Emlékszem, hogy tetszett Berger tánca az asztalon. A Hair című filmben táncolt Berger (épp az idén 40 éve), egy partin, érthetőbben fogadáson, pedig nem hívták meg, mégis bement az ebédlőbe, az asztalról lerugdosta a terítéket meg az eszcájgot, aztán táncolt, énekelt, és a világ vele tartott…
Sosem végeztem közvélemény-kutatást, de a nézők többségének nagyon bejött a film, a táncban a lázadást, a szabadságszeretetet látták, no meg egy kis polgárpukkasztást, akkoriban a polgárokat még nem gyűjtötték körökbe, bátran froclizhatták őket.
Nem forszíroznám én ezt, George Berger egykori megformálója (Treat Williams) már nyugger, családi drámákban, esetleg középkategóriás akciófilmekben küzd a fennmaradásáért, de emlékeinkben még mindig rebellis, nagyhajú, fiatal, és táncol az asztalon. Most csak azért szólok, hogy Bergerrel együtt az asztal is megöregedett, ha valaki sokat ugrál rajta, akkor képes összetörni, összeroskadni, bedobni az unalmast, azaz nem tűrni tovább, hogy lábbal tapossák. Az asztal abroszt, virágos vázát, olykor gyertyát szeretne, etetné az éhezőket, itatná a szomjazókat, de ha nem flancol, lapján akkor is, szívesebben veszi a tányért a cipőtalpnál.
Az egykori szívélyes vendéglátók, mostanában, finoman fogalmazva hálátlanságot emlegetnek, egy kicsit durvábban, pedig küldik a búsba a nem-szeretem-vendégeket. Már az ebédlőbe sem engednék be a viselkedni nem tudókat, még akkor sem, ha azok azt mondják, hogy a potyázóktól védelmeznék az asztalt. Nehéz igazságot tenni, ha a hippis-rockos Bergert szerettük, akkor pocakos, pávatáncos változatától sem fordulhatunk el tőle, nincs régi vagy új Berger, az asztalon táncoló, a forgalommal szemben közlekedő, a templomban köpködő, a normákat elutasító Berger csak az életünket boldogítók vagy szomorítók gyűjtőneve, ezért is van megtűrt Berger, imádott Berger, g-Berger, önfeláldozó Berger, csaló Berger, sőt, talán már Berger Berger is, hogy mindenki szemezgethessen közöttük.
És amíg tart a válogatás, addig az is megkérdezhető, hogy bírja még az asztal…