Az ENSZ 1945-ben elfogadott Alapokmánya szerint a világszervezet tagja lehet minden „békeszerető” állam, melyik vállalja az Egyesült Nemzetek Szervezete Alapokmányában foglalt kötelezettségeket és kész a teljesítésükre. A szervezetbe való felvétel a Biztonsági Tanács ajánlására a Közgyűlés kétharmados határozatával történik. Ha egy tagállam az Alapokmányban foglalt elveket „következetesen megsérti”, azt a Közgyűlés a Biztonsági Tanács javaslatára a világszervezetből kizárhatja. (A nyitó képen: 1945 júniusában a San Franciscó-i konferencián aláírják az Egyesült Nemzetek Alapokmányát. Az asztanáI Chile képviselője írja alá az okmányt. (© picture-alliance/akg)
Hatvankét év óta őrzöm szerkesztőségi fiókomban ezt a kis, 9×12 centiméteres, 110 oldalas könyvecskét, címe: „Az Egyesült Nemzetek Alapokmánya és a Nemzetközi Bíróság Alapszabályzata”. E hat évtizedben nem egyszer kapóra jött, amikor hivatkozási alapként idézetre volt szükségem egy-egy kommentár, nemzetközi politikai elemzés írása közben. A tenyérnyi könyvecskét az ENSZ Tájékoztatási Osztálya adta ki Genfben, 1960-ban… (A szerkesztő.)
Az ENSZ-tagországainak száma mára 193-ra emelkedett. Az új tagok felvétele sokszor békés, rendezett körülmények között zajlott le. Az ilyen ideális viszonyok közötti tagfelvételek közé sorolhatjuk például Csehszlovákia felbomlását követően Csehország és Szlovákia 1993-ban, vagy Svájc (kezdettől az ENSZ európai székhelye) 2002-ben (!) történt felvételét, továbbá egy sor függetlenné vált gyarmati ország ENSZ-hez csatlakozását. A világpolitika fontos eseményeként említhető még, hogy a kelet–nyugati enyhülés /détente/ idején 1973-ban egyszerre, de külön-külön felvett Nyugat-Németország és Kelet-Németország a német újraegyesülés eredményeként, az addigi két német ENSZ-tagság megszűnésével, 1990-től egy ENSZ-tagállami hellyel rendelkezik.
Ugyanakkor az ENSZ-be történt felvételek igen gyakran viharos, háborús eseményeket követően zajlottak le. Az ilyen konfliktusok végén történt tagfelvételek közé sorolható, hogy az 1947-ben ENSZ-taggá vált Jemenben később kitört a háború az ország északi és déli része között, aminek következtében Dél-Jemen önálló állammá vált és 1967-ben fel is vették az ENSZ-be, majd 1990-ben újra egyesült az északi országrésszel és megszűnt ENSZ-tagsága. Ugyancsak ide tartozik, hogy az 1947-ben ENSZ-taggá vált Pakisztán és az akkor Kelet-Pakisztánnak nevezett országrésze között kitört háború végén e terület Banglades néven 1974-ben lett a világszervezet tagja, továbbá Algéria az észak-afrikai függetlenségi harcok befejeztével, 1962-ben vált ENSZ-tagállammá.
Az évtizedeken keresztül Észak-és Dél-Vietnamra kettévált országot csak a háború után, egységes államként 1977-ben vették fel az ENSZ-be. A délszláv háborúk idején indult meg az egykori jugoszláv szövetségi köztársaságok felvétele a világszervezetbe: Szlovénia, Horvátország és Bosznia-Hercegovina 1992-ben, Macedónia 1993-ban (az ország nevével kapcsolatos görög kifogások ügye pedig csak 2019-ben (!) rendeződött), Szerbia-Montenegró közös államként 2000-ben, majd a belőle kivált Montenegró 2006-ban lett ENSZ-tagállam. Jó három évtizede, 1991-ben egyszerre vették fel az ENSZ-be a máig is hidegháborúban álló Észak- és Dél-Koreát. Eritrea az Etiópia ellen folytatott fegyveres küzdelemben nyerte el függetlenségét és vált 1993-ban az ENSZ tagállamává. Az Indonézia elleni függetlenségi háborút követően lett Kelet-Timor ENSZ-tagállam 2002-ben. A legutóbbi, 193. tagfelvétel is évekig tartott fegyveres összecsapások eredményeként valósult meg, amikor a világszervezethez még 1956-ban csatlakozott Szudán felbomlott és annak déli része Dél-Szudán néven 2011-ben független államként lehetett tagja az ENSZ-nek.
A világ mai, nem éppen békés történéseit tükröző, sokszor névváltozásokkal és helyenként bizonyos területi módosításokkal is járó, korántsem teljes ENSZ-történeti visszatekintés fontos részei a Biztonsági Tanács két állandó tagjával, azaz a Kínai Köztársasággal és a Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetségével kapcsolatos történések is. E két állam hivatalos elnevezése ekként szerepel az ENSZ Alapokmánya máig sem módosított rendelkezéseiben. Az ok egy külön történet, ami szorosan összefügg a világszervezet egyre sürgetőbb általános reformjának kérdéseivel.
A Kínai Köztársaság, az ENSZ egyik alapító tagja világszervezeti tagságát a Kínai Népköztársaság csak 1971-ben, sok közgyűlési vita után vehette át. Az ezzel kapcsolatos határozat szövege szerint: akit kitessékelnek az ENSZ-ből, azok „Csang Kaj-sek képviselői”, tehát utalás sincs arra, hogy a világszervezet egyik tagállamát, a Kínai Köztársaságot zárták volna ki az ENSZ-ből. Ennek egyik magyarázata az lehetett, hogy ne legyen lehetőség arra, hogy bármiféle kínai entitás, akár Tajvan vagy Formosa néven – mint ahogy erre 1971-ben, de 2007-ben is történt kísérlet – visszakerülhessen az ENSZ tagjai közé. Tulajdonképpen ezt a megközelítést tükrözi a nemzetközi közösség által elfogadott, Peking által szorgalmazott „Egy Kína” elv is.
Ami a Szovjetuniót illeti, a világszervezet 1945-i létrejöttekor Moszkva arra törekedett, hogy az újonnan megalakult szervezetbe az SzSzKSz összes, akkor még 16 tagköztársaságát vegyék fel. E javaslatnak azért volt gyakorlati értelme és haszna, mivel az abban az időben még csupán 51 tagot számláló ENSZ-ben zajló közgyűlési szavazások során egyáltalán nem volt mellékes szempont, hogy a tagállamok közül 16 küldöttség biztosan és egyértelműen ugyanúgy szavazzon. Végül a nagyhatalmak közötti egyeztetés eredményeként olyan döntés született, hogy a Szovjetunió elleni náci agresszióban a legtöbb szenvedést és pusztítást átélt két szovjet tagköztársaság, Ukrajna és Fehéroroszország is ENSZ-tagállam lesz. Így évtizedeken át az ENSZ padsoraiban egy ország gyakorlatilag három diplomáciai csapattal volt képviselve.
A Szovjetunió felbomlásakor, 1991 decemberében a Független Államok Közösségének megalakulásakor – Grúzia és a három balti állam kivételével – az Alma-Atában összegyűlt 11 szovjet tagköztársaság vezetői támogatásukról biztosították a moszkvai vezetés azon szándékát, amiről aztán december 24-én, még a régi szovjet ENSZ-missziós fejlécet viselő borítékban, egy New Yorkban szétküldött diplomáciai jegyzék tájékoztatta az ENSZ tagállamait.
Ez a postai boríték volt talán a legutolsó, amelyen a küldő ENSZ-képviselet neve még Szovjet Szocialista Köztársaságok Szövetsége felirattal szerepelt.
A jegyzék azt tartalmazta, hogy Jurij Voroncov állandó SzSzKSz képviselő a mai napon továbbítja az ENSZ főtitkárának Borisz Jelcin, az Orosz Föderáció elnöke levelét, ami szerint az SzSzKSz ENSZ-tagsága, beleértve a Biztonsági Tanácsot, folytatódik az Orosz Föderáció részéről, a Független Államok Közössége államainak támogatásával. A jegyzék említette azt a kérést is, hogy az ország neveként az ENSZ-ben ezentúl az Orosz Föderáció elnevezést használják.
Miután a tulajdonképpen Oroszország utódállamként való hivatalos bejelentéséről szóló diplomáciai jegyzékre az ENSZ tagállamai részéről nem érkezett reagálás vagy kifogás, a világszervezet apparátusa ezt tudomásul vette és azóta eszerint jár el, csakúgy mint a tagállamok.
A csehszlovák és a mellette ülő ukrán ENSZ-nagykövet egy 1991-i baráti találkozón New Yorkban. ( A kép jobb szélén cikkünk szerzője.)
És most rátérek e kérdések több mint 30 évvel későbbi ismételt megjelenésére. Ez természetesen az orosz–ukrán háborúval áll kapcsolatban. Már a kínai ENSZ-tagság kapcsán is számos jogi tanulmány, értelmezés, kritika látott napvilágot, de a mindennapi politikai, diplomáciai gyakorlat tudomásul vette a realitásokat, azt a kettős helyzetet, hogy a Kínai Népköztársaság mellett a Kínai Köztársaság nevet viselő szigetország, Tajvan nem tagja az ENSZ-nek. Jelenleg csupán a világszervezet 13 tagállama, valamint a megfigyelői státuszú Vatikán tart fenn diplomáciai kapcsolatot Tajvannal.
Ugyanakkor a nemzetközi közösség nagyrésze – a diplomáciai kapcsolatokat kivéve – szerteágazó politikai, gazdasági, biztonsági, kulturális és egyéb kapcsolatokat ápol és együttműködik a szigetországgal. E status quo tartósságának ügye viszont az orosz–ukrán háború kapcsán került újból előtérbe, s egy Peking és Taipei, valamint ez utóbbi támogatói közötti, ma még nehezen elképzelhető fegyveres konfliktus a tajvani szoros térségében, finoman szólva, igen messzemenő nyomokat hagyna a nemzetközi helyzetben.
Ami pedig az Orosz Föderációt illeti: egy minapi ukrán hivatalos bejelentés vetette fel az aktualitását annak a kérdésnek, hogy vajon Oroszország valóban jogosult-e élni azokkal a lehetőségekkel, amik a számára ENSZ-tagságot és biztonsági tanácsi tagságot biztosítanak. Szerintem e vonatkozásban inkább az ukrán részről felhozott azon érv mutatkozik hatásosabbnak: a világszervezet alapokmánya értelmében, ha egy tagállam az abban foglalt elveket következetesen megsérti, az ENSZ Közgyűlése a Biztonsági Tanács javaslatára azt a tagállamot a világszervezetből kizárhatja. Tekintettel az ukrán harcmezőkön és azon túl is történtekre, az olvasó könnyen rábólinthat erre a kezdeményezésre.
Békés kijevi pillanatkép 2014-ből.
Ugyanakkor egy ilyen lépés a háborús helyzetet beláthatatlan módon tovább súlyosbíthatja. Továbbá nem is nyílnék lehetőség erre a lépésre, hiszen – ha akarjuk, ha nem – Oroszország, mint vétójoggal rendelkező biztonsági tanácsi állandó tag, nem követne el harakirit és nyilván nem adna zöld utat egy ilyen kezdeményezésnek. Kérdés, hogy mit szólna ehhez az esetleges határozattervezethez a Biztonsági Tanács többi tagja, beleértve a másik négy állandó tagot. Továbbá, egy esetleg jóváhagyott határozatot a közgyűlés kétharmadának is meg kellene szavaznia. Úgy tűnik föl, hogy a nemzetközi közösség nagy többsége, ami elitéli az orosz agressziót, nem ebben látja e súlyos konfliktus megoldásának lehetőségét.
Az ukrán kezdeményezés másik vonatkozása egyenesen az 1991-i eseményekhez vezet vissza. Nevezetesen ahhoz, hogy Kijev megítélése szerint Oroszországnak a Szovjetunió utódállamává való nyilvánítása, és ezzel mind az ENSZ-tagság, mind pedig a biztonsági tanácsi állandó tagsági státuszának az orosz államra történő átruházása ellentétes az ENSZ Alapokmányával. E szerint – ahogy azt az alapokmány is előírja – egy állam felvételét a Biztonsági Tanácsnak kell ajánlania, amit azután a közgyűlés kétharmadának kell elfogadnia. A probléma kulcsa abban rejlik, hogy ukrán részről 31 évvel az események után úgy vélik: Oroszország nem az egész Szovjetunió utódállama, így nem lehetett volna átörökölnie sem a szovjet ENSZ-tagságot, sem biztonsági tanácsi állandó tagságát, hanem nulláról kellett volna kezdenie csatlakozását a világszervezethez.
Mint írtuk, annakidején az ENSZ nem emelt kifogást az orosz eljárás ellen, amit támogatott az egykori, éppen függetlenné vált szovjetköztársaságok többsége, beleértve az akkori Ukrajnát. Ráadásul, az ENSZ számára egy precedens nélküli helyzet állt elő, mivel egy 15 tagköztársaságból álló nukleáris hatalom, állandó biztonsági tanácsi tagország széteséséről volt szó, s egyáltalán nem volt mindegy, hogy egy előre nem látott veszélyt hordozó esetleges űr miként tűnik el a nemzetközi palettán. (Jugoszlávia dezintegrációja során az ország korábbi nevét megőrző rövid életű Szerbia és Montenegró államalakulat 2000-ben nem a jogfolytonosság révén, hanem új államként nyert felvételt a világszervezetbe. Akkor már senki nem gondolt arra, hogy Oroszország annak idején miként maradt az ENSZ-ben.) Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy párhuzam megvonása, az összehasonlítás az orosz és a szerb/montenegrói esetben követett eljárások között figyelmen kívül hagyja a két eset geopolitikai súlya és esetleges következményei közötti drámai különbséget. Így utólag visszapörgetni az eseményeket, véleményem szerint, nem célszerű. Jogászkodni lehet ugyan, de attól tartok, hogy nagy nemzetközi támogatása nem lesz e –szerintem – megvalósíthatatlan ukrán felvetésnek, beleértve nemcsak azok részéről, akik különböző okok miatt tartózkodnak attól, hogy egyenes véleményt mondjanak az orosz cselekedetekről, hanem azok oldaláról is, akik határozottan elítélik Moszkva Ukrajna elleni akcióit. Mindez egymagában nem fogja különösebben súlyosbítani Oroszország amúgy is drámai elszigeteltségét.
Zárásként, a fentiekhez kommentár gyanánt, még hozzáfűzhetem, hogy hazánk 1992 januárjában kezdődött kétéves biztonsági tanácsi tagsága egybeesett az orosz – és már nem a szovjet! – küldöttség immár átnevezett testületi jelenlétével, s a többi delegációnak, valamint a jelenlévő ENSZ-funkcionáriusoknak nem volt egyszerű egyik napról a másikra hozzászokni a több évtizedes elnevezés kimúlásához. Ezért esett meg néhányszor a Biztonsági Tanács (január első napjaiban tartott) zártkörű ülésein, hogy az asztalnál ülő moszkvai kollégákat a „Szovjet Föderáció” képviselőiként említették, amíg aztán nem honosodott meg végleg az Orosz Föderáció titulusa.
Egy másik fontos esemény is megemlíthető ebből az időszakból, ami érdekessé, sőt egyedülállóvá tette a magyar diplomaták jelenlétének kezdetét a Biztonsági Tanácsban.
A testület működése közben akkor, 1992 januárjában került sor az első olyan ülésre, amelyen a tagországok állam- és kormányfői, 15 tag közül 13-an, személyesen voltak jelen. Az asztal körül ott ült Bush amerikai elnök, Major brit miniszterelnök, Mitterand francia elnök, II. Hasszán marokkói király és mások. Antall József miniszterelnököt betegsége miatt Jeszenszky Géza külügyminiszter képviselte a legmagasabb szintű biztonsági tanácsi ülésen New Yorkban 1991 januárjában.
