Adhattam volna ennek az írásnak ezt a címet is: Győzelem napi emléksorok. Ám akkor, amikor a „Torgau” a Magyar Hírlap belső vezércikkeként megjelent, bár a győzelem, a hitleri Harmadik Birodalom fölötti győzelem egy pillanatra sem feledtetett, egy másik történés megörökítése sarkallta írásra a krónikást. Vezető hírként számoltak be a távirati irodák: elhunyt az amerikai–szovjet katonák elbai találkozójának egyik részvevője, Joseph Polowsky közlegény. (A nyitó képről: a hazánkban 1949. április 4-én bemutatott „Találkozás az Elbán” című szovjet film egyik plakátja.)

Bájos reneszánsz városka az Elba-parti porfírdombon Torgau. Az NDK-beli járá­si székhelyek egyike Lipcse megyében, lakóinak száma mind­össze 22 ezer. Évszázadokig a Hartenfels-kastély, a szász vá­lasztófejedelmek időszakos rezi­denciája volt az ezertíz eszten­dős település egyetlen nevezetes­sége. A többi történelmi emlé­ket, az óváros hangulatos, girbe­gurba utcácskáit, késő gótikus és reneszánsz házait, Lucas Cranach képeivel díszített evangélikus templomát jó óra alatt meg lehetett tekinteni. Ez volt Torgau – s ez lenne máig is, ha…

…Ha nem jött volna közbe a második világháború. De közbe­jött s pusztított. Embert, szere­tetet, szerelmet, történelmi érté­ket, tudást, falvakat, városokat, országokat. A visszavonuló, harapófogóba szorult fasiszta német egységek a háború utolsó órái­ban fölrobbantották Torgau hídjait, szétrombolták kikötőjét. Az újjáépített város főterén, a Platz der Begegnungon, a Találkozás terén szerény emlékmű áll, raj­ta a felirat: „Itt, az Elbánál talál­kozott 1945. április 25-én a Vö­rös Hadsereg I. Ukrán Frontja az amerikai hadsereggel.” A ko­rabeli újság, az akkor immár három hete teljesen fölszabadult Magyarországon megjelenő Szabad Nép így tudósított a világtörténelmi eseményről:

Szovjet és amerikai katonák ünneplik a német hadsereg feletti győzelmüket 1945. április 26-án az Elba folyó menti Torgau városában. (Kép: Bundesarchiv) – A szerk. megj.: Grigorij Vasziljevics Alekszandrov (1903–83) szovjet rendező 1949-ben filmet forgatott az 1945. április végi történelmi eseményről „Találkozás az Elbán” címmel; érdekesség: az amerikai katonákat is szovjet-orosz színészek alakították. 

„Szerdán, április 25-én a Vö­rös Hadsereg és a nyugati fron­ton harcoló angolszász seregek fölvették az összeköttetést egy­mással. A találkozás az Elba fo­lyó közelében egy szovjet gárda­hadosztály és egy amerikai hadosztály előőrsei között jött létre. Néhány órával később magas rangú angolszász és szovjet tisz­tek találkoztak az Elba menti Torgau városkában, amely ily módon világtörténelmi nevezetességre tett szert. A találkozás hírét nagy ünnepségekkel fogadták három szövetséges állam fővárosában. Moszkvában a háború folyamán eddig legnagyobb diadaltűzzel: 324 ágyú 29 lövésével ünnepelték meg a szövetséges hadak találkozását.”

* * *

A ma emberének szánt magyarázó kiegészítés, ami nem volt benne a szóban forgó (és idézett) újságcikkben

1945. április 25-én, szerdán 11 óra 30 perckor – moszkvai idő szerint 13,30-kor – került sor a törté­nelmi találkozásra egy német kis­városban, Strehlában, az Elba partján. „Yankees meet reds” (Jenkik találkozása vörösökkel) – írta a Stars and Stripes című ka­tonaújság a 69. amerikai gyalo­gos hadosztály és a Vörös: Had­sereg 58. gárdaosztálya katonái­nak és tisztjeinek a találkozásáról.

Azon az április 25-én a 273. ame­rikai hadsereg 69. gyalogos had­osztályának három őrjárata indult felderítésre nyugat felől az Elba irányába. Azt, amelyik először ölelkezett össze szovjet katonatár­saival, Albert Kotzebue hadnagy vezette. (A másik kettő délután négykor, illetve háromnegyed öt­kor ért Torgaunál az Elbához.)

Joseph Polowsky amerikai közkatona, Kotzebue hadnagy be­osztottja, nem sokkal az 1983-ban bekövetkezett halála előtt így em­lékezett vissza Louis „Studs” Terkel chi­cagói író előtt a történelmi pilla­natokra:

„Fölemelő érzés fogott el ben­nünket, amikor megpillantottuk az Elbát. Kotzebue két zöld raké­tát lőtt ki. Mintegy tíz perccel ké­sőbb hangokat hallottunk a folyó túlsó partjáról. Orosz katonák in­tegettek és adtak le jelzéseket ne­künk… Egy csónakba ugorva, mintegy hatan, üggyel-bajjal át­evickéltünk a túloldalra. Három szovjet katona jött le elénk a part­ra, ahol a nemrég csillapult harcok halottjai, nők és gyerekek fe­küdtek. Kotzebue hadnagy, mé­lyen vallásos ember, megrendül­ten, a látványtól és a találkozástól, ezt mondta: Joe, itt nekünk az oroszokkal együtt fogadalmat kell tennünk. Ez mindnyájunk életé­ben annyira fontos nap. Addigra már mindünk szemében könny csillogott, összeölelkeztünk, és ki-ki a maga nyelvén, esküt tett…”

Polowsky 1947 áprilisában leír­ta az elbai esküt: „Népeink talál­kozásának ebben a történelmi pil­lanatában minden jelen lévő ka­tona, amerikai és orosz, ünnepé­lyes esküt tesz, hogy minden ren­delkezésére álló erővel és módon küzdeni fog a háború ellen, azért, hogy e szörnyűségek többé meg ne történhessenek, és hogy a világ népei ezentúl békében élhesse­nek”. – A mindvégig közkatona Joe Polowsky, a későbbi chicagói taxisofőr számára élete végéig vi­lágnézetét és cselekedeteit meg­határozó momentum maradt a találkozás az Elbánál és az eskü. A háborús napokban szövődött amerikai–szovjet fegyverbarát­ságra emlékezvén írta 1947-ben: „A megbékélés és a barátság újjá­élesztésére szólítom föl a világ-va­lamennyi nemzetét, hogy értelme legyen s maradjon étkünknek azon a véráztatta földön…”

Évszámra nem kelteznek tudósításokat a nagy hírügynökségek Torgauból. A   jelképvárost legföljebb kerek évfordulókon említik: utalva arra, hogy itt találkoztak először a szovjet és amerikai csapategységek.

A szövetségesek, akik akkor harcostársak voltak, a világot leigázni-fölfalni indult német fasiszta állam- és hadigépezet ellen, a közös ellenség ellen koalícióba tömörült szovjet, amerikai és angol nép esküjükhöz hű katonái.

Az NDK-béli kisváros, Torgau a minap (a cikk 1983 első hetében jelent meg – a szerk. megj.) megint a híradások élére, az újságok vezető helyére került. Temetés volt Torgauban. Joseph Polowsky, az Amerikai Egyesült Államok egyik polgára, mellesleg taxisofőr Chicagóban, úgy végrendelkezett, hogy Torgauban temessék el. Polowsky állampolgár – egykor az US Army katonája – tagja volt annak az amerikai őrjáratnak, amelyik elsőként ölelkezett össze az Elba partjára érkezett szov­jet hadsereg katonáival.

A torgaui találkozás részvevő­jét és tanúját temették a minap Torgauban. Fián kívül ott voltak egykori harcostársai – volt amerikai katonák és az elbai találkozás néhány szovjet veterán részvevője is –, hogy virágaikkal leróják kegyeletüket egykori bajtársuk sírjánál. Joseph Polowskyt eltemették, de végaka­rata, hogy ez az aktus is emlé­keztessen a békéért, a népek sza­badságáért és biztonságáért folytatott, rettenetes áldozatokat követelő küzdelemre, tovább él. A minden rang és kitüntetés nél­küli egykori közkatona nagyon komolyan vette az akkori elnök, Harry S. Truman szavait, ame­lyeket az elbai kézfogáskor el­hangzott rádió-nyilatkozatában mondott:

„…Azok a hatalmak, amelyek a zsarnokság ellen egye­sültek, közös ügyért harcolnak. Azok a nemzetek, amelyek így, vállvetve harcolhatnak határaik mérhetetlen távolsága és anyanyelvük különbözősége ellenére, az ilyen nemzetek együtt élhet­nek és együtt dolgozhatnak ab­ban a közös munkában is, amellyel a világbéke szervezetét akarják megalkotni.”

* * *

Minden bizonnyal időközben Joseph Polowsky is kiábrándult Harry Trumanból, aki parancsot adott a hirosimai és a nagaszaki atombomba ledobására, a hidegháború elindítására, aki áldását adta a mccarthyzmusra, az ame­rikai demokratikus erők elleni hadjáratra, a Rosenberg-házaspár kivégzésére… De mélyen hitt Polowsky az emberi értelemben, a katonák s mindenekelőtt hazá­ja politikusainak józanságában, őszinte együttműködési készségé­ben. Hitt abban, amiben még napjainkban is százmilliók és milliárdok hisznek: minden lehe­tőség adott az újabb világégés elkerülésére, a fegyverkezési haj­sza megállítására; az amerikai–szovjet – és általában a kelet–nyugati – kapcsolatok javításá­ra, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti kölcsönös megértés és együttműködés fejlesztésére.

A torgaui temető friss hantjai alatt nyugvó Polowsky koránt­sem volt magányos harcosa a történelmi koalíciónak, az együtt­működésnek (hogy is mondta Truman?), a világbéke szerveze­te megalkotásának. Százmilliók akarata cseng egybe az ő hit­vallásával, nem csupán ameri­kaiaké, szovjeteké, azoké a né­meteké, akikkel és akiknek szü­leivel, nagyszüleivel ő maga még halálos ellenségként vette föl a harcot majd’ négy évtizeddel ez­előtt. E békeakarat és az embe­riség alapvető érdekeit szolgáló új koalíció megteremtésének s megőrzésének az akarása ma már minden nép programja. A népek még nagyon sokáig szeret­nének emlékezni Torgaura, e bá­jos reneszánsz kisvárosra, a Ta­lálkozás terének emlékművére és a temetőre is, ahol Polowsky közkatona sírja van.”

(A fenti írás az akkor tekintélyes kormánylap, a Magyar Hírlap Fórum rovatában jelent meg 1983. december 6-án.)

(„Az újságíró archívumából” rovatunkban közölt írások az Arcanum Adatbázis Kiadó Digitális Tudománytárának gyűjteményében őrzött cikkek felhasználásával készülnek. Köszönet illeti érte az Arcanum ADT-t.)