársaság hivatalosan aznap egyesült az 1949. szeptember 21-én kikiáltott Német Szövetségi Köztársasággal, és lett újra egységes Németország, aminek államformája szövetségi köztársaság.