Denis Diderot (1713–84) francia író, filozófus, esztéta és enciklopédista (Fecsegő csecsebecsék, Minden mindegy Jakab meg a gazdája, Rameau unokaöccse stb.) a felvilágosodás korának egyik kiemelkedő személyisége. Mindmáig talán legismertebb, legnépszerűbb műve Az apáca című, 1760-ban megkezdett és 22 éven át énregénnyé összeálló kéziratos levélsorozat, amely többszöri átdolgozás után, könyv formájában csak 1796-ban, a szerző halála után jelenhetett meg. A mű létrejöttének élményanyagába bizonyára belejátszott az az önéletrajzi elem is, hogy apja őt is papnak szánta, ezért Diderot a szülővárosának jezsuita kollégiumában vallásos nevelésben részesült, Párizsban teológiai tanulmányokat folytatott, vallásos hit hiányában azonban végül mégsem lépett papi pályára.
Maga a mű a régi rend hazug moráljának kritikája. Az apácasorba kényszerített Suzanne szenvedéseiért a társadalom a felelős, korrupt és kegyetlen mechanizmusával, embercsonkító intézményeivel. Az apáca nem a hit, a vallás ellen íródott, antiklerikalizmusa a realista alapossággal megjelenített típusokban a kolostori aszkézis okozta emberi eltorzulásokat ábrázolja, hogy szembenézésre késztesse a társadalmat és az egyházat. Hasonló módon, ahogy korunkban is szembe kell néznie a római katolikus egyháznak a gyermekek ellen, egyes egyházi személyek által elkövetett bűnökkel a világban.
Hogy a film hű legyen még a formához is, megtartja azt az én-történet jelleget, ahogy de Lasson báró (Lou Castel) és Croismare márki (Pierre Nisse) kastélyában, egy kézirat lapjairól, Suzanne Simonin előadásában megelevenedik a leány szomorú sorsa.
A 15 éves Suzanne Simonin (Pauline Etienne) ügyvéd apjával (Gilles Cohen), anyjával (Martina Gedeck) és két nővérével látszólag polgári jómódban nevelkedik, mikor egy nap szülei zárdába küldik. Nincs igazi elhivatottsága, ezt nagyon nehezen viseli, ám mivel két évig csak novíciaként kell ott élnie, úgy gondolja – és a zárda főnöknője, a jóságos Moni anya (Françoise Lebrun) is ezzel nyugtatja –, hogy ez nem végleges. Ez idő alatt két nővérét kiházasítják, és ő maga is reméli, hogy amikor majd kimehet a zárdából, hasonló sorsa lesz.
Csakhogy a két év leteltével kénytelen megtudni: szülei a kiházasításokkal megromlott gazdasági körülményeikre hivatkozva azt akarják, hogy végleg ötözzék be apácának. Színleg enged is ennek, de a fogadalomtételkor, amikor kérdezik, hogy szüzességet, szegénységet és engedelmességet fogad-e istennek, mindenre határozott nemet mond, amire kitör a botrány.
Suzanne hazamehet, de ott hónapokig szinte fogságban tartják.
Végül azzal kell szembesülnie, hogy ő törvénytelen gyermek; azért kell zárdába vonulnia, mert anyja így akar vezekelni egykori bűne miatt, egyébként sem tudják kiházasítani, mert mindent odaadtak nővéreinek. Suzanne végül megtörik, és vállalja, hogy apácának áll és zárdába vonul.
Félig önkívületben teszi le a fogadalmat, de mialatt lábadozik, egy hónapon belül meghal az apjaként ismert Simonin úr, nem sokkal később Suzanne anyja, sőt az őt segítő zárdafőnöknő is. A zárda új főnökasszonya, a szadista zsarnok Christine nővér (Louise Bourgoin) már csak azért sem szereti Suzanne-t, mert elődje kedvence volt, egyébként is: visszaállítja a különféle büntetéseket, vezekléseket, önsanyargatást, amiket elődje nem tartott jónak.
Suzanne nagyon rosszul érzi magát ebben az új helyzetben, semmi többet nem hajlandó csinálni, csak amit a szabályzat előír számára, titkon elkezdi írni panaszos leveleit, valóságos lázadó hírébe kerül. Ezek után a főnöknő megtiltja, hogy a többiek érintkezzenek vele, és embertelen módon megkeseríti az életét. Suzanne elhatározza, hogy visszavonja a fogadalmát, amiben Manouri ügyvéd (François Négret) lesz a segítségére. Az egyházi vizsgálat is arra jut, hogy Christine nővér méltatlan a megbízatásra.
Suzanne ügyvédje kieszközölte, hogy áthelyezzék a lányt egy másik zárdába, ahol túlságosan is kedvesen fogadják. Saint-Eutrope főnökasszony (Isabelle Huppert) ugyanis leszbikus vonzalommal kezdi őt behálózni, amivel sikerül a főnöknő előző kedvence, Thérése nővér (Agathe Bonitzer) féltékenységét is felkelteni. Suzanne naiv, nem érti, hogy mi történik körülötte, de jelzi a gyóntatójuknak a helyzetet, amibe ő nem ment bele. A pap tanácsára a lány egyre jobban elzárkózik a főnökasszonnyal való találkozásoktól, aki egyre jobban megzavarodik, majd megőrül és meghal.
Az új gyóntató, Morante atya (Fabrizio Rongione), akiről kiderül, hogy ő is akarata ellenére lépett be a rendbe, és sok hasonlóság van közte és Suzanne között, rábeszéli a lányt, hogy szökjön meg a zárdából, mivel Róma elutasította a kilépési kérelmet.
A forgatókönyv itt eltér a Diderot által amúgy sem teljesen lezárt folytatástól és további keserűségektől, ugyanis megmentői Suzanne-t eljuttatják oda, ahol a lány segélykérő levelei is célba értek, a valódi apja házába, akit egy estére bár, de még megismerhet.
Guillaume Nicloux és Jérôme Beaujour forgatókönyvírók tehát adnak némi happy end-esélyt a hősnőnek, de ezzel együtt is nyomasztó a sors, amit ennek a szerencsétlen lánynak ártatlanul végig kell szenvednie. A zárda élete akkor is bizonyos értelemben börtön, ha valaki ezt önálló vállalással fogadja el, de ennek a lánynak – főként abban a korban – esélye sincs arra, hogy hozomány nélkül férjhez mehessen, legfeljebb a megvetett elzüllés várna rá, tehát az apácaság elvben lehetne megoldás is.
Csakhogy teljes a kiszolgáltatottság, mert a kolostor falai közül kevés dolog tud kiszivárogni, erős a hierarchia, a vakfegyelem, az összezártság. A film felmutatja a tisztességes, segíteni akaró egyháziakat is, de az ő kezüket is megkötik a körülmények. És amiképp a regényben, a valós életben is azért próbálták gáncsolni a mű megjelenését és alkotója szabad gondolatait, mert „a mundér becsületét” kifelé védeni kell, még ha igazat mond, akkor is!
Bár általában nem olvassuk, Diderot műve ma is élő, friss, és ezt a filmadaptációk is bizonyítják. (Ezt megelőzően, 1966-ban Jacques Rivette készített belőle nagy sikerű filmváltozatot a fiatal Anna Karinával a címszerepben.)
Jó tehát, hogy ismét látható egy újabb autentikus változat belőle, aminek egyetlen hibáját abban érzem, hogy kissé vontatott és hosszú (vágó: Guy Lecorne). Feszesebb tempóval a 114 perc rövidíthető volna.
A szereposztás viszont remek. A 24 éves, belga Pauline Etienne, akit fiatal kora ellenére máris César- és más díjakkal jegyez a szakma, látszólag a naiv kiszolgáltatottság maga, mégis értelme és határozott erkölcsi kiállása igazi hősnővé avatja. Ő az, akiben az elkeseredett kilátástalanság erővé sűrűsödik, ez tekintetén és szavain is átsüt. Csöndes visszafogottsága nagy belső koncentrációról tesz bizonyságot, és igazolja, hogy nála ideálisabb Suzanne-t keresve se találhattak volna.
Isabbelle Huppert (Szerelem, 8 nő, A zongoratanárnő) zseniális ízléssel és belső feszültséggel formálja meg a vágyaktól kínzott Saint-Eutrope főnökasszonyt. Játékában patikamérlegen ki van adagolva a zárdai aszkézis emberi kiszolgáltatottsága, és a pókszerűen behálózó romlottsága közötti belső küzdelem, miközben női szépsége 60 évesen is átüt. A néző meghökken és nevet a kolostor falai között felcsendülő kétértelműen sikamlós dalocskán, amit Suzanne ad elő, miközben Huppert arcán az ölét mardosó vágy boldog gerjedése ül. Ugyanakkor a korábbi kedvezményezettje, Thérése nővér iránti gyors elhidegülése férfias érzelmi szívtelenséget takar.
Louise Bourgoin Christine nővér alakításában szinte egy domina jelenik meg: szép és azt élvezi, ahogy uralkodhat a többieken. Ez nem látszik vallási fanatizmusnak, sokkal inkább a visszafojtott nemiség szadisztikus kielégülésének, hiszen büntetni, fegyelmezni humánusabb eszközökkel is lehetne, őt viszont még Suzanne szabad lelkülete is irritálja, amit meg akar törni.
Françoise Lebrun Moni asszonyként az igazi apáca-anya jóságát mutatja fel. Ő a fegyelmet megértéssel és meggyőzéssel kívánja megtartatni, talán mert visszaemlékezik a maga fiatalkori vívódásaira is. Halálának ki nem derített körülményei a nézőt is meghagyják a tiltott öngyilkosság és az őrült nővér áldozatává válásának dilemmájában, dramaturgiailag azonban szükséges, hogy Suzanne körülményei ténylegesen is elviselhetetlenné válhassanak.
Martina Gedeck érzékeny és ugyancsak kissé kiszolgáltatott anyafigurájától kezdve a kisebb apáca és papszerepeket megformáló színészekig mindenki nagyon a helyén van. A történeten túl a szereposztásnak és színészvezetésnek ezek a finom, precíz, árnyalatai adják Az apáca 2013-i változatának igazi értékeit. Ehhez Yves Cape gyönyörű fény-árnyékos arc és tájfotografálásai is sokat hozzátesznek, nem különben Max Richter stílusos zenéi mind az egyházi, mind a világi dallamokban.
A Berlini Nemzetközi Filmfesztivál versenyprogramjában debütált feldolgozás nem nyert ugyan, de az eredeti mű szellemiségéhez hű, mégis ízig-vérig 21. századi adaptáció, amelynek itthoni bemutatójához a frankofon filmnapok adnak ünnepi keretet.
A filmet elsősorban azoknak ajánlom, akik még nem idegenedtek el attól, hogy egy klasszikus irodalmi művet is tudjanak élvezni a filmvásznon, és akik jól megírt és elmondott mondatokon keresztül is szeretnék csiszolni francia nyelvi ismereteiket. Az utcai szlenget és a mindennapi beszédet úgyis elégszer hallani még franciául is…
