Az újságíró archívumából: Várkonyi

Az igazgatóváltás idején mostanában sok szó esik a Vígszínházról.  Huszonegy éve, 1999. április 10-én a Népszava Szép Szó mellékletében jelent meg ez az írás Várkonyi Zoltánról, a ma is méltán legendás színházi alkotóművészről. (A nyitó képen a budapesti Vígszínház; forrás: Arcanum, budapesti képeslapok.)

Volt egyszer egy színházi ember

Húsz éve halt meg Várkonyi Zoltán, a legendás Művész Színház és a Vígszínház szellemi atyja

„Tanár úr! Van-e tanácsa, most hogy csináljuk tovább?” – valahogy így teszi föl a kérdést az égi telefonhangnak a színész, Kern András, akit álmából riaszt föl az egykorvolt igazgató, rendező, tanár, színész pályatárs, Várkonyi Zoltán szava a Szent István körút 14. című színdarab szövege szerint. Válasz azonban már nem érkezik.

De tudjuk, s erről szól többek között ez az előadás is, felelt egész életével, színházával, művészetével. Olyan példát adott, amely máig él, húsz esztendővel halála után is érvényes, amelyet nem csak valamiféle kötelezőnek vélt tisztelgés okán érdemes föleleveníteni.

Várkonyi Zoltán legendás művész volt, aki nemcsak halálában lett legendássá, de aki ifjan s középkorúan megtanult a maga legendájával együtt élni anélkül, hogy – aki közelebbről ismerte, tudta ezt jól – annak fényében kívánt volna tetszelegni. A krónikák, az egykori írások tanúsága szerint a művészi alkotás, a színészi teljesítmény és a nézői érzékenység egymásra felelése magasztosította óriásivá a fiatal Várkonyi IV. Henrikjét. Az őrületben tobzódó világban, a tragikus történelmi helyzetben úgy tudta megmutatni az őrület szabadsága mögé menekülő Pirandello-figurát, hogy azzal egyszeriben a legnagyobb színészek sorába került. Megszületett az első legenda.

S nem váratott magára túlságosan sokat a második sem. A Művész Színház. Kern azt magyarázza a vígszínházi lírai játékban, hogy aki nem látta Latinovitsot a Mario és a varázsló előadásában, aki nem volt ott azon az estén, annak nem lehet elmagyarázni, mit is jelentett Latinovits Cipollája. Nos, valahogy így lehet ez a Művész Színházzal is. Akik akkor ott voltak, akik közreműködtek benne, akik nézői voltak, csak azok tudják igazán, mit jelentett a negyvenes évek második felében, az éppen föllélegző Budapesten Várkonyi Művész Színháza. Mit jelentett szellemisége, nyitottsága, művészi hatása, s milyen életre szólóan drámai lehetett a pillanat, amikor az értelmetlen politika megelégelte létezését, s ahogy Várkonyi mondta: „korán koporsóba kényszerítette”. S meglehet, ahogy egyszer egy kolléga mondta, aki nem volt tanúja a Művész Színháznak, annak csonkák az ismeretei az elmúlt másfél emberöltő színháztörténetét illetőleg, ám az bizonyos, aki csak egy kicsit is figyelte Várkonyi életét, művészi törekvéseit, megértette, sohasem szabadult a Művész Színház igézetéből, mindig mindenütt annak a visszahozhatatlan színháznak az újrateremtését vágyta.

A Művész Színház államosítása után majd’ másfél évtizednek kellett eltelnie addig, amíg újra személyiségével fémjelzett színháza lett. Amikor 1962-ben a Vígszínházba került főrendezőnek, nyilvánvaló volt, a maga eszményeit akarja majd megmutatni úgy, hogy ragaszkodik a teátrum tradícióihoz, nem akarja „leváltani” közönségét. S itt különös paradoxonnal kell szembenéznünk. Várkonyi Művész Színháza a szó legnemesebb értelmében polgári színház volt – erről tanúskodik műsorrendje, erről szólnak a fönnmaradt kritikák. Várkonyi a Vígszínházat is polgári színháznak tartotta, s polgári színházzá formálta a maga ízlése szerint oly időben, amikor ez igazán nem volt dicsőség. Sok támadással kellett szembenéznie, nem kevesebb fanyalgással. Ám ő mindezen elegánsan és látszólag könnyedén túllépett. De ha ma azt firtatná valaki, vajon mit tett azért, hogy a hatalom is túltegye magát a hatvanas években azon, hogy Várkonyi, megteremtve a harmadik legendát, a „maga Vígszínházát”, a polgár színházát, talán lennének, akik most elhúznák a szájukat. Pedig Várkonyi talán éppen csak azt tudta, mikor, hová és hogyan kell telefonálni. Mit mond erről Horvai István rendező, aki Várkonyival szerződött a Vígszínházhoz?

– Várkonyi mindig nagyon határozott volt abban a kérdésben, hogy merre kell vinni a színházat ahhoz, hogy sikeres legyen. Gyorsan döntött. Szívós volt és rendíthetetlen. Nagyon hosszú csatákba s persze közben óhatatlanul kompromisszumokba is belement, csak azért, hogy egy-egy darabot végül is előadhassunk. Tudta vagy talán csak érezte, hogy mikor van az a pillanat, amikor valamit újra lehet kezdeni. Megvívta a maga harcait. A fizikusok előadásáért is, ami még élesebb volt, a Pisti a vérzivatarban bemutatásáért. Örkény groteszk komédiája vagy tíz szezonon át szerepelt a műsortervben, ki volt osztva még Latinovits Zoltánra is, azután újra és újra megakadályozták, hogy eljátsszuk.

 – Ám nemcsak jó szó, sok vád is érte, mondták, megalkuvásokra kényszerült, sőt a bemutatás érdekében Örkényt is időről időre kompromisszumokra késztette.

 – Meglehet, de úgy is mondhatjuk: igazgatói-rendezői működésének diadala volt, hogy kiharcolta az előadást. A premieren már nem lehetett ott. Utolsó rendezését Marton László fejezte be. És ehhez hozzá kell tenni: azt a Vígszínházat az idő emelte meg. Akkoriban sok támadás érté a teátrumot is, Várkonyit is. A szakma részéről éppúgy, mint a hatalom részéről. Csak messziről látszott úgy, hogy Várkonyi és színháza abszolút sikeres, mindenki kegyeltje.

 – Volt egy stílus, amihez csak ő értett, az a látszólag könnyed, ironikus játékmód, a szellem sziporkázása, amelynek a lényege mégiscsak a mély emberábrázolás volt. Nem szerette a „kutyaszínházat”, valahogy így nevezte azokat az előadásokat, amelyekben nem jelent meg igazán az ember. Emlékezzünk csak a Szerelem, ó!-ra Ruttkaival, Darvassal és Bárdyval. Vagy A testőrre Ruttkai, Darvas, Sulyok alakításával. Persze voltak másféle előadások is. Az indulást nagy lélegzetű tragédiák fontos, különleges szépségű bemutatói jelezték: Latinovits és Ruttkai Rómeó és Júliája, az Amerikai Elektra Sulyokkal…

– Sohasem felejtem el: az Amerikai Elektrától nagyon sokat várt, azután eljött a főpróba délelőttje. Délután megcsörrent a telefonom. Várkonyi volt. „Megbuktam, nem volt siker” – mondta. Mint egy megszeppent kezdő, olyan volt a hangja…

 Mert Várkonyi ember volt, művész. Nyughatatlan és türelmetlen. Szorongni is tudott. Mélyen és őszintén. S ahogy Horvai István tovább fűzi a szót:

– Nem tekintette magát csalhatatlannak. Ha az idő vagy az élet rácáfolt döntéseire, tudott visszalépni. Így volt ez Örkény Macskajátékának esetében. Először nem akarta bemutatni. Elolvasta, nem nagyon tetszett neki. Nem értette, miért mondjuk, hogy Sulyoknak, Bullának valami különleges lehetőséget adnánk. Próbáltuk meggyőzni, úgy látszott, hiába. Azután mégiscsak elment Szolnokra, ahol már játszották a darabot, s az előadás meggyőzte. Székely Gábort meghívta vendégrendezésre, a többit már nem kell mondanom…

Pedig ehhez nem árt azt sem hozzátennünk, hogy volt idő, amikor kimondva, kimondatlanul, de éppen attól a föltörekvő és nagyon határozott szellemiségű ifjú színházvezető nemzedéktől tartott, amelynek Székely Gábor is tagja volt. Más kérdés, hogy ez a generáció, meglehet, sokak művészetét megkérdőjelezte, de Várkonyi nem tartozott közéjük. S azt sem szabad elfeledni, Várkonyi színháza mindig nyitott volt a fiatalok előtt. A művész, aki nyitott a világra, nyitott az életre, az nyitott a fiatalokra is. Tanítványait szerződtette, s vitte-vezette valamennyit. Gondolkodott bennük, s csapattá szervezte őket.

Hogy emlékeznek rá az akkori fiatalok?

– A főiskolán a második vizsgámat látta, Sen Te szerepével fölvételiztem – meséli Venczel Vera s amikor már indultam el, észrevettem egy magas férfit. Nem szólt hozzám egy szót sem, elsietett. Várkonyi volt. Pártos Géza növendéke lettem. A második év végén jártunk, amikor olvasom a nevem a próbatáblán: A néma leventében Carlottát játszom a Vígszínház következő évadjában… De előtte már nyáron, a Kárpáthy Zoltánban megkaptam Katinka szerepét. Várkonyi próbafelvételt sem készíttetett velem… S ami utána következett, az gyönyörű volt: színházi gyakorlat a Vígszínházban, azután A nyárban a lány szerepe. Azzal a darabbal akarta nyitni a Pesti Színházat, végül is második premierként került színre.

Akkoriban még Várkonyinak sem lehetett egy efféle költőien ironikus, megfoghatatlan szépségű darabbal színházat avatni.

– Várkonyiban fantasztikus hit volt – teszi hozzá a színésznő. – Ha ő valamihez hozzáfogott, akkor biztosan úgy érezte, hogy akkor, ott és azokkal éppen azt kell eljátszani. Legyen az Molnár Ferenc vagy Weingarten, Jókai, esetleg Shakespeare. Ha csinált valamit, akkor biztosan rajongott érte. S ugyanígy szerette, becsülte azokat a művészeket, akiket maga köré gyűjtött. Vagy úgy is mondhatnók, azokat gyűjtötte maga köré, akiket szeretett és becsült. Őket azután megpróbálta vezetni a pályán. Biztosan fájt volna neki, ha valaki otthagyja, akit ő vitt a színházába. Úgy érezte volna, elárulták.

– Érzékeny volt, hiú és sértődékeny, mint a nagy művészek általában.

– Hát persze, de legfőként ember volt. És rendezőként is színész. Amikor az Egri csillagokat forgattuk, úgy gondolta, a verekedést Jumurdzsákkal nem kellene próbálni, hogy ne legyen kimódolt. De azért szinte félve megkérdezte: meritek? Tudta ő jól, mit jelent a színésznek a teste, az idegrendszere, meddig mehet el az instrukcióban ahhoz, hogy azután ne legyen görcsös. Tudta, mit szabad még mondani s mikor kell megállni, Azt mondták, kevés időt tölt a színházban. Tényleg így volt, de mégis pontosan érezte, mikor jön el a pillanat, amikor csak annyit kell mondani előadás előtt: Szedjétek össze magatokat…

S mit mond erről Gálffi László?

– Az ember egy kicsit mindig magáról beszél, amikor valakire emlékezik. Most én is így vagyok ezzel. Sokat gondolkodtam azon, vajon annak idején nem szalasztottam-e el életem nagy lehetőségét. A főiskola utolsó évében ugyanis megkeresett Ascher Tamás, szerződést kínált Kaposvárra, s én akkor azt mondtam: Várkonyi már hívott a Vígbe. Én odamegyek. Évekig nem jutottam fontos szerephez, tulajdonképpen statisztáltam, de ott voltam azok között, akiket csodáltam, akiktől rengeteget tanulhattam. Hiszen akkor, huszonöt évvel ezelőtt a Vígszínháznak fantasztikus társulata volt. Várkonyi pedig megcáfolhatatlanul kezében tartotta a színházat, az ő ízlésében, stílusérzékében, színházi tudásában mindenki hinni tudott, a legnagyobbak is rábízták magukat. Jól emlékszem, hogy a főpróbák idején Várkonyi megnézte a készülő előadást s nemcsak ő, hanem a többi rendező is, hisz ne feledjük, akkortájt a Vígnek komoly rendezői csapata volt: Horvai István, Kapás Dezső, Marton László, Valló Péter. A főpróbák súlyos, komoly, fontos pillanatok voltak. Hozzájuk képest a premier már könnyű kis erőpróbának bizonyult. Utána Várkonyi elmondta a véleményét, nagyon gyors, pontos és határozott instrukciókat adott, volt, hogy csak apróságokról beszélt, de azok meghatározók voltak. Ráadásul alapvető mélységekre érzett rá szinte ösztönösen. Céltudatos és kemény volt. A nagyokkal külön beszélt, sohasem a statiszták előtt. Azután a többi rendező is elmondta, mi az, amit még ki kell javítani. Akkor még igazi csapatmunka folyt a Vígszínházban. De hogy visszatérjek saját magamra. Teltek az évek, én még mindig csak statisztáltam. Elhatároztam, beszélek Várkonyival. A főiskolán odaléptem hozzá, és azt mondtam: „Tanár úr, én el akarok menni, velem a színházban nem dolgoznak…” Láttam, meglepte, amit mondtam, valamit motyogott, hogy hülye vagyok, meg dehogy megyek…, és otthagyott. Néhány nap múlva szóltak, Várkonyi újrarendezi A nyár című groteszk tüneményt, s abban játszom… Ez volt Várkonyi… Meg az is, aki a próbákon azt mondta nekem: jó, jó, de a pauszpapírt még nem ütöd át. Azután amikor a premieren meghajoltunk, megfogta a kezem, és odasúgta: átütötted a pauszpapírt. S amikor erre gondolok, nincs kétségem afelől, hogy jól döntöttem, mert életre szóló alapot adott. Csak az fáj, hogy az Equust már nem mutathattam meg neki.

A krónikák szerint a Művész Színház Várkonyija pontosan tudta, nem lehet színházának vezető színésze. Nem játszhatja el színészei elől a fontos szerepeket. Így gondolta ezt a Vígben is. S ez az oka, hogy fájdalmasan keveset játszott. Ám még így is előfordult, hogy nagy művésze úgy érezte, épp azt a szerepét nem kaphatja meg, amiért Amerikából hazajött. Szabó Sándor mesélte jóval később:

– Egyetlen szerepvágyam volt, amelyet feltételül is állítottam Várkonyinak, a Hosszú az út az éjszakába James Tyrone- ja. Hogy mi lett belőle? Ő játszotta el. Úgy látszott, ő sem tud ellenállni a kísértésnek, hogy egyszer megmutassa magát a színészben.

A vígszínházi évek alatt kizárólag Horvai István rendezte a színész Várkonyit:

– Ha játszott, mindig színészként viselkedett. Alávetette magát a rendezői elgondolásnak, egyszerűen elfelejtette, hogy ő ennek a színháznak a főrendezője, illetve művészeti vezetője. Színész volt, a színészség minden jó és rossz tulajdonságával. Ha megjegyzései voltak, azok csak a színész megjegyzései lehettek. Ugyanúgy megengedte magának, mint a többiek, hogy hátul suttogjon, kicsit fegyelmezetlen legyen. De azok közül a színészek közül való volt, akik mindig fölkészültem biztos szereptudással érkeztek a próbára, hisz tudta, csak így lehet igazán dolgozni.

Az utolsó időben talán tényleg megérzett valamit az idő sürgető szavából. Játszani akart, szerepekre vágyott. Willy Lomant szerette volna eljátszani Az ügynök halálában, Darvassal akart szerepelni a Godot-ra várva groteszkjében. Azonban az élet már csak a Hosszú út… komédiására adott lehetőséget. De abban még megmutatta, mit tud az emberről, a színészről és a színészetről.

Várkonyi Zoltánról életében legendák keringtek. Nemcsak IV. Henrikjéről és a Művész Színházról, de sok gonosz szó esett egy helikopterről is, amit nem engedtek neki megvásárolni. Arról azonban kevesebb szó esett, hogy valójában utált repülőgépen utazni, a szárnyalást a művészetben szerette. S nemigen szólt a fáma esztergapadjáról, amelyen kedvtelve farigcsált, és terepasztaláról, amelyen kisvasutazott, ha ideje engedte. Pedig ez is Várkonyi volt. A játékos. A legendás színházi ember.