Az emberiség eredetének titkai – megkérdőjelezett Darwin és Neander-völgyi ember

Biagio Russo.…esetleg hittel nehezen megmagyarázható a kérdések kérdéséről, az emberiség eredetéről. Azoknak írta ezt a művét a téma szenvedélyes olasz megszállottja, akik – maga fogalmazott így – „létezésünk nagy kérdéseire nyitott szívvel keresik a távoli múltba visszanyúló válaszokat, és nem félnek szembenézni az emberiség eredetének nyugtalanító kérdéseivel”. S nem utolsó sorban a jövő érdekében.

Russo nem titkolja – s ettől igazán izgalmas az, amit felkínál –, hogy amit az igazság hajszolásának nevez, két irányból teszi. Egyrészt olyan emberként, akinek meggyőződése, hogy „minden fölött létezik egy felsőbb energia, egy hatalmas univerzális intelligencia, mely megalkot mindent. Megalkotta az Univerzumot, a törvényeit, a lényeit és azokat is, akik, megalkották az embert’, ilyennek, amilyen ma is.”. Másrészt pedig leszögezi, hogy „csak a tudásunk gazdagításával tudunk elérni nagyobb önállóságot, ezzel csökkentve annak a lehetőségét, hogy jó vagy rossz szándékkal mások manipuláljanak bennünket”. A következtetést pedig ránk bízza: vegyük észre, hogy olyan szerző munkáját olvassa, aki a létező gyökerekre épülő modern hit és korszerű tudomány 21. századi szövetségét hirdeti!

Ennek, az élet valósága által alkotott szövetségnek a szellemében száll szembe egyszerre olyan előítéletekkel és dogmákkal, amelyekkel emberek önmagukat kötötték mindenkor, s kötik ma is előszeretettel gúzsba, szellemi rabságba; s tudományok köntösébe bújtatott bizonyítatlan fantazmagóriákkal. Épp ezért – mindenféle vallás istenét, isteneit egyszerre felmentve, s az önként felvállalt emberi korlátoltságot megfricskázva – adhatta tudatos provokációként könyve 2010-ben megjelent olasz eredetijének a „Schiavi degli Dei” címet, amit most, magyar fordításban, mint „Istenek rabszolgái” kaptunk kézbe, „Az emberiség hajnala” alcímmel kiegészítve.

Mezopotámia a sumér-korban.Az pedig a Kossuth Kiadó bátorságát dicséri, hogy 2012-ben – ebben az előítéletekkel, hamisságokkal és féligazságokkal is átmanipulált országban – olyan könyvet ad az olvasó kezébe, amelynek középpontja éppen az ókori Mezopotámia. Azért az, mert – megint egy tudományos igazság – „a jelenlegi tényállások szerint ezen a földön jelent meg olyan civilizáció, melyről írásos dokumentumok maradtak fenn”. S (helyesen) az sem lehetett akadály, hogy e táj akkori főszereplői éppen a magyarság divat-őseiként mostanság sokak által oly gyakran, s félreérthetetlenül a mának címzett politikai céltudatosságokkal emlegetett – sumérok. És az a sumér–akkád kultúra, amelynek egykori magas színvonaláról a Louvre-től a British Museumon át a Yale Egyetemig a világ legnagyobb gyűjteményeiben őrzött tudományos emlékek sora tanúskodik.

A tudomány által megfejtett agyagtáblák meg nem kevesebbet állapítottak meg, hogy náluk „egy bő évezreddel korábban, mint hogy a zsidók megírták a Bibliát és a görögök az Iliászt meg az Odüsszeiát, már egy virágzó érett birodalmat találunk, amely tartalmaz mítoszokat, epikus elbeszéléseket, himnuszokat és siratókat”. Russo az előbbieket történetesen a sumér agyagtáblák tartalmának megismertetésével nagy tiszteletet érdemlő Samuel Noah Kramertől idézi könyvében.

De miközben e könyv szerzője arra összpontosít, hogy az emberiség történetének hajnalán mekkora szerep jutott a Közel-Keletnek, a „Termékeny Félholdnak”, maga hívja fel a figyelmet arra, hogy ez a térség és korszak az emberiség eredetének históriájában bizonyítottan csak töredékes része az egésznek. Ezért emlékeztet a többi között a Húsvét-sziget moáira, az istenek városára a mexikói Teotihuacánban, a bolívíai Napkapura, a chilei hieroglifákra, Machu Picchura Peruban, a Stonehenge-re a brit szigeteken, a Kheopsz-piramisra Egyiptomban. S akkor még nem esett szó például olyan „apróságokról”, mint a kaliforniai aranybányákban felbukkant, a maiakhoz hasonló döngölő és mozsár, amelyeket olyan kőrétegben találtak, amely az eocénnak nevezett geológiai korszakból való, vagyis 50 millió éves.

Hány kor, hány táj, hányféle tárgy és alkotó ember?

Gondolkodó: a neandervölgyi ember.Biagio Russo főként kérdez, de mindig célzottan kérdez. Meg évezredek során innen-onnan összegyűlt, hol egymást kiegészítő, hol egymással homlokegyenest ellenkező ismereteket sorol. S aztán megint kérdez: ha tudjuk, amit tudunk, biztosan minden mai ember egy őstől származik, valóban mindnyájunk „nagyapja” a Neander-völgyi ember, mindenütt a cro-magnoni ember leszármazottja a ma Homo sapiens sapiense? S nem utolsó sorban, és még nagyobbat lépve: Ausztráliától Alaszkáig tudományos bizonyosság-e Darwin minden tanítása?

És ha még ennyi sem elég, könyvét még merészebb kérdőjelekkel folytatja. „Mi lett azokkal az űrbéli járművekkel, amelyek rendszeresen leszálltak az égből, és amelyekről számos ókori civilizáció iratai is említést tesznek? Mi az oka annak – amint a régészeti leletekből kitűnik –, hogy bizonyos gigantikus, monolitikus építmények olyan benyomást keltenek, mintha hirtelen elhagyták volna őket? Az építők talán úgy döntöttek, hogy elhagynak egy olyan világot, amelynek az a sorsa, hogy széthulljon, mert már nem tartható kontroll alatt?

Sőt arra kívánja rábírni az olvasót, hogy képzeljen el „a Naprendszeren kívüli bolygót, amelyen a miénknél egymillió évvel korábban jelent meg a civilizáció.” És – horribile dictu – odáig merészkedik, hogy kimondja: „Kitartok ama szilárd meggyőződésem mellett, hogy égboltjainkon jártak nem földi biológiai lények”. A tudományos ismereteket mélységesen tisztelő Russo azért ehhez azt is hozzáteszi: „Az ember Földön kívüli eredetének tézisére szerintem nincs elégséges konkrét bizonyítékunk”.

Russo könyvének záró mottója is a gondolat folytatására kötelez: még nincs, de talán lesz. S azzal búcsúzik hogy „aki abbahagyja további kérdések felvetését, olyan ember, aki felhagyott azzal, hogy bővítse ismereteit”…

A tisztelt Olvasó, ha és amíg teheti, ne tartozzék közéjük!

Biagio Russo műve elektronikus könyvként innen letölthető.