„Egy olyan országban akarsz te pantomimot játszani, ahol az ebéd végén nem esznek sajtot?” – kérdezte egykor a kedves emlékű Ferencz László színművész a pályája kezdetén álló Dölle Zsolt pantomimművész barátomat. Az epizód- és karakterszínésznek számító, ám a hazai mim megteremtőjeként emlegetett, fanyar humorú művész arra utalt ezzel találóan, hogy a mim hazája Franciaország, és abban a kultúrában, ahol az ebédet természetesen a sajt zárja le, ott anyanyelvi szinten értik is. No, de itt, nálunk mit tudnak kezdeni vele? Alig ismerik! (Némi öngúnnyal alighanem saját mimus karrierjének korabeli tapasztalataira is utalt ezzel a már akkor Laci bácsi.)
Ebben van valami, mert nálunk a legtöbb ember még a pantomim fogalmával sincs tisztában, pedig, ahogy mondani szokás, „már a régi görögök és rómaiak is ismerték”. A pantomim görög szóösszetétel a maga „mindent utánzó” jelentésével azokra az antik színészekre utal, akik a harsány jelenetekben karaktereket figuráztak ki, sokszor szavak nélkül, csak mozgással. (A magyarban is ismert a „színlel”, „tettet”, „utánoz” jelentésű mímel szó, ez is innen való.)
Sokan tévesen a tánccal, a balettel próbálják rokonítani a mimet. Noha mindkettő mozgásművészet, ez bizony a színjátszás része, mert a mimus nem táncos, hanem némajátékos színész, és amit előad, az nem koreográfiára, hanem mimográfiára készül. (A modern kor és a szakmai bizonytalanság persze kitermelte a balett és mim mozdulatok összehozását is, de ez már csak amolyan crossover műfajkeveredés néhány előadónál.)
A mai kor pantomimje a középkori vásári commedia dell’arte színjátszásra vezethető vissza, ami a 20. századi némafilmek burleszkjében újult meg, például Charlie Chaplin és Buster Keaton művészetében. Úgy tért vissza a színpadra, hogy például egyik legnagyobb francia mestere, Jean-Louis Barrault egyszerre volt sikeres néma és szöveges színész filmen és színpadon is. Nálunk Alfonzó alkalmazta sok magánszámában és szerepében a pantomim kifejező eszközeit.
Emlékezetem szerint számomra az első pantomim-élményeket a cseh Ladislav Fialka és a francia Marcel Marceau magyarországi fellépései jelentették. Marceau, akit a világ az általa teremtett Bip figurával azonosított, olyan hatással volt a műfajra, hogy mondhatni: mindenki, aki mimmel foglalkozik, az ő köpenye alól bújt elő. Pedig nem is hordott köpenyt.
„Mezítelen ember a mezítelen színpadon” – fogalmazta meg Dölle Zsolt a mimus megjelenésének a lényegét. Ezt persze nem szabad konkrétan venni, de a mimus lényegében olyan semleges ruhában szokott megjelenni – Carlos Martínez például tiszta feletében –, ami semleges, nem asszociáltatja a nézőt semmire. A mimus abban az értelemben mezítelen, hogy a képzelet és a mozdulatművészet segítségével bármit magára ölthet, és azt a néző látni is fogja rajta, holott nincs ott semmi, és mégis ott van! Olyan ez, mint az írott mesénél, történetnél. A könyvillusztráció, vagy a megfilmesítés már túl konkrét, mert irányít, kényszerít, hogy elfogadjam olyannak, amilyennek az alkotók láttatni akarják, míg az olvasott, hallgatott történet égnek röppenti a fantázia madarát, de minden egyes olvasó, hallgató a maga fejében, képzeletében teremti meg azt a világot és azokat a szereplőket, amik ott, benne vannak. A mimus ruhája, köpenye is ilyen: ki-ki a maga fantáziájával színezi ki a „mezítelen ember” éppen aktuális képzelt jelmezét.
Hasonló a helyzet a fehérre festett arccal és a fehér kesztyűvel is. Ez a tiszta fehér szín – túl azon, hogy a színpadi világításban jobban kiemeli, odavonzza a szemet, és a távol ülőnek is jobban láthatóvá teszi a lényeget, például a mimikát – személytelenít. Mezítelen semlegessé teszi az arcot, amit a mimus tölt meg karakterrel, érzésekkel, indulatokkal stb. Lehet belőle férfi, nő, bármilyen lény, ha jól játszik az, aki láttatni akar. Carlos Martínez e tekintetben is ragyogó láttató.
Ez a „mezítelen ember”, ha egyedül lép színpadra, képes meg is sokszorozni magát, mert úgy tud átváltani egyik figurából a másikba, mint egy digitális filmtrükk, holott kis képzavarral élve ő „analóg” lény.
De tárgyiasulni is képes, mert az igazi mim-színpadon még díszletek sincsenek. A „mezítelen színpadot” neki, a játékával kell betöltenie tárgyakkal, és mi ismét csak látni fogjuk a láthatatlan tárgyakat is. A tradicionális, burleszk jellegű humoros szkeccseken túl a legmodernebb, elvont mim még az elvont fogalmakat is képes színpadra varázsolni, s hogy ezzel ritkábban élnek a pantomimszínészek, az azért van, mert a közönség jobban veszi a könnyebben emészthető, mulattatóbb jeleneteket, mint a súlyos gondolatokat, ráadásul az elvontakat nehezebb is kigondolni és felépíteni, márpedig a mimusok leginkább maguknak írnak (vagy lopnak másoktól) számokat.
Ezt a kissé hosszúra nyúlt, bevezető áttekintést azért éreztem szükségesnek, hogy Carlos Martínez művészetét megpróbáljam láttatni azokkal is, akik nem lehettek jelen az előadásán. (Sajnos, ők vannak többségben.)
A Books without Words (Szavak nélküli könyvek) egy változatos jelenetsorokból kitűnően felépített előadóest és egy pantomim mesterkurzus élvezetes elegye olyan nyelven előadva, amit még egy kicsit is műveltebb gyerek első látásra le tud magának kódolni. Carlos Martínez „spanyolul beszél”, és mi tökéletesen értjük magyarul az ő „szavait”. Egyszerűen nincs közöttünk határ, vagy nyelvi akadály, mert letisztult, egyszerű és azonos kultúrájú az ő világa, amelybe a nézőt bevezeti. Ezt bizonyítja az is, hogy a Millenáris Padlásszínpadán látott show 2009-ben Portugáliában elnyerte a fundãoi 5. Teatro Agosto Fesztivál közönségdíját. Megerősíttetik tehát, amiről a művész a maga szavaival így vall: „Meggyőződésem, hogy a testbeszéd és a pantomim, mint kommunikációs forma, nyelvtől és kultúrától függetlenül az élet minden területén hasznosítható”.
Nézzük hát az estet!
Az öltözőben. A fehér fény egy kis négyszöget jelöl ki a sötét térből. Megérkezik a művész, aki persze de facto már magára vette koromfekete nadrágját és ingét, hófehér kesztyűit és fehér az arca is, de mivel ő „mezítelen”, eljátssza azt, amit percekkel előbb már megtett a színfalak mögött: bejön, megissza a kávéját, kiteszi a kellékeit, kifesti az arcát, és amikor elkészült, bejön a színpadra üdvözölni a közönséget. Így, elmondva ez semmi, de miközben Carlos a magányos öltözőben kitölti, kétszer is megcukrozza a kávéját, kipakolja tégelyeit és más sminkeszközeit, készülődik, majd elkezdi a műsort, ezzel már személyesen vall a világról és a szakmájáról, de még a kávé minőségéről is. Ezek az első jól választott percek azok, amelyek elkapják a nézőt, hogy aztán mély csöndjeivel és visszajelző nevetéseivel váljék ő is alkotótárssá ezen az estén.
A képzelet ereje. A jelenet hőse egy takarító, aki söpröget az üres színpadon. Egyszer csak a kezében lévő partvisnyél megmakacsolja magát, és kezd átalakulni mind méretében, mind funkciójában. Lesz belőle biliárddákó, horgászbot, súlyzó, pózna, fegyvernyél, mindenféle, s emberünk karaktere és hangulata is a szerint változik, hogy mi van a kezében. Aztán, ahogy jött, a rúd visszaváltozik söprűnyéllé, és emberünk folytatja a takarítást. Ha úgy veszem, ez egyszerű műfajtanítás: hogyan lehet ugyanazt a tárgyi elemet képzeletünkben funkcionálisan variálni, hiszen Martíneztől nem áll messze a didaxis, ő alig tesz különbséget színpadi produkció és művészetének továbbadása között. Számára mindkettő előadás, párbeszéd és improvizáció is egyben. De a jelenet – kicsit már az elvont mim felé mutatva a monoton munkát végző kisember ábrándjairól is vall, aki szeretne máshol lenni és mást tenni, mint a takarítás, jobban élni és szórakozni a mindennapokban.
Az első könyvtárlátogatás. Mimusunk most a könyvek otthonába látogat, amely az új vendégnek sok meglepetést tartogat az első eligazítástól kezdve. Például azt, hogy neki magának kell eligazodnia a polcok között, sőt a kiszemelt olvasmányért akár a kis létrán is fel kell másznia. Ez persze nem olyan egyszerű kapaszkodni, nyúlkálni, kihúzkodni, majd a megszerzett kötettel visszamászni egyszerre. Az ember végre nekiláthat olvasni. Hogy mit olvas, a művész azt is láttatni tudja. Pozíciójából kihátrál, és egy másként megvilágított színpadrészen már olvasmányonként megelevenedik sorra Don Quijote és Sancho Panza, Tell Vilmos, Pinocchio, Drakula, Sherlock Holmes, Dr. Jekyll és Mr. Hide, James Bond.
Mi kell ehhez? A jó mimus olyan, mint a jó karikaturista. Egyszerre kell meglátnia a figurában azokat a jellemző vonásokat, testi jegyeket, amelyek úgy hozzátapadtak az illetőhöz, hogy azonnal mindenki felismeri őket. Hitler bajusza és karlendítése, Chaplin kacsázó járása és botpörgetése például ilyen „márkavédjegy”, amivel egy rossz színész is azonnal tudja érzékeltetni, akire gondolt. Miként a karikaturista pár vonalból rajzolja meg, akire gondolt, Martínez is a búsképű lovag szélmalmok elleni támadását, a svájci szabadsághős fia fejéről almát lenyilazó lövését, a hazudós fabábú megnövekedő orrát, a vámpír harapását, a detektív elmaradhatatlan pipáját és nagyítóját, a meghasonlott, kettős életű doktor át- és visszaváltozását, a nyalka ügynök jólfésültségét és pisztolytartását használja fel ahhoz, hogy mi is tudjuk, ő kire gondol. (Persze némi alapműveltség és olvasottság azért nélkülözhetetlen minden rejtvényfejtéshez, így ehhez is.). A könyv felett táplálkozó könyvtárlátogató kritikus ábrázolásából már csak az hiányzik, ami nálunk sajnos létezik, mikor valaki lapokat tép ki a kötetből, de talán a világ nyugatibb felén ismeretlen ez a könyvtárlátogató.
Szerelmeslevél. Ebben a jelenetben Carlos egy be nem teljesedő érzelmi kapcsolatot játszik el, ami egy szerelmesleveleket küldözgető férfi, és a címzett nő között változik az időben aszerint, hogy a nő hogyan fogadja, pontosabban terhesnek érzi a ki sem alakult viszonyt.
A kis labda. A mim az irreális dolgok ábrázolására is kiváló. Szereplőnk talál egy kis labdát, s miközben játszadozik vele, az egyre növekszik. Előbb egy tenyérben is elfér, később már az ölben sem, végül túlnövi, majd magába zárja játékosát. Ufó? A népmesék mindent elnyelő telhetetlen kis gömböce? A világ megismerhetetlen megismerésének allegóriája? Lázálom? A művész eljátszotta, a te dolgod, hogy értelmezed a látottakat.
A tükör. Hősünk most a közönség felé fordulva egy tükörben nézegeti az arcát. Nem tetszik talán, amit lát, mert farag magának egy groteszk maszkot és felteszi. Felveszi, leteszi. Aztán farag egy másodikat, majd harmadikat, amelyiket elrontja, csak félszemű lesz, és így tovább. A számban rejlő bravúr, ahogyan a művész egyre sebesebben váltogatja a maszk-arcokat, egyiket a másik után, de mindegyik pontosan az, amelyiket az adott helyre tette le. Lassan már azt sem tudni, melyik az igazi arc, vagy talán mindegyik az, csak a lélek belső változásainak tükre? Játék szilveszter előtt, vagy a seprűjelenet mintájára elvágyódás, hiszen annyi ember látja magát és másokat másképpen, mint a többiek őt! Olyan játék ez, mint a mai kor digitális trükkjei, amivel bárki megnézheti magát más frizurával, más életkorában, csak itt a puszta grimaszon túl jellemeket is hordoz az arc. Carlos most megmutatta, hogy nem csupán a gesztus, de a mimika mennyire alapvető kelléke a pantomimnak. A test minden porcikáját és izmát ismerni és működtetni kell, teljes biztonsággal.
Este egy horror-regénnyel. Burleszk-horror jelenet. Szereplőnk könyvet olvas, még nem tudjuk, hogy mit, de közben kialszik a villany. Normális állapotban az ember gyertyát, elemlámpát keres ilyenkor, de a mi emberünk még az olvasottak hatása alatt van, tehát még a jól ismert sötét környezetben is folytonosan rémeket lát. Mire gyufát, gyertyát tál és megállapítja, hogy csak a nehezen kicsavart izzó égett ki, már majdnem összecsinálja magát. A pincéből új izzót kerít, kicseréli, megnyugodva olvasni kezd. Csakhogy a lámpa megint pislogni kezd és fénye kialszik, emberünk pedig már nem tudja visszatartani záróizmának fékjét az olvasottak és átéltek hatása alatt.
A kő. Ez a kis epizód egy gonoszkodó ember rossz viccéről szól, aki egy nagy követ tesz a sétálók útjába, majd elbújva lesi, ahogy azok megbotlanak-e benne. Sorra érkeznek a figyelmetlen áldozatok, s a kaján jókedv egyre fokozódik. Végül egy vak ember érkezik, aki egyszerűen átlépi a követ és épen tovább megy, a gonoszkodó örömét elrontva. Carlos, mint vak, még kikacsint a közönségre, ezzel is üzenve: akinek szeme van, nem biztos, hogy lát is, mert előfordulhat, hogy a látását vesztett többet lát meg, érez meg a világ buktatóiból.
Telefonmúzeum. Ennek a kis tréfának a poénjában rejlik, hogy a közeli jövőben játszódik. Egy ember a telefonmúzeumban sorra nézegeti, próbálgatja a készülékeket a kezdeti, külön fülhallgatós, külön mikrofonos fali monstrumoktól a tárcsázós és nyomógombos asztali telefonokon át a drótnélküli, majd mobil, egyre miniatűrizáltabb informatikai kütyükig. Egyiken se tud telefonálni már, mígnem végül hívást kap a saját gyűrűjén keresztül, mire elsiet. Ekkor derül ki, hogy az utópia valós ideje a feltételezett jövő.
Vacsora kettesben. A férfi hölgyvendéget vár, készíti a vacsorát, persze szakácskönyvből, és az időt rosszul kiszámítva, úgy hogy mikor csöngetnek, rádöbben, hogy még át sem öltözött. Kapkod ide-oda, szerencsétlenkedik, de mire ajtót nyit, már nincs ott senki. A férfi csalódottan kidobja az amúgy is elrontott ételt, visszavetkőzik, mire ismét csengetnek. A végén kiderül: akár van vacsora, akár nincs: „minden út Rómába vezet”:
Egy doboz bonbon. Az utolsó kis karakterjelenet arról az emberről szól, aki addig kóstolgatja kedvenc édességét, míg a „csak még ezt az egyet” vívódásai közepette felfalja az egészet, mielőtt még kínálhatott volna belőle, vagy átadhatta volna ajándékképp.
Carlos Martínez olyannyira nem csapta ránk ajándékdobozának fedelét, hogy mintegy epilógusként még rá is tett egy kicsit a maga kedves lényéből. A záró tapsokat megköszönve levette kesztyűjét és egy nagy piros törülközővel letisztította arcáról a festéket. A mimus visszaváltozott civillé, aki immár szavakkal köszönte meg a tapsokat és csöndeket az értő, együttműködő közönségnek. Aztán, mintegy a másnapi programot is beharangozandó, csak úgy, civilben elkezdte tanítani a közönségnek először az árnyjátékokból is ismert röpülő madarat a két kéz segítségével, majd néhány más mozdulatot is. A híres pantomim karhullámot persze már csak ő tudta bemutatni.
Carlos Martínez immár kerek harminc éve lép fel szólóprogramjaival szerte a világban. Bejárta Európát, számos előadása volt az Egyesült Államokban és Közép-Amerikában is, fellépett Dél-Afrikában és a Fülöp-szigeteken, de ami nagyon tetszett, megmaradt benne az izgatott gyermek is, aki várja produkciójának hatását. Lejőve a színpadról, elvegyült az emberek közé, kézfogásokkal köszönte meg a jelenlétet és elkezdte faggatni őket, hogy vajon mindent megértettek-e a műsorából. Nem feltétlenül tovább ünnepeltette magát, de ezt az embert érdekelte a műsorának a hatása. Szerényen, és az elismerésektől megnyugodva könyvelhette el, hogy amiért jött: mind ő, mind a művészete győzött nálunk is.
Elfoglaltságaim miatt a másnapi interaktív testbeszéd- és pantomim-workshopra sajnos, nem tudtam eljönni, de tudom, hogy a foglalkozás központi jelenete a The Bus Stop (Buszmegálló) volt, mely a Hand Made (Kézimunka) című program részeként a művész hosszú évek alatt kialakult repertoárjának egyik legkedvesebb darabja, és amellyel 29 másik európai színpadi produkciót lekörözve 2004-ben elnyerte az Almada Nemzetközi Színházi Fesztivál közönségdíját.
Köszönjük az élményt, és visszavárunk, Carlos!
