A vásárlók el nem mennének, sokan nyugdíjasok, életükben a rezsicsökkentés, a gyógyszerárak ingadozása az izgalom, persze, hogy nem sietnek haza, a kutya, a tévé megvár, de itt valami történhet. A környező házakból ide sereglenek a lakók, a szemközti bíróság épülete is kiürül, alperesek, felperesek tanúk, már nem az ítéletre várnak. Ez már tömeg, egy kis párt tüntetésén nincsenek ennyien, igaz szónok, mikrofon sincs, a munkásőröknek kinevezett biztonságiak hangja elvész a zsibongásban. Van ebben valami felemelő, a Titanic utasai várhatták így a jéghegyet, a belvárosiak Rogán Antalt, a szavazók a folytatást. Visszafojtjuk a lélegzésünket, tudjuk, a középpontban vagyunk, ma kedd délelőtt, mindenki ide, Kispestre, a Kossuth térre figyel.
Lassan múlik az idő, nő a csalódottság. Még mindig semmi. Mobilok, okostelefonok kerülnek elő, megy a hír a távollévőknek, itt vagyunk, ma később lesz ebéd: nem akartok idejönni? Tűzszerészek érkeznek, távoznak, nem jó jel. Nincs köztünk hivatalos személy, tájékoztatást sem kapunk. Találgatunk: telefonbetyárok, migránsok, esetleg egy korábban átvert vásárló? Nincs válasz. Hamarosan a redőnyök is megmozdulnak, mit mozdulnak, felemelkednek. Az árusok sietnek a bódéjukhoz, az élet folytatódik. Nekünk is. Dagad a mellünk, kitartottunk. Készülhetne a fotó, igen, ez Magyarország.