A Nyugati kijárat című regény bemutatóját – „stílusosan” – a menekültek világnapja (június 20.) alkalmából tartották meg ma. A pakisztáni Hamid műve egyébként az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának támogatásával, a Geopen kiadó gondozásában jelent meg. Fordította: Pordán Ferenc. (Menekültek menete az autópályán Budapestről Bécs felé; kép: Stern)
A polgárháború elől menekülő fiatal pár – Szaid és Nadja – országról országra keresi a biztonságot, s ebben nincs egyedül, hiszen sokfelé dúlnak háborúk, népirtások. A lány és a fiú táborról tábora vándorol, s mindenfelé sátorok sokaságában él, tengődnek a „változatos színekben és árnyalatokban pompázó” emberek. A paletta „a barnának a sötét csokoládébarnától a tejes tea színét idéző barnáig” terjed – írja Mohsin Hamid. „Ebben a csoportban mindenki külföldi volt, így hát bizonyos értelemben senki sem volt az.”
A határokon és földrészeken átívelő utazás voltaképpen szerelmi történet, az élni akarás és a reménykedés sajátos krónikája. A könyv címére (az angol eredetiben: Exit West) hiába keressük a „megoldókulcsot” a regény lapjain, csak sejteni lehet, hogy az ajtók szimbólumvilágával operáló szerző a „fejlett Nyugat” felelősségére is utal a címmel.
Hamid valamennyi műve szerelmes történet, ám ezúttal olyan első szerelemről ír, amelynek nincs, nem lehet jövője. Ám a fiataloknak (akik a könyv utolsó lapjain ötven év múltán majd ismét találkoznak) a kilátástalan, brutális környezet ellenére sikerül átélniük a boldogság pillanatait. Megpróbálnak elfeledkezni a fegyverek hangjáról, a nyilvános kivégzések zajáról. Elhagyják az összeomló várost, hogy megkeressék helyüket a világban. Titkos pontokon, „fekete ajtókon” (kijáratokon) jutnak el Görögországon át Londonba, San Franciscóba, Dubajba és Londonba.
A két otthontalan, de nem boldogtalan – Szaid és Nadja – története komor, szomorú világban játszódik. Afféle ellenutópia (disztópia) Hamid regénye, de mégsem teljesen, hiszen a lapokon ott vibrál a remény, meg-megcsillan az optimizmus. Az a vízió, hogy a jövő nem lesz azért a jelennél rosszabb. Talán még sincs veszve minden, talán a menekülő ember kálváriája egyszer véget ér, és a migránsokat övező gyűlölet hullámai elülnek. A szerző, pontosabban női főszereplője, Nadja szerint azonban a migránsellenesség sem az ördögtől való: „Megértem őket, jelentette ki, képzeld csak el, hogyha te élnél itt, és egyszer csak megjelenne több millió ember a világ minden részéből? A mi országunkba is milliók érkeztek, felelte Szaid, amikor háborúk voltak a környéken. Az más volt, válaszolta Nadja. A mi országunk szegény, mi nem éreztük, hogy túl sok vesztenivalónk volna.”
Mohsin Hamid regényének negatív utópisztikus látásmódját az utolsó lapokon mindinkább az oldottabb, derűlátóbb gondolatmenetek váltják föl. Megfelel ez a szerző többször is hangoztatott meggyőződésének, annak, hogy éppen a mai, olykor világvége hangulatban kell megőriznünk „radikális optimizmusunkat”, egyébként visszazuhanunk a szörnyűségekkel terhes múltba.
Alighanem minden olvasó osztja a Nyugati kijárat egyik legmélyebb gondolatát. Akár menekült vagy, akár nem – hasonló a sorsod: „mintha mindenki vándorolna, még akkor is, ha egész életét ugyanabban a házban éli le, és ezen senki nem tud változtatni. Ha a térben nem is, az időben valamennyien migránsok vagyunk.”
Nem könnyed nyári lektűr Hamid regénye, hanem inkább – ahogyan a mai bemutatón is elhangzott – hitvallás a remény, együttérzés mellett. Azoknak ajánlható, akik fogékonyak az emberi minőségre, akiket megérint mások sorsa.
Ízelítő a könyvből, az első oldalak:
Egy menekültektől ellepett, de javarészt még békés városban (vagy legalábbis egy olyan városban, ahol még nem tört ki a nyílt háború) egy fiatalember találkozott egy lánnyal egy tanteremben, és nem szólította meg őt. Jó néhány napig. A fiatalembert Szaidnak hívták, a lányt pedig Nadjának; Szaid szakállat viselt (nem volt ez igazi szakáll, inkább csak buzgón karbantartott borosta), Nadja pedig mindig a kulcscsontjától egészen a lábujja hegyéig aláomló fekete köntösbe burkolózott.
Az embereknek akkoriban még megadatott az a luxus, hogy – persze bizonyos keretek között – többé-kevésbé olyan ruhákat és olyan arcszőrzetet viseljenek, amilyet akarnak, szóval ezek a döntések akkoriban még jelentéssel bírtak.
Talán furcsának tűnhet, hogy a szakadék peremén tántorgó városokban a fiatalok továbbra is tanulni járnak (jelen esetben egy vállalati arculattervezéssel és márkaépítéssel foglalkozó tanfolyamra), de ez már csak így megy, a városokban és az életben egyaránt, mert az egyik percben még a szokásos dolgainkkal pepecselünk, a másikban pedig már haldoklunk, és örökké küszöbön álló végzetünk egészen addig nem vet véget tünékeny kezdeteinknek és középrészeinknek, amíg aztán véget nem vet nekik.
Szaid észrevette, hogy Nadja nyakán van egy szépségpötty, amely néha (nem túl gyakran, de néha azért igen) a lány pulzusának ütemére lüktet.
Nem sokkal ez után az észrevétel után történt, hogy Szaid először beszélt Nadjával. A városuk ekkor még nem tapasztalt meg komolyabb harcokat, csak némi lövöldözés volt és egy-két autóba rejtett bomba robbant (a robbanásokat az ember ugyanúgy a mellkasüregében érezte, akár a koncerteken a hatalmas hangfalakból áradó, hallható hangtartomány alatti rezgéseket), Szaid és Nadja pedig összeszedte a könyveit, és kilépett a tanteremből.
Szaid a lépcsőházban odafordult Nadjához, és így szólt:
– Figyelj, lenne kedved meginni egy kávét…– majd Nadja konzervatív öltözékére való tekintettel rövid szünet után hozzátette: – ..itt, az étkezőben?
– Kihagyod az esti imát? – nézett a szemébe Nadja.
– Néha sajnos igen – kapta elő Szaid a legmegnyerőbb vigyorát.
Nadja arckifejezése nem változott, Szaid kitartott hát, egy pusztulásra ítélt sziklamászó egyre növekvő kétségbeesésével kapaszkodva a vigyorába.
– Szerintem ez személyes dolog. Mindenki másképp csinálja minden férfi és minden nő is. Senki sem tökéletes. És egyébként is…
– Én nem imádkozom – szakította félbe Nadja. És tovább bámult Szaidra.
– Talán majd máskor – mondta aztán.
Szaid elnézte, ahogy Nadja kisétál a diákoknak fenntartott parkolóba, ahol ahelyett, hogy – a várakozásának megfelelően – elfedte volna a fejét egy fekete kendővel, odalépett ütött-kopott, száz köbcenti körüli robogójához, felvette a bukósisakját, majd lecsapta az ellenzőt, és elhajtott, visszafogott robajlással eltűnve a sűrűsödő alkonyatban…