Nos, ennek az idilli állapotnak vethet véget az új jelölt, Konkoly Béla feltűnése. Konkoly testnevelő tanárként kezdte, a szegedi Ságvári Gimnázium (új nevét nem tudom) gyakorlóiskolájában, futtatta, ugráltatta a gyerekeket, és amikor meghirdették a helyi Fodor Kollégium igazgatói állását, pályázott. A nevelőközösség élből elutasította, a szavazáson az ellenjelölt 40:0-ra győzött.

Egy sportember ilyenkor tudja mi a teendő, akárcsak egy leendő köztársasági elnök, megvárja a munkáltató KLIK döntését, aztán elfogadja a fenntartó kinevezését, és figyelő tekintetét máris az új célpontra, a Sándor-palotára veti. A pályáztatás ugyanis felszínre hozta, hogy Béla rátermett.

Jó, tudjuk, hogy Schmitt elnök úr egyszeri és megismételhetetlen volt a magyar történelemben, de ez a fiú, egy kis odafigyeléssel, menedzseléssel még az ő magasságaiba is eljuthat. Az nem remélhető, hogy a diplomáját a Cserepes soron,  a város népszerű használtcikkpiacán vásárolta, de a helyesírása annyira palis, hogy legszívesebben már hoznánk is elé az újabb boltok bezárását, a magánházak államosítását,  és az első éjszaka jogát visszaállító törvényeket.

Göncz Árpádról tudjuk, hogy drámát írt, műfordított, pertuban élt az országgal, tehát a tollal is. Schmitt elnök magázódott az íróeszközökkel, az állam szót következetesen álamként vetette papírra, sokáig azt hittük teljesítménye felülmúlhatatlan lesz. Tévedtünk.  

Jött Béla, pályázott a Klebelsberg Intézetnél, és hűen a schmitti örökséghez, ő sem tudta helyesen betűzni-leírni a nevet. Nincs ebben semmi kivetnivaló, jómagam születésemtől kezdve Kispesten, a Vécsey utcában élek, a Vécsey óvodába jártam, a Vécsey utcai iskolában  tanultam, gyermekkoromban mégis a különböző adatlapok kitöltésekor Vécseit írtam. Ha megkérdezték, mi akarok lenni, büszkén vágtam rá, hogy focista, és mert több ceruzám volt, mint labdám, hozzátettem, esetleg író.

Már akkor megvolt minden képességem a nagy karrierre, anyám cetlivel küldött bevásárolni a boltba, mert, ha három dolognál több kellett, akkor kettőt elfelejtettem. Csodálatos az elme, emlékszem, ha elveszítettem a listát, nem estem kétségbe, bármi is lehetett ráírva, én vittem magamnak 10 deka savanyú cukrot.  Így, utólag belegondolva, az idő egy kicsit rontott rajtam, feledékenyebb, mondhatnám hülyébb lettem, de a Vécsey-t még tudnám vécseinek is írni. Szóval itt élek, és tudom, miért annyira boldogtalan az országom: nem én vagyok az államfője.

Gyere, Béla, megérdemlünk!