Azt a hét építményt, amelyet ma az ókori világ csodáiként ismerünk, annak idején Hérodotosz – „a történetírás atyja” –,Diodórosz, egy másik történetíró, Antipatrosz Szidoniosz költő, Philon, a híres bizánci mérnök (aki egyebek mellett a vízimalmot is feltalálta), valamint Sztrabón, a „világutazó” író választotta ki közösen.
Ezen építmények közül ma már csak éppen a legrégebben épült gízai piramisegyüttes áll, a többi csaknem nyomtalanul eltűnt a történelem viharai vagy valamilyen természeti katasztrófa következtében, jelentőségükre azonban mi sem jellemzőbb, mint hogy a világ legtöbb nyelvén mindmáig „fárosznak” hívják a világítótornyot, „kolosszusnak” a hatalmas termetű embereket, „mauzóleumnak” a síremléket, és „Krőzusnak”, az epheszoszi templom gazdag megrendelőjének neve is fogalommá vált, ahogyan e szent hely felgyújtójának neve sem merült még feledésbe…
Valójában a Hét Csoda mindegyike egy-egy szerelmi vallomás volt. Az alexandriai világítótorony, amely az időszámítás előtt 280–247 között épült, az egyiptomi nép és a tenger szerelmét szimbolizálta. A Nagy Sándor alapította város a világ első metropoliszának tekinthető, amely az ókori kultúrák olvasztótégelye volt a Nílus deltájánál. Az akkor ismert világ minden részéből érkeztek oda a termékek, elsősorban persze hajóval, így a tenger fontossága felbecsülhetetlen volt a számukra. A Világítótornyot az az I. Ptolemaiosz Szótér építtette tizenkét év alatt, aki az Alexandriai Könyvtárat, a Muszeidont, és a kor legcsodásabb templomát, a Szarapeumot is létrehozta.
A Pharosz volt a világ első „felhőkarcolója”, amelynek építésze, Szósztratosz a nagyjából százhúsz méter magas, asszuáni gránitból és mészkőből emelt építményt függőlegesen három részre osztotta, négyzet-, nyolcszög- és körátmetszetű szakaszokkal. A torony négy sarkán Triton tengeristen szobrai álltak, a csúcsán Poszeidón monumentális szobra volt látható. Építése közel nyolcszáz talentumot emésztett fel, ami akkoriban nagyjából ugyanennyi hadihajó ára volt akkoriban. A világítótorony aranyszínű fénye ötven tengeri mérföldről is jól látszott.
De éppen a lényegről alig tudunk valamit: nappal valószínűleg egy hét méter átmérőjű bronztükörrel gyűjtötték össze a napsugarakat, ám fogalmunk sincs, hogy az éjszakai világításhoz milyen tüzelőt használhattak ezen a fában igen szegény környéken. Az viszont bizonyos, hogy a torony belsejében lépcső helyett spirálisan emelkedő rámpa volt (mint amilyen ma is áll a Hagia Szofiában vagy a sevillai Giraldában), így öszvérek is fel tudtak kaptatni benne, amikor a tüzelőt szállították, bármit használtak is.
Később az épületet muszlim mecsetté alakították, majd három földrengés rázta meg – 956-ban, 1303-ban és 1323-ban –, amely teljesen romba döntötte. Helyén ma egy középkori erődítmény áll, amely a Fárosz köveit és az alapját felhasználva 1480 körül épült, az eredeti kövek és szobordíszítések nagy része pedig még a tengeröböl vizében hever, ahonnan a búvárrégészek folyamatosan emelik ki őket. –Kevesen tudják, hogy alig ötven kilométerre Alexandriától, Abusir városában máig létezik a Fárosznak egy ugyanolyan formájú, ugyanakkor épített, de jóval alacsonyabb „kisöccse”.
A Rodoszi Kolosszus az időszámítás előtti 292–280 között épült, és a rodosziaknak a Napisten iránti imádatát testesítette meg. Nagy Sándor halála után tábornokai felosztották egymás közt a birodalmát. Az Egyiptom, Görögország és Kis-Ázsia háromszögében fekvő Rodosz fontos szerepet kapott a kereskedelemben, így gyorsan felvirágzott, de megtámadták a macedónok, akiknek nem tetszett a sziget szövetsége I. Ptolemaiosz egyiptomi uralkodóval (ő volt az alexandriai világítótorony építtetője). A támadó Démetriosz király sziklákat szórt a városfalakra a helepolisz nevű hatalmas ostromgéppel és egy helyen át is tört, ezért a reménytelen helyzetbe jutott helybéliek Hélioszhoz könyörögtek. Imájuk meghallgatásra talált, mert a masina beszorult a saját maga ütötte hasadékba, így elzárta az utat a macedón katonák elől, ugyanakkor teljesen használhatatlanná is vált, ezért a támadók felhagytak az ostrommal. A senki által sem várt győzelem megünneplésére az ostromgép maradványaiból a helybéliek egy gigantikus méretű bronzszobrot építettek a kikötőjük bejáratánál Héliosz tiszteletére.
Lindoszi Khárész volt az építőmester, aki azzal a Pleiszepusz nevű szobrásszal dolgozott együtt, akinek addigra már több mint ötszáz bronz alkotása készült el, ezért hihetetlenül gyakorlottnak számított. Rodosz urai azonban kétszer akkora szobrot akartak, mint amekkora a szobrász eredeti terve volt, így a Kolosszus megépítése végül is háromszáz hadihajó árába került, mivel a szobor magasságának növelésével a költségek nem lineárisan, hanem exponenciálisan emelkednek. Erre azonban Khárész egyáltalán nem számított, így teljesen tönkrement, ami öngyilkosságba kergette.
Bár a reneszánsztól kezdve gyakran ábrázolták a szobrot az öböl két végpontja közötti terpeszállásban, ahogy a hajók is átférnek alatta, ám ez a modern mérnöki számítások szerint lehetetlennek látszik. Sokkal valószínűbb, hogy a Kolosszust, amely harmincöt méter magas volt és tizenöt méteres talapzaton állt, egy domboldalon helyezték el, ahogyan későbbi képeken is látható. Az mindenesetre bizonyos, hogy belülről vasszerkezettel erősítették meg, amit kövekkel töltöttek ki, majd kívülről agyaggal vonták be és erre erősítették végül a bronz díszítőelemeket. A feljegyzések szerint összesen mintegy tizenöt tonna bronzból és kilenc tonna vasból készült.
Mivel a szobor Hélioszt ábrázolta, így fején arany „napsugarak” csillogtak, kezében pedig egy mécsest tartott, amely messziről is látható fényt adott. Csaknem akkora volt tehát, mint a New York-i Szabadság-szobor, amelyet valószínűleg nagyrészt a Rodoszi Kolosszus leírásai alapján alkotott meg Bartholdi. A Kolosszus csupán ötvenhat évig állt, mert egy földrengés lerombolta. Sok száz évig a ledőlt szobrot is sok látogató kereste fel, de aztán időszámításunk szerint 700 körül a város eladta a tekintélyes mennyiségű bronzot, amelynek elszállításhoz a korabeli leírások szerint kilencszáz tevét használtak. Állítólag később ebből a bronzból öntötték Bizánc 1453-i török bevételét szolgáló ágyukat, amelyeket a magyar Orbán mester készített. Évtizedek óta gyakran szó esik a Kolosszus újjáépítéséről, de az egymást követő válságok miatt úgy néz ki, hogy erre még sokáig nem lesz pénze Görögországnak.
A Halikarnasszoszi Mauzóleum az időszámítás előtti 350 körül épült és a kárioszi uralkodópár, Mauzólosz és Atemiszia vérfertőző szerelméről szólt, ugyanis a testvérek egymásba szerettek és össze is házasodtak. Amikor váratlanul sikerült kivívniuk országuk önállóságát a hatalmas Perzsa Birodalommal szemben elhatározták, hogy győzelmük emlékére új fővárost építenek, amelyben felállítják saját síremléküket is. A korabeli beszámolók szerint annyira szerelmesek voltak egymásba, hogy a férfi halála után a nő a hamvakat a borába szórta, és apránként „megitta a férjét”. Két évvel később ő is meghalt, így egyikük sem láthatta készen a síremléket, ám az építőknek annyira tetszett a félig kész mű, hogy megbízóik halála ellenére is befejezték.
A Mauzóleum negyvenöt méter magas lett, de egy kiemelkedésre építették, így még ennél is magasabbnak látszott. Tetejét harminchat ión oszlop tartotta, tíz-tíz minden oldalon, közös sarkokkal. A csodásan egyszerű épületet Szatürosz tervezte, a tetejét díszítő márvány négyesfogatot pedig Pütheosz faragta ki. A síremléket számtalan más pompás szobor és dombormű is ékesítette, a kor legnevesebb művészeinek alkotásai. Az épület formája és a tetején lévő szoborcsoport azóta is gyakran szolgál mintaként. A legjobban a washingtoni szabadkőműves-páholy és a római Viktor Emanuel emlékmű hasonlít rá, számtalan diadalív pedig a mauzóleum tetejét egykor díszítő quadrigát másolja, például a párizsi Carrousel, a berlini Brandenburgi kapu, a szentpétervári Narva és a Szenátusi kapu, a moszkvai és brüsszeli diadalív, a New York-i egykori Dewey Arch és a ma is álló Soldiers’ and Sailors’ Arch , a barcelonai Cascada és a bécsi Burg főkapuja, hogy csak a legismertebbeket említsük. Igaz, a női és férfifigura mellett néha nem négylovas harci szekeret találunk, hanem három, öt, esetleg hat lovat ábrázolnak, illetve a pesti Hősök tere esetében mintegy „kettévágva” áll a kocsi és a két emberalak, de az eredeti kompozíció ennek ellenére itt is jól felismerhető.
A síremléket végül több földrengés pusztította el, köveit pedig felhasználták a környék építkezéseihez, főként a Szent Péter-erődnél, amelyet 1402-ben kezdtek el építeni a keresztes lovagok. Sajnos, a díszítő márványszobrok nagy részét összezúzták, és mészkőhabarccsá hevítették, így csak a British Museumban őrzött néhány fríz- és szobortöredék maradt meg mára belőle.
Az olümpiai Zeusz-szobor Pheidiasznak, minden idők legjobb szobrászának homoszexuális vonzalmát rejti. A görög városállamok a perzsák legyőzése után egy virágzó időszakba léptek. Athénban Periklész megépíttette a Parthenon-templomot, amelybe Pheidiasz egy óriási, több mint hat méter magas Pallasz Athéné-szobrot remekelt, amelyet tetőtől talpig elefántcsonttal és arannyal borított. A talán valaha élt legtehetségesebb szobrászt azonban meggyanúsították, hogy lopott a nemesfémből, így menekülnie kellett. Szerencséjére éppen akkor kérték fel Olümpia városának lakói, hogy készítsen egy Zeusz-szobrot a templomukba, amely megrendelés így nagyon is kapóra jött neki. (Ne felejtsük el, hogy a híres játékokat a villámlás atyja, Zeusz főisten tiszteletére rendezték, így ha valahol, akkor ott igazán „kijárt” egy termetes szobor Zeusznak!)
Pheidiasz segédeivel neki is állt egy négy emelet magas alkotásnak, továbbfejlesztve a már Athénban is alkalmazott technikát: ecetben áztatták az elefántagyarakat, amelyet azután tetszés szerint formázhattak, mígnem a nemes anyag a száradást követően újra meg nem keményedett, végül csiszolással fényesre polírozták. A mindig tökéletességre törekvő Pheidiasz hét éven át dolgozott embereivel, mire sikerült a neki tetsző eredményt elérnie. Ez volt az egyetlen a Hét Csoda közül, amelyiket nem lehetett messziről látni, hanem megcsodálásához be kellett lépni egy óriási templomépületbe, ahol aztán egyszerre tárult fel a tízszeres ember nagyságú, tökéletesen kidolgozott alkotás, amely jobbjában a győzelem istenét, Viktóriát, baljában pedig egy lándzsát tartott.
Képzeljünk el egy olyan magas, tizenhárom méteres szobrot, amelyik még a washingtoni Lincoln-szobornál is kétszer magasabb, és egész alakját finomra csiszolt elefántcsont és csillogó arany borítja. Igazán lenyűgöző látvány lehetett! Mivel csupán a templom magas kapuján át betűző napfény világította meg, ezért Pheidiasz azt a trükköt találta ki, hogy az épület elé hatalmas medencét építtetett, amelynek vizén a fény tükröződött. Egyesek szerint az öt-hat centiméteres folyadékfelszínt nem is vízből alakították ki, hanem higanyból, így még hatékonyabban tükrözött. Persze kritikusai ennek a remekműnek is voltak, ám a legfőbb kifogásuk mindössze az volt, hogy ha Zeusz felállna ülő testhelyzetéből, akkor beverné a fejét a templom tetejébe…
Négyszázötven évvel felállítása után Caligula parancsára római katonák megpróbálták ledönteni, hogy Rómába szállítsák, azonban annyira megijedtek, amikor a vonókötelek hatására az üreges szobor rémisztő hangokat kezdett kiadni, hogy félelmükben elmenekültek. Caligula elképzelése egyébként az volt, hogy saját fejének másával helyettesítteti az eredetit, ám az őrült császárt hamarosan meggyilkolták, így végül is elmaradt ez a vandál tett. Miután pedig Theosodius császár 391-ben betiltotta az olimpiai játékokat, és bezáratta a „pogány” templomokat is, a szobor hosszú ideig elfelejtődött, majd egy bizánci hadvezér elrabolta, és kincstárába vitette a darabjait, ahol később egy tűzvészben megsemmisültek. Persze az arany nem veszett el, abból a bizánciak érméket verettek. A műnek nem maradt fenn egyetlen eredeti másolata vagy rajza sem, kivéve ezeket az aranypénzeket, amelyeknek hátoldalát a szobor ábrázolása díszíti.
Az alkotásról ezen kívül még Pauszaniasz Periégétész II. századi leírását ismerjük, amiből tudjuk, hogy Pheidiasz az isten egyik lábujjába belevéste kedvelt eromenosza, Pantarkész nevét. Mivel sokan a szobor létezését is megkérdőjelezték, ezért nagy szenzációt keltett, amikor az 1950-es években a feltételezett helyszín közelében megtalálták Pheidiasz műhelyének romjait.
Az ókorban Epheszosz volt Kisázsia leggazdagabb városa, az Égei-tenger legnagyobb kikötője, amelynek vezetői az időszámítás előtt 550 körül elhatározták, hogy megépítik a világ legnagyobb templomát, amely kétszer akkora lesz, mint az athéni Parthenon. Kroiszosz, a gazdag lüdiai király, akit ma inkább Krőzusként szokás emlegetni, anyagilag támogatta a templom felépítését, amely így is több emberöltőig tartott, pedig akkor már vasszerszámokkal dolgoztak. Építését Khersziphrón, majd annak fia, Metagenész irányította. A templom helyén már réges-régóta egy fontos zarándokhely állt, amelyet a legendák szerint amazonok építtettek, hogy egy gyönyörű természetistennő szobra előtt tisztelegjenek. Később a görögök ezt az istennőt Artemisz istennővel azonosították, akinek itt álló közel kétméteres, „sokmellű” ősi faszobrát arannyal és ezüsttel borították be.
A csodás Artemiszion aztán az időszámítás előtti 356. július 21-én, egyetlen éjszaka alatt teljesen elpusztult, mivel az őrült Hérosztratosz felgyújtotta, aki tettét később azzal indokolta, hogy be akart kerülni a történelemkönyvekbe. Az ephészoszi hatóságok nemcsak halálra ítélték a piromániás férfit, de kivégzése után a nevének említését is, halálbüntetés terhe mellett megtiltották, avégett, hogy esetleges követőinek elvegyék a kedvét a hasonló próbálkozásoktól. A szigor dacára azonban mindmáig fennmaradt a neve, így végül mégis elérte a célját az őrült férfiú. A legendák szerint éppen a templom leégésének éjszakáján született Nagy Sándor. Plutarkhosz később ezzel kapcsolatban azt írta, hogy valószínűleg azért égett le a templom, mert Artemisz túlságosan el volt foglalva az új hadvezér születésével, ezért nem figyelt a templomára. Talán ezért is, de tény, hogy a tűzvész után huszonkét évvel Nagy Sándor felajánlotta, hogy saját költségén újjáépítteti a templomot, ha a nevét feltüntetik a templom egyik falán, ám az epheszosziak visszautasították a macedón király pénzét, és inkább saját aranyaikból építették fel az új templomot, mégpedig még szebbre és még nagyobbra, mint amilyen a leégett volt. Ezt az „új” templomot választották aztán a Hét Csoda közé, amelyet Nagy Sándor híres építőmestere, Deinokratész tervezett, és épített fel az eredeti mintájára, de kissé nagyobb méretben, így az épület alapterülete hatvanötször százhuszonöt méterre növekedett, tehát egy mai futballpályánál is kissé tágasabb volt.
Időszámításunk előtt 133-ban Ephészosz a Római Birodalom fennhatósága alá került, de a rómaiak nem rombolták le a szentélyt, mivel az egykor pogány istennőből a görög időkben Artemisszé lett alakot ők Diána néven tovább tisztelték. A templom hanyatlása és pusztulása az időszámítás szerinti 262-ben az erre vonuló gót hordák megjelenésével kezdődött, akik kifosztották, és részben le is döntötték a pompás épületet. Amikor aztán Theodosius a kereszténységet tette meg a hatalmas birodalom államvallásává, és elrendelte a pogány szent helyek bezárását, az Artemiszion is végleg elveszítette jelentőségét. Köveit széthordták a környék építkezéseire, így mára csak alapjának néhány kőtömbje és egyetlen helyreállított oszlopa maradt fenn.
Szemirámisz függőkertje talán minden idők legcsodálatosabb szerelmi vallomása volt. Nabukodonozor mezopotámiai király Amüthisz méd hercegnőt vette el feleségül, aki Perzsia északi hegyei közül érkezett, ahol változatos volt a táj és gazdag a vegetáció, ellentétben a Babilon körüli sivatagos síkvidékkel. Főként felesége kedvéért építette a király ezt az édenkertet, mivel enyhíteni akarta szerelme honvágyát, ugyanakkor azt is alattvalói és látogatói előtt bizonyítani akarta, hogy képes a vizek és a növények, azaz a természet felett is uralkodni.
A növények fontossága akkoriban felbecsülhetetlen volt, hiszen az élelmiszerek, állati tápok, ruhaalapanyagok, olajak, világítóolajak mellett a parfümök és a gyógyszerek is szinte kizárólag belőlük készültek. Ennek megfelelően gyümölcsös, veteményes, aroma- és fűszernövények és ezerféle más növény és virág is pompázott az Eufráteszre néző széles teraszok sokaságán, amelyeket a király építtetett. Ma már nehéz elképzelnünk, hogyan miként tudták mindezt felépíteni egy olyan városban, amelynek közelében egyáltalán nem található kő az építkezéshez. Valószínűleg az Eufrátesz folyó sarából téglákat szárítottak a napon, amelyből aztán nagyon szilárd építményeket lehetett építeni. (A város hasonlóképpen kivitelezett fala is fantasztikus látvány lehetett. A beszámolók szerint tökéletes négyzet alakú, száz kilométer hosszú építmény volt, amelyen száz óriási bronzkapu nyílt, és olyan széles volt, hogy a tetején futó úton egymás mellett két lovas kocsi is elfért.)
A kert vízellátására az ókori leírások szerint már olyan csavaros vízemelőt használtak, mint amilyet négy évszázaddal később Arkhimédész a róla elnevezett szerkezethez kitalált. Valószínűbb azonban, hogy olyan shadufok táplálták a mesterséges patakokat, tavakat és vízeséseket, amelyek ma is mindenfelé láthatóak az arab világban. Sajnos ez az egyetlen a Hét Csoda közül, amelyik teljesen nyomtalanul megsemmisült, sőt egyesek szerint soha nem is létezett. Feltételezhető, hogy építése után egy évszázadon belül megsemmisült, amikor Babilon a Nagy Sándor és a perzsák közötti kegyetlen csaták színterévé vált.
Kheopsz piramisa több mint kétezer évvel korábban épült, mint a többi hat csoda, mégis csak ez az egy maradt fenn máig. Egyiptom nyolcvan piramisa közül ez volt a legnagyobb, és háromezer-nyolcszáz éven át a világ legmagasabb építménye maradt, egészen a lincolni gótikus katedrális i.sz. 1300 körüli felépültéig. Feltételezések szerint tizenöt–negyvenezer fő közötti, változó számú munkaerő dolgozott tíz-tizenöt éven keresztül az építésén, vasszerszámok, kerekek és csigák nélkül kétmillió darab követ hordva a kilenc futballpályányi alapterületre. (A legfrissebb számítások alapján ma legalább három-négymilliárd dollárba kerülne csak a nagy piramis felépítése, nem számolva az épületegyüttes többi tagjával.) Az építmény arányai olyan tökéletesek, hogy még a párizsi Louvre 20. század végén épült üvegpiramisát tervező építész, Pei is ezt választotta mintául, nem beszélve a világban szétszórtan található számtalan kisebb-nagyobb másolatáról.
Kheopsz után fia, Khephrén és unokája, Mükerinosz sem akart lemaradni, így később az utódok is felmenőjüké mellé építtették a maguk piramisait, ám ezek érdekes módon nem teljesen egy vonalban állnak, hanem együttesük az Orion-csillagképet jeleníti meg, amely az egyiptomiak számára Oziriszt, a halál és újjászületés istenét jelképezte. Khephrén piramisa csak három méterrel lett alacsonyabb, mint apjáé, azonban kissé magasabbnak látszik, mert a talaj egy magasabb pontjára építették. Ennek tetején maradt még egy kevés az eredetileg mindhárom piramis felszínét borító sima mészkőlapokból, amelynek nagy részét lerázta az 1303. évi földrengés, amely a közeli Alexandriai Világítótornyot is erősen megrongálta. Ezeket a piramisokról származó mészkő-lapokat azután a kairói Nagymecset építéséhez használták fel…
Arra a mai régészek sem tudnak könnyen választ adni, hogy az egyiptomiak hogyan jutottak el alig több, mint száz év alatt Dzsószer kezdetleges szakkarai lépcsős piramisától Szafrú elrontottnak tetsző dahsúri „törtfalú piramisán” át egy olyan abszolút tökéletes építményig, mint Kheopsz piramisa, amelynek egyik oldali végpontjai az építmény középmagasságánál (ahol ez a távolság nagyjából száznegyvenhárom méter) alig három centiméternyit térnek el a vízszinttől…
Mindenesetre a Nagypiramis az egyetlen, amely még mindig áll az ókor Hét Csodája közül, és valószínűleg mindörökké állni is fog. Egy ősi arab mondás szerint ugyanis „Az ember fél az időtől, az idő pedig fél a piramisoktól…”.