Megkezdődött Nagy-Britanniában a II. Erzsébet angol királynő trónra lépésének hetvenedik évfordulóját ünneplő, hónapokig tartó országos rendezvénysorozata. A platinaévnek nevezett jubileum nyitányaként – amúgy angol módra – az egyéb, bár a covid-járvány miatt visszafogott parádék mellett pudingversennyel köszöntötték a világ legtiszteletteljesebb korú uralkodóját.
II. Erzsébet királynő, amikor 1952. február 6-án, édesapja, VI. György halála után, tehát hetven esztendővel ezelőtt, mindössze 26 évesen trónra lépett, 1953. június 2-án pedig megkoronázták, aligha hihette, hogy – még a legendás Viktória királynőn is túltéve – Nagy-Britannia leghosszabb ideig regnáló uralkodója lesz.
Őfelsége – bár nem tudja – személyes védnököm Angliában és talán a Nemzetközösség valamennyi országában is, ahol ő tölti be az államfői tisztet. Abban az államegyüttesben, ami már nem viseli ugyan a „brit” vezetéknevet, de ahol minden ellenkező híresztelés dacára, még manapság sem nyugszik le sohasem a Nap, és megkockáztatom: nem kevesebb az összekötő kapocs, mint mondjuk, a mi szeretve (némelyek által nem) szeretett Európai Uniónkban.
Erzsébet támogató jóindulata teljes meglepetésként ért az 1980-as években a londoni Heathrow-repülőtéren, egy szép szál, nagyszakállú, láthatóan szikh vallást követő brit határőr személyében. Álltam a hosszú sorban, amiben együtt vártak a belépésre mindazok, akik nem a Nemzetközösségből vagy és nem EU-országból érkeztek, mi akkor még csupán varsói szerződésbeli és KGST-tagságunkat emlegethettük. A kétméteres, mindenki felett átlátó szikh kihívott a többiek közül és tisztelegve kivette a kezemből az útlevelemet. Bele sem nézett igazán, helyükön vannak-e a szükséges pecsétek, ehelyett meghajolt.
„Tisztelettel köszöntjük Londonban, Sir, mint olyan társaság tagját, amelyek fővédnöke a királyi család tagja. Érezze magát nagyon jól Nagy-Britanniában, Sir!” – mondta, miközben azért kötelességtudóan végiglapozta a passzust. Végül pedig megkérdezte:
– Kiknek a vendége nálunk, Sir?
– A Royal Philatelic Society a házigazdám. A filatelisták. Tagja vagyok a társaságnak – feleltem.
– Ismerem őket, Sir. Én nem gyűjtök ugyan bélyeget, de büszke vagyok rá, hogy őfelsége, a királynő világhírű gyűjtő, és kegyesen gondoskodik a Royal Philatelic Society-ról is, Sir.
Ezzel beütötte a belépési bélyegzőt az útlevelembe, tisztelgett és intett, hogy kegyelemben bebocsátást nyertem Albion földjére. Mögöttem pedig vagy ötvenen csodálkozhattak, milyen titokzatos okból előztem meg valamennyiüket, s még csak azt sem kérdezték meg tőlem, mikor akarom elhagyni az országot és van-e hazafelé érvényes repülőjegyem?
A magyarázatot a történtekre néhány perccel később Alan Huggins barátom, az angol filatelisták egyik doyenje szolgáltatta, hamísítatlan brit humorral.
– A koronás kék társasági nyakkendőd volt a varázspálca. Királyi címet csak olyan szervezet, intézmény viselhet, koronát pedig csak olyan egyesület, klub, társaság szerepeltethet az okmányain, kiadványain és jelvényein, amelyet tagságával, védnökségével megtisztel a királyi család, lehetőleg maga a királynő. Ezekhez a kiváltságosokhoz tartozunk 1869 óta, Viktória őfelsége személyes akaratából – magyarázta nagy komolyan, majd teljesen komolytalanul felnevetett.
– A koronás nyakkendőt egyébként mi is felkötjük, amikor azt szeretnénk, hogy megkülönböztetetten bánjanak velünk a repülőtéren vagy Dovernél a határőrök és a fináncok.
Nekem meg csak ekkor jutott eszembe, hogy a londoni útra – mégis csak hozzájuk indulok – a neves királyi társaság koronával díszített nyakkendőjével ékesítettem szerénységemet.
Később, Pesten, az Operaházban „dupláztam” a nyakkendővel. Az angol balettet elkísérte Magyarországra Margit királyi hercegnő, őfelsége azóta elhunyt húga. A díszelőadásra – úgy gondoltam – éppen illik a koronás nyakkendő, kéksége nem is ütött el a kötelező sötét viselettől. A hercegnő (aki nem akarja, ne higgye el!) csak egy árnyalatnyival ugyan, de magasabbra emelte felém nyújtott fehér kesztyűs kezét, mint az előttem érkezőknél.
„Örülök, hogy koronás nyakkendőt visel. Megtisztelő…” – mondta méltóságteljes udvariassággal.
Azóta értem, demokrácia ide, demokrácia oda, Britanniában így vagy úgy kapcsolatba kerülni a Royal címmel, elnevezéssel – kiváltság. A brit szárazföldi haderő – eltérően a hajóhadtól és a légierőtől – ezért nem használhatja még a 21. században sem a királyi nevet: a hadsereg ugyanis 1649-ben, az angol polgári forradalmat vezető Oliver Cromwellt támogatva közreműködött a királyság átmeneti felszámolásában és I. Károly király kivégzésében…