125 éve, 1899. november 5-én született Radó Sándor, nemzetközi hírű földrajtudós, térképész, a Dóra fedőnévvel világhírnévre szert tett hírszerző. Nevelt fia, Trom András, Radó hagyatékának gondozója és sorstörténetének kutatója a BBC History 2016. januári számában terjedelmes írásban számolt be Dóra/Radó eddig kevésbé vagy egyáltalán nem ismert tevékenységéről, kapcsolatairól magánélete részleteiről. A kutatók számára minden bizonnyal fontos forrás rövidített változatát adjuk közre a szerző és a magazin engedélyével.
Cikkünk szerzője, Trom András Radó Sándorral, otthonában, az 1970-es években.
1941. január 18-án a Genf és Moszkva közötti, közel 3000 kilométeres távolságot a következő rejtjeles morze-rádiótávirat hullámjelei tették meg az éterben, előrevetítve a Szovjetunió megtámadását:
„Direktornak.
A németek csapást készítenek elő Jugoszlávia-Szaloniki irányban, majd ultimátumszerűen követelni fogják a Szovjetuniótól, hogy csatlakozzon a háromhatalmi egyezményhez, és hogy tegye lehetővé Németország számára élelmiszer-tartalékok biztosítását Ukrajnában és a Kaukázusban. Ennek a követelésnek az elutasítása ürügy a Szovjetunió elleni háborúra. Dóra”
Február 21-én a Direktor (a moszkvai hírszerző-központ) a következő üzenetet kapta Dórától:
„Egy svájci tiszttől nyert értesülések szerint Németországnak jelenleg 150 hadosztálya van keleten. Véleménye szerint Németország május végén támadni fog.”
Április 22-én már az az üzenet érkezett Moszkvába, a szovjet katonai hírszerzés (GRU) központjába Genfből, a Dóra fedőnevű Radó Sándortól, hogy „berlini kormánykörök június 15-ét emlegetik az Ukrajna elleni támadás időpontjaként. Csak gyenge ellenállásra számítanak.”
Első figyelmeztetését már csaknem egy évvel előbb, 1940. június 6-án küldte Radó, ekként: „Japán attasé kijelentése szerint Hitler úgy nyilatkozott, hogy a nyugaton elérendő gyors győzelem után megkezdődik a német–olasz támadás Oroszország ellen”.
1940 nyara és 1943 novembere között mintegy 6000 jelentés került ki Radó Sándor genfi fedőcége, a Geopress sajtótérkép-ügynökség Rue de Lausanne 113. alatti irodájából, három titkos rádiótávirat-leadó állomása közvetítésével. A rejtjeles morze-üzenetek informálták a GRU (szovjet katonai hírszerzés) vezetését Hitler és a német hadvezetés legtitkosabb stratégiai elképzeléseiről, hadászati és harcászati terveiről, a csapatmozgások előkészületeiről a keleti fronton, valamint a Német Birodalom belső állapotáról, gazdasági, ipari helyzetéről.
Ma már sok tudható Radó 20 országra kiterjedő, 80 ügynököt mozgató svájci csoportja működéséről, de a teljes igazság messze nem ismert.
„A Radó Sándor vezette szovjet katonai hírszerző csoport tevékenységének pontos története a mai napig, részben a hidegháború hátrahagyott ideológiai törmelékkupacai alatt, politikailag és katonastratégiailag motivált legendák és hírszerzési dezinformációs kampányok görgetege alatt van elrejtve.”
Erre egyik tanulmányában Bernd-Rainer Barth német történész, a téma szakértője hívta fel a figyelmet.
Könyvtárnyi szakirodalom próbált választ adni már az 1950-es évektől kezdve a kérdésekre, hogy valójában ki is volt Radó Sándor, hogyan jutott sorsdöntő titkos információkhoz, mi volt csoportjának a szerepe a moszkvai csata alakulásában, továbbá abban, hogy Sztálingrádnál és főleg Kurszknál megfordulhatott a keleti front, és megkezdődött Hitler megszálló hadseregének visszaszorítása, majd felőrlése. A válaszok, magyarázatok zöme – a hidegháború időszakában politikai indíttatástól vezérelve – azt sugallta, hogy Hitler belső árulás és a külföldi hírszerzők tevékenysége miatt vesztette el a háborút. Radó ezek hatására, ám a GRU javaslatára írta meg memoárkötetét, a „Dóra jelenti”-t, amely 1971-ben jelent meg, és igazi szenzációnak számított, mivel arra mindaddig nem volt példa, hogy egy Szovjetuniónak dolgozó kém megszólaljon. Radó ezt megtehette, de szigorú kontroll kísérte figyelemmel írói munkásságát. A cenzúrázott könyv, és megjelenését követően Radó minden nyilatkozata azt hangsúlyozza (ami meggyőződése is volt), hogy a hírszerzés fontos szerepet játszott, de a háborút a katonák a fronton vívták és ott dőlt el minden. Anélkül, hogy ezt cáfolnám, az olvasó figyelmébe ajánlok néhányat Dóra jelentéseiből, amely önmagáért beszél:
„1941. XII. 6. Direktornak.
1. Az Egyesült Államok berlini haditengerészeti attaséjától Longon keresztül.300 német hadosztályból szeptember végéig valamivel több, mint 200 vett részt a harcokban és több-kevesebb veszteséget szenvedett. A többi hadosztály közül 2 Görögországban állomásozik, 12-14 Franciaországban, 6 Norvégiában, 20 Németországban, tartalékban, 2 Bulgáriában, 1 Jugoszláviában.
2. Augusztus végéig a veszteség naponta 5000 halott, augusztus után jóval több. Szeptember 20-ig megsebesült 1,3-1,5 millió ember.
Németországban mindenütt újabb kórházakat létesítenek. Dóra”
„1942. III. 25. Direktornak.
Hamann német tábornoktól.
a) A tavaszi támadás előkészítésének végső határideje május 22. A támadásnak május 31. és június 7. között kell megindulnia.
b) A németek számítása szerint a benzinhiány pótlására és Ukrajna természeti kincseinek kiaknázására elegendő elfoglalni az észak-kaukázusi olajlelőhelyeket. Ejtőernyős osztagok készenlétben állnak, hogy megakadályozzák ezeknek a lelőhelyeknek a megsemmisítését. Számításaik szerint az esetleg lerombolt kutakat hat hónap alatt helyre lehet állítani. A helyreállításhoz szükséges gépeket és műszaki személyzetet készenlétben tartják. Ez ugyanaz a műszaki személyzet, amelyet 1941 júliusában szerveztek. Dóra”
A fenti táviratokból csak pár sor jelenhetett meg az 1971-i kiadásban. Íme, egy szintén kicenzúrázott szövegrész:
„Salter közölte, hogy egy román hivatalos személy értesülése szerint a németek a Wehrmacht 150 hadosztályát, ezenkívül 15 román hadosztályt, 10 magyar és 9 olasz hadosztályt akarnak támadásba küldeni. A terv a korábbi: csapás Sztálingrád irányába, a Volga két partjának elérése után pedig Moszkva átkarolása, kelet felől.”
Az alábbi távirat is csak 2006-ban láthatott napvilágot:
„1942. VII. 2. Direktornak. Sürgős.
Longon keresztül Petertől (a stuttgarti Bosch Művek egyik igazgatójának fedőneve – R. S.). Információja von Halder vezérkari főnök környezetéből származik, akit személyesen ismer.
A német főparancsnokság hadműveleti terve nem változott. Most is a Donyec-medencén keresztül szándékoznak a Kaukázus felé nyomulni. De, mint már korábban közöltük, ezt a támadást megelőzi több különálló hadművelet, von Bock parancsnoksága alatt a déli fronton.
A központi szakaszon a Moszkva elleni támadás csak akkor indul meg, ha már látható von Bock déli támadásának sikere. Az északon, Murmanszk irányába indítandó támadás kezdete szintén ettől függ.”
Az 1943. júliusi ütközetsorozat, amely kurszki csata néven vonult be a hadtörténelembe, 1991-ig a világtörténet legnagyobb erőkkel vívott páncéloscsatájának számított – összesen 6000 harckocsi és önjáró löveg vett részt benne, ezt csak az Öböl-háborúban bevetett páncélosok száma múlta felül. A német hadsereg sorsa a keleti fronton Kurszk térségében pecsételődött meg. A kurszki csatát megelőző időszakban a szovjet és a német titkosszolgálat szintén ádáz harcot vívott. Jellemző, hogy mit írt erről W. F. Flicke német elhárító tiszt, „Agenten funken nach Moskau” című könyvében. A következő idézett részt is kihagyatták a „Dóra jelenti”-ből:
„A Vörös Trojka (a Radó csoport neve – a szerk.) és Moszkva közötti táviratváltás lavinaszerűen felduzzadt és napról napra terjedelmesebb lett. (…) A lehallgatszolgálat folyamatosan észlelhette, hogy az oroszok kiválóan informáltak voltak a német készülődés minden fázisáról. (…) Az oroszok csaknem negyedévvel az 1943. évi német támadás előtt megtudták a németek terveit. (…) Vajon egyáltalán volt-e olyan titkos adat a Wehrmachtról, ami nem jutott el Moszkvába?! – kiált fel rémülten Flicke, majd felteszi a kérdést: „Előfordult-e valaha a történelemben, hogy az ellenség hírszerzése ilyen teljes, pontos és folyamatos információt kapott?”
A Radó család Svájcban, az 1940-es években.
Az idézett szövegrészek nyilván felértékelhetik az olvasóban a Radó-csoport teljesítményét. Moszkva cenzorai ezt akarták elkerülni, kevés sikerrel. A Dóra jelenti négy magyar kiadást ért meg és 17 nyelvre fordították. Az olasz kiadás szerkesztői előszavában egyebek között ez áll: „A könyv lektora számára egyértelmű, hogy Radó Sándor nem »kém« volt, hanem egy olyan kiváló antifasiszta, akinek egy rendkívüli helyzetben a náci fasizmus elleni küzdelemhez való hozzájárulása nemzetközi szinten is felbecsülhetetlen, és akinek a tevékenysége a mi felszabadulásunkat is elősegítette”.
Radó Sándor fiatalkori képe.
Radó Sándornak két élete volt, de abba több fért, mint más ezrekébe. A nemzetközi tekintélynek örvendő földrajztudós-térképész és a második világháború alakulására számottevő hatással lévő hírszerző jól megfért egymás mellett. Radó arra tette fel életét, és kockáztatta számtalanszor, hogy hozzájáruljon egész Európa megszabadításához a nácizmus és fasizmus borzalmaitól.
Mi tette minderre alkalmassá és képessé, túl ideológiai elkötelezettségén, szakmai tudásán és következetes, szívós, kitartó munkáján? A „földrajzi érzékenység” – adta meg a választ Karl Schlögel német történész professzor, aki „Im Räume lesen wir die Zeit” című civilizációtörténeti és geopolitikai tárgyú könyvében külön fejezetet szentel Radónak. Egyebek között megállapítja: „(Radó) rendelkezett egy el nem sajátítható képességgel: a földrajzi érzékenységgel, az ösztönös törekvéssel a világ gazdasági, politikai vagy akár etnikai helyzetének feltárására. (…) Sokoldalúsága, megfigyeléseinek gazdagsága is előfeltétele volt teljesítményének. Minden érdekelte, ami lefordítható a térképész nyelvére.”
Radó, mint térképész több területen is első volt a világon. Ő készítette 1924-ben az első latin betűs, nyugaton megjelent politikai és közlekedési térképet a szovjet-köztársaságokról. 1927-ben Berlinben kiadta a Szovjetunióról szóló első útikönyvet. Nevéhez fűződik egyedülálló repülőtérképek készítése is, amivel 1927-ben kezdett foglalkozni, és 1931-ben ő adta ki az első légiútvonal-atlaszt.
Radó térképészeti munkásságának ebben a talán legtermékenyebb időszakában hozza létre Berlinben avilág első földrajzi és térképészeti sajtóügynökségét, a Pressegeot, amely később Párizsban, majd Genfben Geopress néven működik, és ellátja a nemzetközi napisajtót a világeseményekhez fűződő, tudományos igényű, aktuális térkép-illusztrációkkal. 1930-ban Berlinben kiadja Imperializmus című munkásatlaszát. Ebben a művében iskolapéldáját adja annak, hogy a térkép nemcsak statikus topográfiai tájékoztatási segédanyag, hanem a térben és időben bekövetkező változások ábrázolásával fontos politikai orientáló, kifejező eszköz is lehet, érzékeltetve még az események mögött meghúzódó okokat, sőt célokat is. Atlasza, és annak javított, angol nyelvű kiadása („The Atlas of To-day and To-morrow”), az érdek- és befolyási övezetek bemutatásával, a Föld erőforrásai eloszlásának ábrázolásával már 1938-ban előre vetíti a közelgő újabb világháborút.
„»Orra« volt a bekövetkező fejleményekhez, amelyeket kérlelhetetlen precizitással, a részletek iránti fogékonysággal elemzett” – írta róla Schlögel professzor. Ennek az atlasznak a szerkesztésében már ugyanaz a törekvés vezérelte, mint az 1959-ben, már Magyarországon elindított Nemzetközi Almanach évkönyvek készítésekor: mindkét művel a világfolyamatok tudatosítása volt a szándéka. Ilyen értelemben Radó a globalizációs szemlélet előfutára volt.
A térképkészítés és -szerkesztés vitathatatlan egyéni teljesítményén is túlmutat mindaz, amit a magyar térképészetért tett Magyarországra visszatérése, 1955 után. Az európai élvonalba emelte a hazai kartográfiát, és szerteágazó kapcsolatai révén szakterületén kibontakoztatta a nemzetközi együttműködést. A vasfüggöny mögötti Budapestet például a nemzetközi térképkiállítások egyik központjává tette, ami nagy lépés volt a (térképes) információ szabad áramlásáért folyó küzdelemben. Ehhez meg kellett törnie Moszkva ellenállását és a Nyugat bizalmatlanságát is…
…A titkosszolgálatok működése, szervezeti felépítése, az ügynökök neve és tevékenysége a legszigorúbb államtitkok közé tartozik. Mégis felvetődik: 79 évvel azután, hogy véget ért a második világháború, mi indokolhatja, hogy az orosz archívumok anyagaihoz nem lehet hozzáférni? Mi volt Radó és csoportjának tevékenységében az, ami indokolja, hogy Moszkva még a kutathatóságától is elzárkózik? Bernd-Rainer Barth szerint ennek az lehet az egyik fontos oka, hogy a táviratokból fény derülne a szovjet vezetés elutasító álláspontjára a katonai hírszerzés német támadásról szóló figyelmeztetéseivel szemben.
További ok, hogy még ma sem akarják megszellőztetni a GRU és a szovjet katonai elhárítás (a SZMERS egyik részlege) rivalizálását, melynek áldozataivá váltak a legkiválóbb hírszerzők… A Radó-csoport rádiósainak naponta 6-8 órán keresztül, megszakítás nélkül kellett az anyagaikat leadni, ismételni, ráadásul a kódkönyvet Radó számtalan sürgetése ellenére Moszkva két évig nem változtatta meg. A moszkvai Központ rádiósa sokszor visszakérdezett, így a svájci rádió-távírászok kénytelenek voltak archiválni a táviratokat, ami lebukás esetén mindent veszélybe sodorhatott.
Sodort is! Radó ezekről az 1945-i visszahívása és letartóztatása után Moszkvában, a rettegett Lubjanka börtönben kihallgatóinak nyíltan beszélt. Elhallgattatásának a legegyszerűbb módja volt, hogy a jól bevált módszerrel a gulágra küldték. (Tulajdonképpen meg is ölhették volna, mint annyi más kiváló embert – a szerk.) Azzal vádolták, hogy külföldi hírszerző ügynökökkel épített ki bűnös kapcsolatot, akiktől félrevezető információt kapott, és azt a hírszerzési főigazgatósághoz továbbította. További bűne volt, hogy megőrzésre átadta a rádiósának a titkos kódot és más dokumentumokat, és ezzel veszélybe sodorta szervezetét. Tíz év szabadságvesztésre ítélték kémkedésért…
Radó Sándor 1954 novemberében szabadult és 1955 júniusában térhetett vissza Magyarországra. Tíz évvel később, 1965. január 7-én törölték a Radó ellen felhozott vádakat és büntetőügyét. 1972 januárjában kitüntették a Honvédő Háború érdemrend első fokozatával. 1973 márciusában megkapta „Az 1941-1945-ös Nagy Honvédő Háborúban Németország felett aratott győzelemért” medált. 1981. augusztus 20-án bekövetkezett halála után, késve érkezett, így már nem olvashatta Domingo Pastor Petit spanyol történész-író levelét, amelyben a többi között ez áll: „…meggyőződésem – amit Önnek már mondtam is –, hogy Ön a második világháború egyik legjelentősebb hőse volt”.