Terjedelmes interjút adott szilveszterre időzítve az atv.hu-nak Gulyás Gergely, a miniszterelnökséget vezető miniszter. Sok más mellett azt is elmondta, hogyha az uniós pénzek a tervezett ütemben érkeznek, akkor januárig visszamenőleg 21 százalékkal emelkedhet a tanárok fizetése. Szerinte azonban ez az ellenzék felelőssége, mert – ahogy fogalmazott – az „elvileg magyar” EP-képviselők minden eszközzel azon dolgoznak, hogy a források ne érkezzenek meg Magyarországra. (A nyitó kép forrása: www.444.hu.)

Nem vitatkoznánk Gulyás Gergellyel, mondandónkat nem is neki, hanem azoknak szánjuk, akik még nem szakítottak teljesen a valósággal, és nem rántanak kardot ott, ahol nincs ellenség. Az uniós pénzek folyósításának elmaradása ugyanis nem az ellenzék, hanem kifejezetten a magyar kormány sara. Ha Magyarország valódi jogállam volna, és Brüsszel számára nem volna nyilvánvaló, hogy az unióból érkező pénzek jó része szőrén-szálán eltűnik, vagy nem tűnik el, hanem magánzsebekbe vándorol, akkor az ellenzék tehetne bármit, Brüsszelben megnyitnák a pénzcsapokat és küldenék a milliárdokat.

Erről azonban jelenleg nincs szó: az EU-ban bizalmatlanok Orbán Viktorral és kormányával szemben. Az ellenzék, ha volna is ilyen szándéka, egy normálisan, átlátható módon működő demokratikus országban nem tudná megakadályozni, hogy érkezzenek az ország számára fontos, a fejlődést segítő források.

Gulyás Gergely tehát ebben tévedett, amihez természetesen joga van. Van azonban valami, ami mellett nem mehetünk el szó nélkül: a miniszter az interjúban „elvileg magyar” EP képviselőkről beszél, így nevezi azokat a magyar emberek által megválasztott politikusokat, akik – Gulyás legnagyobb sajnálatára – nem a Fideszben, hanem valamelyik ellenzéki pártban – MSZP, DK, vagy éppen a Momentum – politizálnak.

Gulyás miniszter csak elvileg tartja magyarnak az ellenzéki képviselőket, ami, valljuk meg, aggodalomra ad okot. Civilizált országokban, de mondhatjuk úgy is, működő demokráciákban, nem szokás a politikai ellenfelet kirekeszteni a nemzetből (adott esetben a magyarságból), s azt sem szokás feltételezni, hogy ők nem a magyarok érdekeit képviselik. Viták, egyet nem értések, persze, lehetnek, alkalmanként veszekedések is előfordulhatnak, de valakinek a magyarságát megkérdőjelezni – leszámítva az emberi élet elleni bűncselekményeket –, minden másnál súlyosabb és aljasabb dolog.

Kizárólag diktatúrákban szokás törvényen kívül helyezni a hatalomnak nem tetsző embereket, pártokat. Amikor Gulyás miniszter „elvileg magyar” EP-képviselőkről beszél, azzal egyúttal azt állítja, hogy ők valójában nem magyarok, és nem is a magyarság, hanem mások érdekeit képviselik.

Magánemberként, kocsmában, baráti társaságban persze bárkinek lehet ez a véleménye, ám a magyar kormány miniszterének szájából ezek a szavak ijesztően, vészterhes időket idézően hangzanak. Nem volt nagyon rég, úgyhogy akár emlékezhetünk is rá, voltak időszakok a magyar történelemben, amikor a hatalmon lévők döntötték el, ki számít magyarnak, ki az, aki magyar érdeket képvisel, és ki az, aki nem.

Ezen az alapon azt is lehetne állítani, hogy Magyarországnak ma „elvileg magyar” kormánya van. Egy valódi magyar kormány ugyanis nem butította volna le az oktatást, nem küldte volna padlóra az egészségügyet, tett volna arról, hogy ne a magyar valuta legyen leggyengébb, ne nálunk legyen a legmagasabb az infláció, és ne mi legyünk az Európai Unió második legszegényebb országa.