Egy hirtelen támadt ifjúi ötlet, valójában meg sem gondoltam/gondoltuk. Kollégámnak – Gárdonyi Bélának, aki sajnos, már rég a túlvilágon írja cikkeit – nem volt kedve/mersze a vállalkozásra, ha csak fölnézett is, már szédült, ekként magamra maradtam a kivitelezéssel: 1964 nyarán (hány éve is már?) fölmászni a város akkor legmagasabb toronydarujának a tetejére, hogy onnan igyekezzem bemutatni a „témát”. Akkor építették az ország első automata takarmányélesztő üzemét a Győri Szeszgyárban, újszerű módon szerettem/szerettünk volna írni róla. Életemben akkor jártam először (és utoljára is) abban az üzemben, bevallom, elég volt belőle. Az ötletet azonban, melyikünk miként látja (föntről: dőlt betűvel és lentről: álló betűvel) a világot, mindenképpen szerettem volna megvalósítani. – Főszerkesztőm már csak a kész írást és a frissen nagyított felvételt vette kézbe, aztán nagyon komolyan megjegyezte: „Ilyent még egyszer ne csinálj!” Neki volt igaza, nemcsak engem féltett, hanem önmagát is. Mint mondta: akár le is eshettél volna, engem meg becsuktak volna. Mindazonáltal – akkor csillagászatinak számító – jutalmat kaptam a tettemért: (a havi fizetésem 1600 Ft mellé) 500 forintot , ami akkoriban két pár cipő ára volt… (A nyitó képet Andorka Zsolt készítette repülőgépről; a felvétel középpontjában a Győri Szeszgyár.)
«Lenn, a daru tövében szigorú tényeket, száraz adatokat tud meg az ember. Fenn, ötven méter magasban minden egészen más.
A földön maradtak az utolsó tanácsokat szuggerálják belém:
– Lefelé sose nézzen, mert megszédül! Mindig csak a létrát figyelje, azt, hogy hova teszi a lábát! És kapaszkodjon! Nagyon kapaszkodjon!
Kölcsönkapott munkásnadrágban, kicsit remegő térddel állok az ötvenméteres, ezüstösen csillogó daru alatt, amely most olyan, mint egy rakétaikilövő-állvány: csúcsa fémesen villog, karcsúsága elegánsan fúrja magát a júliusi ég kékjébe… – Nyakamban fényképezőgép, mellemen átvetve a biztonsági öv beakasztó kötele, és az övbe fűzve egy másik kötél, aminek végét már fönt a torony tetején rögzíti Juhász Imre karbantartó lakatos. – Neki „könnyű” dolga van – négynaponként jár a darura.
A Győri Szeszgyárban épül az ország első automata takarmányélesztő üzeme. Ha dolgozni kezd, a jelenlegi három tonnáról napi tizenhat tonnára emelkedik a takarmányélesztő termelése.
A daru vastraverzein jutok föl az első öt méterig. Onnan falétra vezet tovább, (öt méterről még akár le is ugorhat az ember.)
„Csak óvatosan!” – Minden lépésnél dobban a szívem. Átbújok a vastraverzek között, és most már csak a falétrán járok.
Három vállalat száztíz munkása dolgozik az építkezésen.
„Nagyon kapaszkodjon!” – Juhász Imre a biztosító kötéllel vigyázza az életemet. Negyvenöt létrafok, hetven, száztíz… Vége szakad a fa létrának. Másfél méter hiányzik belőle.
Az É.M. Győr-Soprom megyei Állami Építőipari Vállalatának munkásai most festenek, csatornáznak, és ők állványozták körül a harminc méter magas tartályokat is.
„Lefelé sose nézzen!” – Mint lencse fókuszában, úgy érzem magam a tűző napon. Harmincöt méter magasban vagyok. Fölnyújtózom a fejem fölött lógó legutolsó fokért, aztán húzódzkodom… Egy pillanatra kilibben a lábam a semmibe, aztán még egy erőfeszítés, és a második fokba kapaszkodom. A forró vas átsüt a cipőm talpán.
Az automatikus gépi berendezés ötvenmillió forintba került, az Élelmiszeripari Javító, Szerelő és Szolgáltató Vállalat már szereli francia szakemberek irányításával.
Túlvagyok a nehezén. A biztosító kötél egyenletesen kúszik velem egyre följebb, följebb. Még negyven fok, és verejtéktől csurgó homlokkal, kicsit sápadtan kapcsolom a biztosító övét a daru csúcsához. Az alig egy négyzetméteres pallón ketten állunk. Életem vigyázója, Juhász Imre, és az „elsőmászós” riporter.
A hegesztők, akik pisztolyukkal összevarrják, és a darusok, akik a helyükre emelik a hatalmas tartályokat, a Wilhelm Pieck Járműipari Művek dolgozói.
Mintha árbockosárból pillantanék le egy félig kész hajó fedélzetére, olyan a gyárépület teteje. A betonlábakon álló parancsnoki híd alól és mellől csak távoli zörejként jut a magasba a munkazaj. Az utca forgataga, az autók, a motorok tülkölése ilyen magasban már jóformán nem is hallatszik. Csak a Duna övezte gyáróriás műhelyeiből dong föl a nagykalapács.
Lent, az épület tetején – az is hat emelet magas – egy hajókémény formájú torony körül sürgölődnek az em berek. Vibra Sándor és társai a túlhevítő torony sapkáját emelik a helyére.
A kürtő alakú tartályokba éppen belelátok. Apró, szikrázó szentjánosbogaraknak látszanak bennük a hegesztők. Itt fönt, árnyék nélkül, minden sugarával körülölel a nap.
Itt lent, bent, a hűsnek hitt tartályokban talán még melegebb van. A hegesztők verejtéküket törölgetve küszködnek a hőséggel. A tartályokban melasz lesz.
Mintha közvetlenül a felhők alatt járnék. – Azt mondták, hogy ne nézzek le. Mégis lenéztem, és megérte!
Novemberben megkezdődik a próbaüzemelés.»
(Megjelent a Kisalföld 1964. július 25-i számában.)