Peter Schaffert, a számos irodalmi díjat nyert angol drámaírót az 1956-ban John Osborne-nal indult „dühös fiatalok” (Angry young men) írógenerációhoz lehet sorolni, mégis, pályatársai közül talán ő őriz meg a legtöbbet a drámai formák hagyományos eszközeiből. Egy- és több felvonásos színművei (Ki megy a nő után?, Ki után megy a nő? Black Comedy, Amadeus, Equus stb.) mindmáig kedvelt darabjai a színházak repertoárjának; nálunk is szívesen veszik elő időről-időre ezeket a sikeres műveket.

Most a Centrál Színház (Budapest, VI., Révay utca 18.) érezte úgy, hogy az idei komédiájaként a Black Comedy című, Shaffer 1965-ben írt egyfelvonásos bohózatát tűzi műsorra. Az idei jelző azt jelenti, hogy a színház egyfelől kapcsolódni kíván Révai utcai színházi elődeihez azzal, hogy a felhőtlen szórakoztatás jegyében született előadásokat sem utasítja el, másfelől ehhez anyagi érdekei is fűződnek. A szűkösen mért állami támogatás miatt ugyanis neki magának kell elővarázsolnia más előadásainak a fedezetét is, így pl. a máig sikeres Pletykafészek teremtette meg a Cabaret és az Egy nyári éj mosolya előadásaik gazdasági alapját, vagy korábban a színházterem felújítása a Női furcsa pár műsorra tűzése adott lehetőséget – mondta Puskás Tamás igazgató, rendező a sajtótájékoztatón. Miután Stohl András ismét játszhat, a felfokozott érdeklődés is indokolja, hogy rövidesen felújítás-bemutatóként ismét látható lesz a Jó zsaru, rossz zsaru előadása is.

De térjünk vissza a Balck Comedyre! Schaffer, bár helyzetkomikumokra épülő bohózatot ír, egész más komédia ez, mint mondjuk egy Marivaux-, vagy Feydeau-mű. A műfaj sajátosságain túl az angol szerző egyfelől kitalál egy tulajdonképpen abszurd színházi helyzetet: játszódjék a darab nagy része vaksötétben! De ha a néző másfél órán át csak a beszélgetéseket és zajokat hallhatná, akkor inkább rádiójáték lenne az egész, ezért dramaturgiailag csavar egyet a játékon: amikor szereplőink „világosban” elkezdik a játékot, a színpadon nem látni semmit. És amikor hirtelen beüt az áramszünet, tehát a valóságban nem látni semmit, a néző számára akkor világosodik ki a színpad, de a szereplőknek azt kell átélniük, hogy ők most sötétben vannak. A nézőnek újszerű humorforrás ez a sötétben való, meglesett csetlés-botlás, valamint lelepleződik, hogy ki hogyan viselkedik, mennyire változik meg, ha egyszerre nem látja senki, hogy mit csinál. A helyzetvígjátékoknak több régi eleme is megmarad, pl. hogy valakit másnak néznek, mint aki – jelen esetben szegény Schuppenzigh villanyszerelőt keverik össze Bamberger műgyűjtővel. Vagy az, hogy valakiről úgy beszélgetnek, hogy nem veszik észre: az illető már ott van, és hallja, amit róla mondanak.

De Schaffer nem tagadja meg azt a már említett „dühös fiatalok” indíttatását sem, és finom társadalomkritikai színeket is kever a műbe. Az alapszituáció szerint Brindsley Miller (Schmied Zoltán) szobrász és menyasszonya, Carol (Kovács Patrícia) fontos vendégeket várnak: egyfelől a lány apját, a jómódú Melkett ezredest (Blaskó Péter), hogy áldását adja a kapcsolatra, másfelől a gazdag német műgyűjtőt, Bambergert (Vári-Kovács Péter), aki vásárolni szeretne a szobraiból. Hogy szegényes lakása jobb színben tűnjék fel a vendégek előtt, Brindsley minden engedély nélkül „kölcsön veszi” a szomszédjában lakó, éppen távollévő barátja, Harold (Simon Kornél) műkereskedő értékes bútorait és tárgyait. Csakhogy mielőtt a vendégek megjönnének, kialszik a villany, ráadásul zseblámpa, gyertya nincs a lakásban, de még a szomszédban sem, és ezzel elszabadul a kacagtató káosz.

Brindsley tehát koránt sem feddhetetlen jellem. Hazudik, nem vállalja igazi énjét, többnek akarja mutatni magát, amit később a betoppanó szeretője, Clea (Liptay Cludia) a szemére is vet. Ezért aztán jogtalanul veszi használatba a más tulajdonát. És hazudik a nőket illetően is, akik nem igazán tudnak egymásról, és a szobrásznak a másik nőhöz fűződő kapcsolatáról sem. Ezt pedig a nők nem szokták szó nélkül hagyni. Sőt, Schaffer behoz egy olyan szálat is, ami akkoriban még nem volt színdarabok elfogadott témája, és ez a másság. Harold ugyanis meleg, és a darabban nem kimondva, de sejthetően ott van az is, hogy netán a két barát között is lehet, lehetne valami, túl a barátságon és szomszédságon. Ennek a polgári társadalomnak a képmutató voltát erősíti Miss Furnival (Pokorny Lia / Borbás Gabi), a lakásba a sötéttől való félelmében bekéredzkedő, puritán neveltetésű, házbeli vénkisasszony is, aki bár nyíltan csak limonádét kér, a sötét leple alatt az összes alkoholt boldogan megiszogatja. Ráadásul ő felismeri, hogy a szomszéd bútorai vannak ebben a lakásban, mégis hallgatásra lehet bírni. Melkett ezredes (Blaskó Péter) tisztességes, régi vágású, ám kissé vaskalapos, a társadalmi hovatartozásra sokat adó katona, de éppen ez a tulajdonsága teszi, hogy a fiatal szobrász fél tőle, hazugságokban keres kiutat. Carol (Kovács Patricia) afféle kis családi kedvenc, aki nem tud igazán a sarkára állni, húzza a szerelem és köti a neveltetése is, tehát belemegy a szemfényvesztésbe. Schuppanzigh szerelő (Papp János) azért érdekes és fontos figura, mert ő Angliába menekült, ott letelepedett német, aki műveltségénél, iskolázottságánál sokkal alacsonyabb nívójú munkával kényszerül kenyeret keresni, holott ő az egyetlen, aki felismeri a modern szobrokban a művészi tartalmat. A szókimondó Clea (Liptay Claudia) nem csupán azért megvetett az ezredes és lánya számára, mert rivális, hanem mert alacsony származású. Ezek a karakterek a shaffer-i kritikai látásmódú bohózatban is vallanak a kor polgári társadalmáról.

Az ilyesfajta vígjáték a közönségnek könnyed, felhőtlen szórakozás, de a színésznek véres verejtékkel kimunkálandó feladat. Ha valaki kívülállóként csak a szövegkönyvet olvassa el, bizonyára nem érti: mi ebben a pláne? Még igazi vicces poénok sem hangzanak el a színpadon! Jó, abban van burleszk humor, ha valaki ránéz egy tárgyra, aztán mégis elbukik benne, mert nem látja, vagy magára ránt mindent. Csakhogy jelen esetben a humor egyik forrása az, hogy az elhangzottakkal szemben mindig más történik, és sokszor a néma játékosé az igazi figyelem, nem a beszélő szereplőé. Például, amikor az ezredes akaratlanul is rálép a földön keresgélő szobrász kezére, kevésbé érdekes, hogy éppen mit mond, mint az, hogy a fájdalomtól némán felkiáltó szerencsétlen hogyan próbál szabadulni a talpa alól. Vagy a közös cél mielőbb világosságot gyújtani, az egyéni érdek mégis azt hozza, hogy amint meggyullad Harold gyufája, Brindsley azonnal elfújja, különben az észrevenné, hogy a saját bútorai vannak ebben a lakásban.

Színészileg az egyik legnagyobb koncentrációt igénylő feladat a tökéletes időzítés. Van egy mozgássor, mikor Brindsley megpróbálja a sötétben visszacsempészni a szomszéd bútorait. A magasra emelt széklábak az ülők fejmagasságában haladnak, akik, miközben beszélgetnek és mozognak nem ütközhetnek bele a széklábakba. Ha viszont nincs meg a mozgások kellő sebessége, elvész a helyzet komikuma. Egy ilyen mozgássort centiről centire, másodpercről másodpercre be kell gyakorolni ahhoz, hogy igazán hasson. Aki próbálta, csak az tudja, micsoda koncentráció és együttműködés kell pusztán egy ilyen poénhoz is.  

Még az sem egyszerű feladat, hogyan mozog az, aki nem lát. Egészen más a vak ember mozgáskaraktere, aki eleve nem használja a szemét tájékozódáshoz, tehát tekintete merev és nem a célra irányuló, mint azé, aki látó, csak éppen a sötét megfosztotta a tájékozódás képességétől. Ő tapintással, óvatos kézmozdulatokkal, lábcsúsztatásokkal próbál megtalálni valamit, vagy elkerülni a buktatókat, de tekintete ösztönösen nem fordul el a vágyott céltól, és szemei akaratlanul is keresik a váratlan megcsillanó fényt, ami tájékozódási pont lehet. De még itt sem mindegy, hogy valaki a saját lakásában nem lát, vagy először jár ott, ahol botorkálnia kell. Ezt a bonyolult mozgásformát még nem minden szereplőnek sikerült maradéktalanul kidolgoznia.

A fotós, majd a mai főpróbáig eltelt szokatlanul rövid próbafolyamat nem is hozhatott hibátlan végeredményt; a produkció néhány előadás múlva bizonyára olyannyira a helyére kerül, hogy vérévé válik mindenkinek. Az általam látottak alapján, akik máris a legjobban tetszettek, mindenekelőtt Pokorny Lia, Blaskó Péter,Papp Jánosés Simon Kornél. (Borbás Gabi Miss Furnival alakítását a kettős szereposztás miatt sajnos nem láttam, de képességeit ismerve biztos ő is kiválóan oldja meg ezt a feladatot.)

Nagyon jó, hogy Puskás Tamás rendező, kihasználva azt az űrt, ami az Új Színház körüli változások miatt keletkezett, azonnal szerződtette az ott elsők között felmondó Pokorny Liát. Pokorny Isten áldotta tehetség, aki szerepről-szerepre egyre érettebb léptekkel halad a magyar színjátszás legjelentősebbjeinek halhatatlan magasába. A magát elcsúfítani is bátor szép nő Miss Furnival komikus karakterét annyi szeretetteli színnel hozza, hogy amikor megmozdul, leköt minden tekintetet. Nagyon jó elemző munkával építi fel a figurát.

Nagyon jó itt látni Blaskó Pétert, aki olyan hús-vér alakot teremt az ezredesből, és akiben egyszerre megvan a gyermeke iránti féltés, az igazi erkölcsi értékek iránti ragaszkodás, és az, hogy nem tudván túllépni önmagán, nevetségessé is tud válni alkalmanként.

Papp János nagyon szerethető emberi sorsot mutat fel két jelenetében, bizonyítva, hogy a nagy színészeknek ennyi is elég, egy epizód, hogy emlékezeteset alkossanak egy előadásban.

Simon Kornél elkerülte annak a buktatóját, hogy ízléstelenül nevetségessé tegye a meleg szomszéd figuráját, hiszen itt az ő többszörös tragikomikus csalódottsága a lényeg: csalódik a barátjában, aki kihasználta a kölcsön vett és kárt szenvedett tárgyak dolgában, másfelől azzal, hogy Brindsleynek a szeretőjén túl, előtte eltagadottan menyasszonya (is) van, az titkos érzelmi állapotában végképp megrendíti kapcsolatukat.

Carol Melkett szerepében Kovács Patrícia még nem teljesen találta meg a maga komikai lehetőségeit, de a legjobb úton van, hogy ezt a picit halványabbra írt figurát is vérbőséggel töltse meg.

Liptay Claudiának jutott a kéretlenül betoppanó előző nő szerepe. Érzésem szerint a néma jelenléteiben kicsit passzív, nem él azzal a lehetőséggel, hogy a sötétben lereagálja a hallottakat, de az erkölcsi ítéletek kimondását őrá bízta a szerző.

Schmied Zoltánnak jutott a főszerep, amely minden tekintetben a legösszetettebb. Az ő vállán nyugszik az előadás, de talán ő az, aki még nem tudott igazán elkészülni minden pillanatának maradéktalan kidolgozásával. Ebből a közönség valószínűleg kevesebbet érzékel, mint a kritikus, de ismerve a képességeit, biztos, hogy ő is hibátlanul teljesít majd, néhány előadás alatt görcsmentesen belelendülve az önfeledt játékba.

Végül Vári Kovács Péter mint Bamberger műgyűjtő nem képviseli azt a pénzzel teli tekintélyt, amit elvárnánk a szereptől, inkább szürke hivatalnok egérkeként van jelen pár perces epizódjában. Ezen a szerepen is dolgozni kéne még!

Puskás Tamás jól tette, hogy Baráthy György dramaturg és újra fordító közreműködésével Shaffer klasszikusát tűzte műsorra, és biztos vagyok benne, hogy a magyar közönségnek sem ismeretlen Black Comedy nagyon jó sikerszériát fog futni a Centrál Színházban. Feltételezem, hogy a kelleténél egy-két héttel rövidebb próbaidőszak rajta kívülálló okok miatt is lett ilyen kevés, és hogy az előadás leküzdi ezt a kis elmaradást, és teljes erejével tud majd hatni. Horesnyi Balázs díszlete jól funkcionál, Andó Ildikó és Marton Diana jelmezei stílusosan illeszkednek a koncepcióhoz. Méhes Csaba mozgás-beállításaival nem vagyok maradéktalanul elégedett, erre több finomító munka vár még, hisz’ ez kulcskérdés a darabban.

Szólni kell még Puskás Tamásnak arról az ötletéről is, amivel az előadás kezdődik. Részint azért, hogy a közönség ne érezze kevésnek a másfél órás játékidőt, részint, hogy a darabot korban elhelyezze, az érkező közönséget ¾ 7-től bő félórás, élő Beatles-koncert várja. A zenekar az alkalomra lett összehozva, egyfelől a valóban létező Beatles-emlékzenekar, a BlackBirds két tagjából (Dobos László ének, gitár és Hoffmann György dobok), másfelől a színház két gitárismerő művészéből. Vári-Kovács Péter szinte Lennon hasonmás, jól ritmusgitározik és énekel, Simon Kornél még picit elfogult George Harrison szólógitáros szerepében, de ez akár a kor kezdeti fél amatőr világát is felidézheti. A zene a kelleténél egy osztással hangosabban, de emlékeket idézően szól, és amikor véget ér, amíg a függöny mögött a leszerelés megtörténik, a Taxman ének nélküli, hangszeres akkordjai vezetnek át a pár perces teljes sötétben induló színjátékba.