– A legjobban ez a 20 éves átmeneti időszak aggaszt, amelynek során lesznek győztesek és vesztesek, valamint rengeteg hirtelen változás és megrázkódtatás – mondta Bill Gates a The Verge Decoder című podcastjában, amelyről a lengyel Rzeczpospolita számolt be. A Microsoft társalapítója úgy látja: az emberiségnek ezen a nehéz szakaszon kell keresztüljutnia ahhoz, hogy teljesebben részesülhessen a technológia kínálta előnyökből.

Gates a húsz évet becslésnek tekinti: az átmenet időtartama függ a technológia fejlődésétől és azoktól a döntésektől is, amelyekkel a társadalmak befolyásolják annak terjedését. Figyelmeztetése szerint azonban még kedvező forgatókönyv esetén is rendkívül zaklatott időszak következhet.

A robotok a fizikai munkát is átvehetik

A változás jelenleg elsősorban a szellemi munkát és az irodai foglalkozásokat érinti, Gates szerint azonban a humanoid robotok fejlődésével a fizikai munkára is kiterjedhet. Úgy számol, hogy ha az emberiség nem lassítja le jelentősen vagy nem állítja meg ezt a folyamatot, a gépek idővel házakat építhetnek, élelmiszert termelhetnek és sebészeti beavatkozásokat végezhetnek.

Egy ilyen világban az emberi munka a legtöbb áru előállításához és szolgáltatás biztosításához elveszítheti nélkülözhetetlen szerepét. Gates szerint ez hatalmas lehetőséget teremt a javak és szolgáltatások hozzáférhetőbbé tételére, ugyanakkor alapvetően átrendezi az emberek helyét a gazdaságban. A korábbi technológiai fordulatokhoz képest a változások gyorsasága és kiterjedtsége különösen nehézzé teheti az alkalmazkodást.

A Rzeczpospolita a munkaerőpiaci háttér részeként említi a Microsoft önkéntes távozási programját is. A vállalat október 26-án jelentette be az ajánlatot, amelyre mintegy 60 ezer dolgozó jogosult. Ez az ajánlat lehetséges címzettjeinek száma; a tényleges távozók létszáma attól függ, hányan élnek a lehetőséggel. A Microsoft hivatalosan a változó üzleti és munkaerőigényekhez való alkalmazkodással indokolta a programot.

Gates állami szabályozást sürget

A Microsoft társalapítója szerint a mesterséges intelligencia biztonságos fejlesztése és használata állami felügyeletet igényel. Érvelése szerint a kormányok már ma is számos olyan ágazatot szabályoznak, amelynek veszélyeit jóval kisebbnek tartja az MI kockázatainál.

A versengő vállalatokra önmagukban nem lehet ráhagyni a társadalom biztonságának garantálását – mondta. Gates úgy véli, a kormányoknak más veszélyes technológiákhoz és termékekhez hasonlóan itt is felelősséget kell vállalniuk, miközben a fenyegetések léptéke és a fejlődés sebessége rendkívüli kihívást jelent.

– Nem engedhetjük meg, hogy a mesterséges intelligencia megkönnyítse a bioterrorizmust – figyelmeztetett.

Gates szerint a technológia olyan szereplők számára is hozzáférhetővé teheti a tömeges károkozás eszközeit, akik korábban nem rendelkeztek az ehhez szükséges képességekkel. Ezért a biztonságot a fejlődés egyik alapfeltételének tekinti.

Lesznek, akik tudatosan az emberi munkát választják

Gates elképzelése szerint a társadalmak dönthetnek úgy, hogy bizonyos tevékenységeket továbbra is az embereknek tartanak fenn. Ilyen lehet a gyermekfelügyelet, az ételkészítés, a sport vagy a művészeti alkotás. Ezek értékét szerinte akkor is megőrizheti az emberi részvétel, ha a mesterséges intelligencia technikailag jobb teljesítményre válna képessé.

A választás a mindennapi élet egészére is kiterjedhet. Gates az amisok példáját említve arról beszélt, hogy egyes közösségek tudatosan távol maradhatnak a technológiai fejlődés élvonalától, és korlátozhatják az MI használatát. Az egymásnak nyújtott segítség, a személyes kapcsolatok és az önálló ötletek megvalósítása olyan érték maradhat, amelyhez az emberek a gépek képességeitől függetlenül ragaszkodnak.

A Microsoft társalapítója szerint ezért az előttünk álló időszak egyik meghatározó kérdése az lesz, milyen szerepet akarunk megőrizni magunknak a technológia által átalakított világban. A döntéseket pedig már az átmenet során meg kell hozni.

– Nem szeretek nyugtalanító hírek hírnöke lenni, de még rosszabb lenne nem elmondani az embereknek, ami ránk vár – fogalmazott Gates. – Emberiségként döntéseket kell hoznunk arról, hogy milyen módon alakítjuk ki ezt a jövőt.

A Bill Gates: húsz viharos évet hozhat a mesterséges intelligencia bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A moszkvai csapda és a kiürített kincstár

1936-ban, a Francisco Franco tábornok vezette puccsisták elleni harcban a törvényes spanyol köztársasági kormány kritikus helyzetbe került. Miközben a nyugati demokráciák fegyverszállítási embargót hirdettek, a köztársaságiak egyetlen komoly hadianyag-forrása a Szovjetunió maradt. Mivel a nemzeti kincs – amely akkori értéken mintegy 700 millió dollárt ért – Madrid ostroma miatt veszélyben forgott, Juan Negrín pénzügyminiszter és Francisco Largo Caballero miniszterelnök végzetes lépésre szánta el magát: az aranyat külföldre küldik.

Az akció lebonyolításával Sztálin közvetlen utasítására az NKVD (szovjet titkosszolgálat) spanyolországi rezidensét, Alekszandr Orlovot bízták meg. 1936 októberében, a legnagyobb titokban – a lakosság és a kormánytagok többségének tudta nélkül – 510 tonna aranyat (a spanyol tartalék 72,6%-át) pakoltak fel négy szovjet teherhajóra Cartagena kikötőjében. A szállítmány az ukrajnai Odesszába, majd egyenesen a moszkvai állami kincstárba került. (A magyar aranytartalék, amely rekord szinten van, jelenleg 110 tonna.)

A szovjet „könyvelés” cinizmusa

A spanyolok abban a hitben adták át a vagyont, hogy az biztonságos megőrzés alatt áll, és abból transzparensen finanszírozhatják a háborút. Sztálin azonban briliáns, ám gátlástalan csapdát állított nekik:

• Önkényes árfolyamok: Moszkva saját érdekei szerint, egyoldalúan határozta meg a rubel, a peseta és az arany váltási rátáját.
• Túlárazott hadianyag: A szovjetek elavult fegyvereket és lőszert szállítottak, a piaci árnál gyakran 25-30%-kal drágábban.
• Kezelési költségek: Még a ládák szállítását, őrzését és az arany beolvasztását is a spanyol vagyonból vonták le.
  A polgárháború végére (1939) a szovjet könyvek szerint a teljes 510 tonnás aranykészlet „elfogyott”, sőt, Moszkva még további 50 millió dollárt követelt a spanyoloktól. Sztálin egy zártkörű moszkvai banketten így kommentálta a műveletet: „A spanyolok éppúgy nem fogják többé látni az aranyukat, mint a saját fülüket.”

Párizs aranya, a zsaroló kém és a történelmi trauma

Miközben az arany döntő többsége Moszkvában olvadt el, a spanyol nemzeti bank tartalékainak maradék egynegyede (körülbelül 174-193 tonna) Franciaországba került. Ez a „Párizs aranya”. Ezt a kontingenst a Bank of France-on keresztül konvertálták francia frankra és egyéb valutákra, hogy a nemzetközi feketepiacról vásároljanak fegyvereket.

Bár a háború végén Franco és a köztársaságiak jogi csatát vívtak a francia bíróságokon a pénz feletti rendelkezésért, a franciák végül zárolták a számlákat. Franco 1939-es győzelmét követően a Párizsban megőrzött, fel nem használt spanyol aranyat és devizát maradéktalanul visszaszolgáltatták az új spanyol kormánynak.

Alekszandr Orlov: A kém, aki túlélte Sztálint

A cartagenai aranyrablást levezénylő Alekszandr Orlov sorsa filmbe illő fordulatot vett. 1938-ban, a sztálini nagy tisztogatások idején Orlov rájött, hogy feletteseit és ügynöktársait sorra hazarendelik és kivégzik. Amikor ő is parancsot kapott a visszatérésre, megtagadta azt, és családjával együtt az Egyesült Államokba szökött, zsebében az NKVD hadipénztárának 60 ezer dollárjával.

Hogy elkerülje a szovjet bérgyilkosok bosszúját, Orlov személyes levelet írt Sztálinnak: megfenyegette a diktátort, hogy ha bántani merik őt vagy a Szovjetunióban maradt rokonait, azonnal lebuktatja a teljes nyugat-európai szovjet kémhálózatot (beleértve a brit kormányba beépült hírhedt „cambridge-i ötöket”). Sztálin megrettent a blöffnek nem nevezhető fenyegetéstől, és parancsba adta: Orlovot tilos bántani. A mesterkém évtizedekig élt illegalitásban az USA-ban, majd Sztálin halála után megírta tényfeltáró sikerkönyvét, és 1973-ban, békében halt meg Clevelandben.

A titok utóélete és a spanyol trauma

A spanyol társadalom számára az arany elvesztése brutális gazdasági csapást jelentett: a köztársasági oldalon 1500%-os hiperinfláció szabadult el, a háború utáni éveket pedig csőd és nyomor kísérte. Franco diktatúrája a történetet „A vörös rablás” néven építette be a propagandájába, a köztársasági vezetőket nemzetárulónak bélyegezve. Ezzel szemben a baloldali narratíva szerint a kormány a Nyugat árulása és az embargó miatt kényszerült Sztálin karjaiba.

A polgárháború alatt az arany Moszkvába szállításáról a spanyol lakosság, sőt magának a köztársasági kormánynak a miniszterei sem tudtak, Largo Caballero miniszterelnök és Juan negrin pénzügyminiszter hozta meg a döntést titokban. Az aranyat éjszaka, szovjet matrózok segítségével rakták hajóra Cartagenában, nehogy a helyiek rájöjjenek, mert attól féltek, hogy lázadás törne ki, ha kitudódna, hogy a nemzeti vagyont a szovjetek kezére adják.

A vita évtizedekig folyt, mert a szovjetek megtagadták a pontos elszámolást. A fordulat 1956-ban következett be, amikor Juan Negrín halála után a családja átadta Franco kormányának azokat a titkos szovjet átvételi elismervényeket és dokumentumokat, amelyeket Negrín az emigrációban őrzött. Amikor a spanyol társadalom szembesült a papírokkal, feketén-fehéren kiderült: a Szovjetunió valóban az utolsó grammig elszámolta (és túlárazott fegyverekkel „leírta”) a spanyol nemzeti vagyon nagy részét.

A történelmi trauma emlékét a mai napig őrzi a spanyol nyelv: ha valamilyen közpénz gyanús körülmények között, nyomtalanul eltűnik, a spanyolok ironikusan ma is azt mondják: „Ez is elment Moszkvába, mint az arany”.

Fotó: a moszkvai trezor, ahova a spanyol arany került

A A spanyol arany elrablása: hogyan tüntette el Sztálin egy nemzet kincsét? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Mintha egyik napról a másikra hadiállapotba kerültünk volna. Mi történt? Miről maradtam le?

Örvény a képernyőn, vihar az ablakon túl

A különös az volt, hogy nem egyetlen hír okozta a felfordulást. Egyikből következett a másik, aztán a harmadik, a negyedik. A katonai értesülések közé túlélőfelszerelések hirdetései keveredtek, a hirdetéseket újabb fenyegető üzenetek követték.

Minél többet próbáltam megtudni, annál több minden zúdult rám.

És vajon valóban a világ változott meg ilyen hirtelen, vagy csak az, amit a képernyőmön láttam?

Nagy-Britanniát közben elérte az idény első névvel ellátott szélvihara, az Austen vihar. Az interneten pedig egy másik vihar tombolt.

Mire végre kikapcsoltam a gépet, úgy éreztem magam, mintha betettek volna egy centrifugába, alaposan megpörgettek volna, aztán egyszer csak kitettek volna belőle.

Tegnap még ősz volt, mára hirtelen tél lett. Most akkor mi van? És mit kellene tennem?

Vasárnap reggel fogalmam sem volt, mire ébredek. Az előző esti hírek után már azon sem lepődtem volna meg, ha a szokásos reggeli bevásárlásom során félig kiürült polcokat találok az élelmiszer-áruházban. Ha az emberek megrohamozták volna a boltokat, hogy feltöltsék a készleteiket. De semmi ilyesmi nem történt.

A polcok tele voltak, az emberek a megszokott módon vásároltak, a világ látszólag zavartalanul működött tovább. Mintha az előző esti riadalomnak nyoma sem lett volna.

Közben olyan híradásokkal is találkoztam, amelyek a túlélőfelszerelések iránti megnövekedett keresletről beszéltek. Furcsa kettősség: az interneten mintha már a rendkívüli állapot küszöbén álltunk volna, az élelmiszer-áruházban viszont egyszerűen vasárnap volt.

Babkonzerv és brit humor

A magyarázat végül az újságból érkezett. A The Guardian című napilap szombatról megmaradt példánya a brit lakosság vészhelyzeti felkészülését ösztönző, „Be Ready” elnevezésű kormányzati kampányról és a korábbi „Prepare” tájékoztató oldal megújításáról írt.

Arról is, hogy a túlélésre készülődés korántsem brit sajátosság. A hivatalos tanácsok célja nem az, hogy holnapra katasztrófát jósoljanak, hanem hogy egy háztartás át tudjon vészelni néhány napot akkor is, ha átmenetileg akadozik az áram-, víz- vagy élelmiszer-ellátás.

Miközben az interneten már a harmadik világháborúra készítettek fel, megnyugtató volt azt olvasni, hogy Andy Burnham brit miniszterelnök vészhelyzeti tartaléka babkonzervből, levesből és Twigletsből áll.

Ez utóbbi jellegzetesen brit, Marmite-ízű, ropogós, sós rágcsálnivaló, amely nélkül – mint bevallotta – nemigen bírná sokáig. Angela Rayner miniszterelnök-helyettes még egy üveg bort is javasolt a túlélőcsomagba, bár Burnham szerint az inkább akkor jöhet jól, ha már túl vagyunk a nehezén.

Így aztán a világvége-hangulatba egyszer csak beköltözött a brit hétköznapok jól ismert humora is.

Ahány ház, annyi túlélőcsomag

Amerikától Ausztráliáig, Európa számos országán át arra biztatják az embereket, hogy legyen otthon vészhelyzetre félretett tartalékuk.

Csakhogy az ajánlások meglepően különböznek: nemcsak abban, hogy három napra, egy hétre vagy akár hosszabb időre készüljenek fel a háztartások, hanem abban is, hogy mi kerüljön a túlélőcsomagba.

• Franciaország: a 72 órára összeállított csomag mellett a kapcsolattartásra, a rászorulók segítésére és az ellenőrizetlen hírek kerülésére is figyelmeztetnek. Vagyis nemcsak az számít, mi kerül a hátizsákba, hanem az is, hogyan viselkedünk egymással.
• Finnország: ahol a felkészülésnek régi hagyománya van, legalább három napra elegendő háztartási tartalékot ajánlanak. Ugyanakkor óvnak a túlzott felhalmozástól. A cél nem az, hogy mindenki magánraktárat rendezzen be, hanem hogy egy átmeneti fennakadást önállóan is átvészelhessen.
• Svédország: legalább egy hétre készülnek. Ott az egyéni felkészülés közösségi ügy is: aki egy ideig képes gondoskodni magáról, lehetővé teszi, hogy a hatóságok elsősorban azokkal törődjenek, akik valóban segítségre szorulnak.
• Dánia: olyan részletességgel foglalkoznak a háromnapos tartalékkal, hogy még az ajánlott élelmiszerek között is válogathatunk: kétszersült, halkonzerv, hüvelyesek és más, hűtés nélkül eltartható ételek kerülhetnek a polcra.

A példák különböznek, az alapgondolat ugyanaz: a váratlan helyzetekre nem akkor kell először gondolni, amikor már bekövetkeztek.

És ami szombat este szinte háborús riadónak tűnt, annak jóval hétköznapibb oldala is van. Egy súlyos vihar, egy hosszabb áramszünet vagy a vízellátás zavara is indokolhat némi előrelátást.

Rendben, most már értjük, miért készülődnek világszerte. De mit tegyen a hétköznapi ember, aki nem szeretne sem katasztrófaturistává, sem túlélőfelszerelések gyűjtőjévé válni?

A brit hivatalos tanácsok között meglepően egyszerű dolgok szerepelnek. Nézzük meg, mi van már otthon. Van-e elemlámpánk, tartós élelmiszerünk, néhány napra elegendő ivóvizünk? Tudjuk-e, hogyan értesítsük a családunkat, ha elmegy az áram vagy leáll az internet?

Nem kell holnap reggel megrohamozni a szaküzleteket: sok mindent fokozatosan, a szokásos bevásárlások során is beszerezhetünk, számos előkészület pedig pénzbe sem kerül.

Akkor hát mire volt jó a szombat esti kereskedelmi össztűz?

Arra mindenesetre emlékeztetett, hogy a bizonytalanság is lehet üzlet. A félelemre alapozva könnyű eladni valamit.

De a biztonság nem kizárólag azon múlik, hány konzervet halmoztunk fel a kamrában. Azon is, hogy tudjuk-e, mi a teendőnk, honnan kapunk hiteles tájékoztatást, és számíthatunk-e egymásra, ha valóban baj történik.

Kollektív emlékezet és a pánik mechanizmusa

Csakhogy ugyanaz a figyelmeztetés nem mindenkiben ugyanazt a reakciót váltja ki. Hogy ki mennyire veszi komolyan, azt a pénztárcája és a vérmérséklete mellett az is alakítja, milyen történelmi tapasztalatokat hordoz magában.

Sokan közülünk úgy nőttek fel, hogy saját otthonukban nem kellett háborút átélniük. De élnek még olyanok közöttünk, akiknek a második világháború személyes emlék.

Másokban a New York-i ikertornyok 2001. szeptember 11-i összeomlásának sokkja él elevenen, amikor a televízió előtt ülve egy pillanatra úgy érezhettük, talán egy újabb világháború kezdetét látjuk.

A Covid-járvány pedig szinte valamennyi felnőtt nemzedék közös tapasztalata: a lezárásoké, a bizonytalanságé, a kiürülő polcoké, a vécépapírért folyó versenyfutásé.

Ezek az emlékek akkor is velünk vannak, amikor újabb veszélyekre figyelmeztetnek bennünket.

Ráadásul a híradások olykor azt is felsorolják, mely termékek tűnhetnek el elsőként az üzletekből. Az ilyen felsorolás egyszerre szolgálhat hasznos tájékoztatásként és ösztönzésként arra, hogy mindenki még időben beszerezze, amit mások esetleg már felvásárolnak.

Ha pedig sokan egyszerre kezdenek tartalékolni, éppen az a hiány alakulhat ki, amelytől eredetileg tartottak.

Ugyanaz a kormányzati tanács az egyik embernek megnyugvást jelent: végre tudja, mit tegyen. Más éppen ettől kezd nyugtalankodni: vajon mit tudnak odafent, amiről nekünk nem szóltak?

Nemcsak az számít, mit mondanak, hanem az is, ki mondja, hogyan mondja, milyen sűrűn ismétlődik az üzenet, és milyen emlékeket mozdít meg bennünk.

A bizonytalanságban az ember nem egyszerűen újabb információt keres. Olyan magyarázatot szeretne, amelynek segítségével ismét eligazodhat a világban.

Nekem ezen a hétvégén ezt adta meg egy újság: nem megijesztett, nem akart semmit eladni, hanem összefüggéseket mutatott.

Szombat este csak egyetlen dolgot szerettem volna: időben lefeküdni és nyugodtan aludni. Ehelyett éjfélig próbáltam megérteni, mi történik körülöttem.

Aztán másnap egy újság segített rendet teremteni abban, amit az internet összekuszált.

Azóta sem tudom, milyen meglepetéseket tartogat számunkra a következő hét, hónap vagy év. De egy valamivel közelebb kerültem a nyugodt alváshoz: már tudom, hogy a felkészülés nem ugyanaz, mint a rettegés. És azt is, hogy a biztonságérzethez néha nem egy újabb túlélőcsomag, hanem egy megbízható magyarázat hiányzik.

A Tünde T. Guildford: Kereskedelmi össztűz bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Sokáig Picasso nekem a „Békegalambot” meg Guernica című festményét jelentette, aztán jó húsz éve „találkoztam” vele New Yorkban, a Guggenheim Múzeumban. Most pedig már elkísér és szaporodik az élmény.

1881. október 25-én született Pablo Picasso, teljes nevén Pablo Diego José Santiago Francisco de Paula Juan Nepomuceno Crispín Crispiniano de los Remedios Cipriano de la Santísima Trinidad Ruiz Picasso. Ez a név így 23 szóban leírva majdnem olyan bonyolult, mint festészete, de zsenialitása többek között éppen abban volt, hogy egyszerűen „Picasso” -ként már kinek-kinek érthető, szuggesztív, lenyűgöző és szerethető is. A párizsi iskola jelentős képviselője egy nehéz természetű, rendkívül termékeny művész volt, aki óriási hatást gyakorolt a huszadik századi avantgárdra.
Picasso csodaember vagy inkább embercsoda volt, amilyet a történelem legfeljebb egyszer produkál minden száz évben. Mintegy 160 cm magassága ellenére óriás volt. Igen. Különleges vitalitása és intelligenciája, karizmatikus egyénisége tette azzá. Úgy élt, ahogy élni akart, azt festette, amit csak ő látott – az emberiség két arcát. Volt minden: nagyon szegény, szegény, gazdag és nagyon gazdag. Mi volt a titka? Főúrian szegény; nagyvonalúan arcátlan; fájdalmasan vidám – igazi szélsőséges spanyol, igencsak exhibicionista, és sugárzóan emberi. Nem tudott élni szerelem nélkül. Az igazi, a mindent elsöprő, legnagyobb szerelme, a festészet volt. „Tiszta, fehér festővászon előtt felizgulok, érzékeny leszek, mielőtt elkezdek festeni.” (verslista.hu)
*
Picasso 1935-ben két évre felhagyott a festészettel, és elkezdte papírra vetni gondolatait. Spanyolul és franciául írt verseket és színdarabokat. Kéziratai hemzsegtek a helyesírási hibáktól, amelyeket nem volt hajlandó kijavítani. Úgy gondolta, egyénisége elveszne egy olyan szabályrendszerben, melyhez semmi köze. És igaza volt. Ami a tartalmat illeti, A farkon csípett vágy című színdarabjának 10 szereplője van: Nagylábujj, Tyúkszem, Tortácska, Unokanővér, Bütyök, Két kis Kutyus, A Csend, Sovány szorongás, Kövér szorongás, Függönyök. Hát így.
*
„Nem lehet a természettel ellenkezni. Erősebb az a legerősebb embernél! Nagy érdekünk, hogy jóba legyünk vele. Megengedhetünk magunknak bizonyos szabadságot, de csak a részletekben.” (Pablo Picasso)
Picasso művészi munkássága három egymástól elkülöníthető korszakra bontható: a kék korszakra, a rózsaszín korszakra, valamint az analitikus kubizmus korszakára.
A kék korszak pályája elejére tehető, az 1900-as évek első éveire. 1900-ban járt először Párizsban, ami nagy hatással volt munkáira, és hamar letelepedett itt. Ezt a korszakot a kevésbé gyászos rózsaszín követte, amelynek legismertebb munkája az Az Avignoni kisasszonyok.
Ezt követték kubista munkái, amely művészeti mozgalomnak idővel egyik legjelentősebb képviselője lett.
Az avignoni kisasszonyok maga idejében elszörnyedést, botrányt keltett, ma a modern képzőművészet alapművének tartják Pablo Picasso 1907-re elkészült festményét. Ez a vad női aktcsoport a viccelődő André Salmontól nyerte a nevét, minthogy szereplői valójában nem avignoni nők. A képen valójában a barcelonai Avignon utca egyik bordélyházában működő öt meztelen prostituáltat láthatjuk, akik közül ketten afrikai maszkot viselnek. (cultura.hu)
*
„Nálam a kép felbontás eredménye. Festek egy képet, azután szétrombolom. Végeredményben semmi sem vész el; a vörös, amit egyik részről elvettem, ott van valahol másutt.” (Pablo Picasso)
*
„A háború után Pablo visszaköltözött a Rivériára. Dora Maar helyét a 21 éves festőnő, Françoise Gilot váltotta még 1944-ban. Közben a festő felett is eljárt az idő, Gilot így ír róla a nagy botrányt kavart Picassóval az arénában című kötetben: “Picasso külseje kissé meglepett. A Cahiers d’Art művészeti folyóirat 1936-ban kiadott Picasso különszámában megjelent Man Ray-fénykép alapján elképzeltem, milyen lehet: sötét hajú, derűs. csillogó szemű. erősen zömök, keménykötésű, … szóval egy szép állat. Most pedig őszülő hajával és szórakozottságból vagy unalomból távolba révedő tekintetével magába zárkózó, keleti ember benyomását keltette, és emlékeztetett az egyiptomi Írnok szobrára a Louvre-ban.” (cultura.hu)
*
A művészettörténet kifigyhatatlan a Picasso-történetekből. Íme néhány:
„Minden gyerek egy művész, a kérdés csak az, hogyan maradjon művész, ha már felnőtt.” (Pablo Picasso)
*
A II. világháború idején Picassót is zaklatta a Gestapo. Egyszer egy tiszt szimatolt a műtermében, meglátta az asztalon a Guernica fotóját, és megkérdezte: „Ezt ön csinálta?” „Nem. Ön. – válaszolta Picasso.
*
Picasso Dél-Franciaországi otthonában sok látogató megfordult. Többen meglepődtek azon, hogy a falakon egyetlen Picasso kép sem lógott. „Mi van Pablo, nem szereted a saját műveidet?” „Ó, pont ellenkezőleg – jött a válasz – nagyon tetszenek. Csak sajnos, én nem engedhetek meg magamnak egy Picassót…”
*
Egyszer volt, hol nem volt (a történet olyan, mint egy mese, úgyhogy ennyi kijár) egy szegény művésznek volt egy Picassónak tulajdonított festménye. Megkérte hát egy barátját, lenne szíves elvinni a mesterhez, hogy hitelesítse. Picasso megnézte a képet, és hamisítványnak minősítette. Később elutasított egy másik hasonló kérést is, majd egy harmadikat. De ekkor már a barátban szakadt el a cérna: „De hát, a saját szememmel láttam, amikor ezt festetted! – vetette a szemére. „Persze, de miért pont én ne tudnék Picassót hamistani?? – jött a vállrándítás.

„Utolsó éveit leginkább a magány, valamint a kétségbeesés jellemezte. 1973. április 8-ai halálakor utolsó szavai állítólag a következők voltak: Koccintsatok rám, igyatok az egészségemre, hiszen tudjátok, hogy én már soha többé nem ihatok.” (Máth Dávid)

A Simkó János: Estike + Pablo Picasso bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A jövő néha nem a tudományos-fantasztikus regényekben, hanem egy karibi szigeten kezdődik. Ott, ahol a hagyományos állami szabályozást akadálynak tekintik, az adókat a lehető legalacsonyabbra szorítják, és a befektetők saját intézményeket, jogrendszert, sőt a közbiztonság megszervezésére szolgáló struktúrákat is létrehoznának.

Svenja Blanke, az IPG Journal október 22-én megjelent elemzésének központi megállapítása szerint Latin-Amerika egyes térségei a demokratikus ellenőrzéstől részben vagy egészben független magánhatalom kísérleti terepévé váltak. A hondurasi Próspera mellett Venezuelában, Nicaraguában, Panamában és más országokban is szerveződnek hasonló kezdeményezések. Nem mindegyik jutott túl a tervezésen, és nem mindegyik akarja ugyanazt megvalósítani. Közös bennük azonban a törekvés: a vállalkozói szabadságot minél inkább kivonni az állami szabályok és kötelezettségek alól.

Próspera: saját szabályok egy karibi szigeten

A legismertebb kísérlet a Honduras partjaihoz tartozó Roatán szigetén működő Próspera. A projektet a Honduras Próspera Inc. nevű amerikai vállalkozás szervezi, és olyan különleges gazdasági övezetként indult, amely széles körű önállóságot biztosított volna a befektetőknek.

A 2017-ben létrehozott különleges övezet modellje a hagyományos állami szabályozástól eltérő gazdasági környezetet kínált. A vállalkozások rendkívül alacsony adóterheléssel számolhattak, a projekt pedig saját szabályozási és intézményi rendszert épített ki. A kezdeményezés támogatói szerint mindez befektetéseket, innovációt és munkahelyeket hozhat egy olyan országba, amelynek gazdasága jelentős nehézségekkel küzd.

A német elemzés szerint a projekt körül olyan technológiai és kriptovaluta-befektetők is megjelentek, mint Peter Thiel, Sam Altman és Marc Andreessen. A részvételükre vonatkozó állításokat ugyanakkor nem szabad úgy értelmezni, mintha valamennyien azonos szerepet vállalnának a vállalkozásban.

A koncepció lényege ennél is radikálisabb: a magánbefektetők nem egyszerűen kedvezőbb adózású ipari parkot akarnak létrehozni, hanem olyan környezetet, amelyben a gazdasági tevékenység jelentős részét saját szabályaik szerint szervezhetik meg.

A kritikusok szerint ez már nem pusztán gazdaságpolitikai kísérlet. A kérdés az, hogy egy magánvállalkozás milyen mértékben veheti át az állam hagyományos feladatait, és hol húzódik az a határ, amelyen túl a vállalkozói szabadság a demokratikus önrendelkezés rovására érvényesül.

1,63 milliárd dolláros vita az állammal

Próspera és a hondurasi állam konfliktusa 2022-ben éleződött ki, amikor Xiomara Castro baloldali kormánya megkezdte a különleges gazdasági övezetek jogi rendszerének felszámolását. A hondurasi kongresszus visszavonta az övezeteket lehetővé tevő szabályozásokat, a vállalkozás pedig nemzetközi választottbírósági eljárást indított.

A tét kezdetben 10,775 milliárd dollár volt. A követelést később 1,63 milliárd dollárra csökkentették. Ez még mindig óriási összeg egy olyan ország számára, amelynek költségvetését és gazdaságát súlyosan érintené egy ekkora kártérítés.

A konfliktus jogi hátterét tovább bonyolította, hogy Honduras legfelsőbb bírósága 2024 szeptemberében alkotmányellenesnek minősítette a különleges gazdasági övezetek rendszerének alapjául szolgáló jogszabályokat. A döntést novemberben tették közzé hivatalosan.

Próspera ezzel szemben arra hivatkozik, hogy a korábbi állami vállalások és a nemzetközi befektetésvédelmi szabályok alapján hosszú távú jogbiztonság illeti meg. A hondurasi hatóságok szerint viszont a vállalkozás nem működhet tovább olyan jogkörökkel, amelyeket a bíróság által alkotmányellenesnek minősített rendszer biztosított számára.

A vita 2026-ban sem zárult le. A hondurasi államügyészség kifogásolta, hogy Próspera szeptemberben több új tisztségviselőt nevezett ki, köztük egy úgynevezett polgári ügyészt. A hatóságok szerint egyes ilyen feladatok ellátása kizárólag az állam hatáskörébe tartozik. A vállalkozás ugyanakkor továbbra is saját jogi értelmezésére támaszkodik.

Az ügy a Világbank-csoporthoz tartozó Beruházási Viták Rendezésének Nemzetközi Központja, az ICSID előtt van folyamatban. A szervezet nyilvános adatbázisa 2026. október 21-én még új eljárási intézkedést rögzített, vagyis a jogvita továbbra sem tekinthető lezártnak.

Venezuelától Argentínáig terjed a kísérlet

Próspera nem elszigetelt jelenség. Venezuelában, Margarita szigetén a CryptoCity nevű projekt kínál alternatívát azoknak a vállalkozóknak, akik a hagyományos állami rendszerektől függetlenebb élet- és gazdasági környezetet keresnek.

A kezdeményezés decentralizált, digitálisan szervezett közösségként határozza meg magát. A döntéshozatalban a földtulajdonosok kaphatnak szerepet, ami rögtön felvet egy fontos kérdést: ha a politikai részvétel a tulajdonhoz kötődik, akkor mi történik azokkal, akik nem rendelkeznek ingatlannal, de életüket mégis befolyásolják a közösség döntései?

A német cikk által idézett alapítói nyilatkozatokból az is kitűnik, hogy a projekt mögött nem kizárólag gazdasági megfontolások állnak. A kezdeményezők egy része az európai adópolitikával, a migrációval és a zöldpolitikai intézkedésekkel szembeni ellenérzéseit is az elköltözés indokai között említi.

A Veritas Villages nevű hálózat más utat követ. A kezdeményezés magánkézben szervezett, részben önellátásra törekvő közösségeket kapcsol össze, elsősorban az energiaellátás, a vízgazdálkodás és a pénzügyi önállóság területén. Itt nem feltétlenül az állami intézmények teljes lecserélése a cél, hanem a tőlük való gyakorlati függőség csökkentése.

Uruguayban a Praxis nevű projekt a digitális technológiára és egy új társadalmi modell kialakítására épít. A kezdeményezés 2026 szeptemberében jelentette be, hogy fizikai jelenlétet hoz létre a +Colonia városfejlesztési projekt keretében. Egyelőre azonban nem világos, hogy ebből mennyire önállóan irányított város jöhet létre.

Argentínában az Xcity nevű elképzelés mesterséges intelligenciára épülő várost ígér. A projekt a Javier Milei elnök által képviselt piacpárti, libertárius gazdaságpolitika adta lehetőségeket igyekszik kihasználni. A magánönkormányzatiságra vonatkozó tervei azonban még nem tekinthetők megvalósult intézményi rendszernek.

A különbségeket érdemes hangsúlyozni: egy önellátó lakóközösség, egy digitális vállalkozói hálózat és egy saját jogrendszert igénylő magánváros nem ugyanaz. A közös irány mégis felismerhető: a gazdasági szereplők a hagyományos állami kereteken kívül keresnek nagyobb mozgásteret.

A szabadság kinek jár?

A magánvárosok támogatói a kezdeményezéseket a túlzott szabályozásra adott válaszként mutatják be. Érvelésük szerint a hagyományos államok bürokráciája, adórendszere és politikai konfliktusai visszafogják az innovációt. Ha pedig egy vállalkozó saját tőkéjét kockáztatja, miért ne alakíthatná ki maga a működésének feltételeit?

A kérdés azonban nem merül ki abban, hogy egy vállalkozás milyen adót fizet, vagy milyen engedélyekre van szüksége. Egy város működése a környezetében élők, a munkavállalók, a beszállítók és a helyi közösségek életét is befolyásolja.

Ha egy magánterület tulajdonosa határozza meg a szabályokat, a jogorvoslat lehetőségeit és a közszolgáltatások feltételeit, akkor ki ellenőrzi őt? Ki védi azokat, akik nem tagjai a közösségnek, mégis viselik döntéseinek következményeit? És milyen beleszólásuk marad azoknak, akik nem tudják megfizetni a belépés árát?

A demokratikus állam egyik alapelve, hogy a politikai jogok nem kizárólag a vagyonhoz vagy egy magánszervezetben fennálló tagsághoz kötődnek. A magánvárosok modellje ezzel szemben könnyen olyan közösségeket hozhat létre, amelyekben a döntési jog a tulajdonosokat vagy a fizetőképes tagokat illeti meg, a többiek pedig legfeljebb alkalmazkodhatnak.

Svenja Blanke elemzésének legerősebb figyelmeztetése éppen ez: a gazdasági elit egy része nem egyszerűen kedvezőbb feltételeket akar kialkudni a demokratikus államokon belül, hanem olyan tereket keres, amelyekben a politikai közösség szabályai már kevésbé kötik.

A latin-amerikai kísérletek jövője egyelőre bizonytalan. Több projekt még csak ígéret, mások jogi vitákba ütköztek, és gazdasági sikerük sem tekinthető előre eldöntöttnek. Jelentőségük ezért nem elsősorban abban áll, hogy hány város épül fel belőlük.

A döntő kérdés az, hogy ki alkotja a szabályokat, kikre vonatkoznak, és ki ellenőrzi azokat, akik megalkotják őket. Ha a politikai egyenlőség a vagyon vagy a tagság függvényévé válik, a demokrácia egyetemes elvből könnyen a kiváltságosok szolgáltatásává alakulhat. A gazdagok szabadsága ebben az esetben mások szabadságának korlátozását is jelentheti.

Szerkesztői megjegyzés

Forrás: Svenja Blanke „Die Freiheit der Reichen”, IPG Journal , Expediente Público, La Prensa

Fotó: Duna Tower, Próspera – wikipédia

A A gazdagok szabadsága: magánvárosok demokratikus ellenőrzés nélkül bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Vasárnap előrehozott parlamenti választásokat tartottak Szerbiában. A szavazóhelyiségek reggel hét órakor nyitottak, és este nyolc óráig fogadták a választókat. A csaknem 6,45 millió választásra jogosult polgár 18 választási lista közül választhat. A politikai küzdelem azonban alapvetően két tábor között dőlhet el: az Aleksandar Vučićhoz kötődő kormánypárti erők és az egyetemisták támogatásával induló ellenzéki lista között.

A választás tétje jóval nagyobb a parlamenti mandátumok elosztásánál. A voksolás megmutathatja, hogy a 2024 végén kibontakozott, majd országos méretűvé terebélyesedett korrupcióellenes tiltakozási hullám képes-e választási erővé szerveződni, és valódi alternatívát kínálni a szerb politikát több mint egy évtizede meghatározó hatalommal szemben.

Rekordszámú megfigyelő a szavazóhelyiségekben

A választás előkészítését és lebonyolítását szokatlanul nagy figyelem kíséri. A Szerbiai Választási Bizottság adatai szerint 16 271 választási megfigyelő regisztrált a voksolás ellenőrzésére. Közöttük szerbiai civil szervezetek, valamint nemzetközi intézmények és szervezetek képviselői is vannak.

Az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet Demokratikus Intézmények és Emberi Jogok Hivatala, az ODIHR hosszabb távú megfigyelőkkel is jelen van az országban. A választás napján az EBESZ Parlamenti Közgyűlése, az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlése és az Európai Parlament küldöttségei is bekapcsolódnak a megfigyelésbe.

A megfigyelők nem csupán a szavazás lebonyolítását és a voksok összeszámlálását vizsgálják. Figyelemmel kísérik a kampány feltételeit, a választói névjegyzék kezelését, a média működését, a kampányfinanszírozást és a választási jogorvoslatokat is.

A választás tisztaságával kapcsolatos aggodalmakat jelzi, hogy a nemzetközi megfigyelők mellett a szerbiai civil szervezetek is jelentős erőket mozgósítottak. A megfigyelők magas száma önmagában természetesen nem garantálja a szabályos választást, de megnehezítheti, hogy a szabálytalanságok észrevétlenek maradjanak.

A BALK magyar nyelvű balkáni hírportál beszámolója szerint a sajtó munkájának biztonsága is külön figyelmet kap. Szerb újságíró-szervezetek arra szólították fel a hatóságokat, hogy védjék meg a tudósítókat az esetleges fenyegetésektől, támadásoktól és a munkájuk akadályozásától.

Két tábor, kétféle választási esély

A kampányt megelőző közvélemény-kutatások nem adtak egyértelmű választ arra, melyik politikai oldal várhatja előnyből a választást.

A kormányhoz közel álló Faktor plus intézet szeptemberi felmérésében a Vučić politikai táborához tartozó Egyesült Szerbia lista 48,6 százalékon, az egyetemisták támogatásával induló lista pedig 37,1 százalékon állt.

Ezzel szemben az Új Szerb Politikai Gondolat, az NSPM október elejéig végzett kutatása már az egyetemista listát mérte előrébb: 44,5 százalékos támogatottságot mutatott ki számára, míg a kormánypárti listát 42,7 százalékra becsülte.

A két felmérés eltérő időpontban és eltérő intézményi háttérrel készült. Ezért egyikből sem lehet biztos következtetést levonni a tényleges választási eredményre.

A bizonytalanságot tovább növeli, hogy a választás kimenetelét a részvétel, a kisebb pártok teljesítménye és a parlamenti küszöb körüli verseny is befolyásolhatja. A szerb parlamentbe jutáshoz az országos listák számára általában háromszázalékos eredmény szükséges, míg a nemzeti kisebbségi listákra külön szabályok vonatkoznak.

A Szerbiai Szocialista Párt, Ivica Dačić pártja és az ellenzéki Európai Szerbia szereplése ezért a kormányalakítás szempontjából is jelentős lehet. Szoros eredmény esetén a kisebb parlamenti erők, köztük a Vajdasági Magyar Szövetség, a mérleg nyelvévé válhatnak.

A tiltakozásokból választási kihívás lett

Az egyetemisták politikai előretörésének hátterében a 2024 novemberében Újvidéken történt vasútállomási tragédia áll. Az állomás előtetőjének összeomlása 16 ember életét követelte. A katasztrófa után kibontakozó tiltakozásokban a demonstrálók a felelősség megállapítását, az átláthatóságot és a korrupció felszámolását követelték.

A diákmegmozdulások idővel országos kormányellenes mozgalommá szélesedtek. A tiltakozók szerint a tragédia nem elszigetelt baleset, hanem a közintézmények működésével, a közbeszerzésekkel és a politikai felelősségre vonás hiányával kapcsolatos mélyebb problémák tünete.

A mozgalom most a parlamenti választáson próbálja politikai eredményre váltani az utcai mozgósítás erejét. A diákok által támogatott lista ugyanakkor nem egyszerűen egyetemistákból áll: különböző szakmák képviselői, szakértők, művészek és más közéleti szereplők is részt vesznek benne.

A kampány utolsó nagy belgrádi rendezvényén, október 22-én a beszámolók szerint hatalmas tömeg gyűlt össze a Slavija téren és a környező utcákban. A demonstráció azt jelezte, hogy a mozgalom jelentős társadalmi támogatottságot tudott mozgósítani.

Aleksandar Vučić ezzel szemben azzal érvel, hogy a kormány politikája stabilitást, gazdasági fejlődést és beruházásokat biztosított az országnak. Kampányában magasabb nyugdíjakat, közszolgálati béreket, egészségügyi beruházásokat és a fiatal családok támogatását is ígérte.

A választás egyik központi kérdése így az, hogy a gazdasági és infrastrukturális fejlesztésekre építő kormányzati üzenet vagy a korrupcióellenes, intézményi megújulást követelő mozgalom tud-e több választót maga mellé állítani.

A választási tisztaság már a kampányban vitatéma lett

A voksolást komoly bizalmi válság előzi meg. A Szabad Európa Rádió balkáni szolgálatának október 23-i beszámolója mintegy félmillió olyan választópolgárt említett, akinek a regisztrációjánál nem szerepelt teljes lakcím. Ez aggodalmakat keltett a választói névjegyzék megbízhatóságával kapcsolatban.

A 2023-as parlamenti választások után szintén viták alakultak ki a választás tisztaságáról. Nemzetközi megfigyelők akkor szabálytalanságokról, köztük a szavazók szervezett szállításáról és a választók megfélemlítéséről számoltak be.

Az ellenzék és a civil szervezetek most attól tartanak, hogy a politikai nyomásgyakorlás, a média egyenlőtlen hozzáférhetősége és a választási adminisztrációval kapcsolatos viták a mostani eredmény hitelességét is veszélyeztethetik. A hatalom ugyanakkor vitatja az ellene megfogalmazott vádakat.

A választás előtti napokban a sajtó és az aktivisták biztonságával kapcsolatos aggodalmak is erősödtek. A nemzetközi sajtó beszámolói fenyegetéseket, támadásokat és a megfigyeléstől való félelmet említettek. Mindez különös jelentőséget ad a független megfigyelők és a helyszínen dolgozó újságírók munkájának.

Több mint százezer külföldön élő szerb is szavazhat

A választás egyik figyelemre méltó sajátossága a külföldön szavazás iránti érdeklődés növekedése. A választási bizottság korábban közzétett adatai szerint 102 147 szerb állampolgár regisztrált külföldi szavazásra. A 2023-as parlamenti választáson még csak 39 270-en jelentkeztek erre.

A külföldön szavazók 37 országban, összesen 93 szavazóhelyiségben adhatták le voksukat. A regisztrációk számának jelentős növekedése azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy valamennyi érintett részt is vesz a választáson.

A BALK beszámolója szerint összesen 8392 szavazóhelyiséget alakítottak ki Szerbiában, a szavazólapok pedig 29 nyelvi változatban készültek el. Ez utóbbi a többnemzetiségű Vajdaságban különösen fontos, ahol több kisebbségi nyelv is hivatalos használatban van.

Magyarországi választási megfigyelők is részt vesznek a vasárnapi szerbiai parlamenti választások ellenőrzésében. A DE! Akcióközösség mintegy hetven aktivistája már megérkezett Vajdaságba, ahol a helyi segítőkkel együtt tizenkét mobilcsapatot állítanak fel. A magyar megfigyelők nem egy-egy szavazóhelyiségben akarnak egész nap üldögélni: oda mennek, ahol valamilyen rendellenesség gyanúja merül fel. A módszert a magyarországi választásokon próbálták ki, és most Szerbiában is a nyilvánosság visszatartó erejére építenek.

Este kiderülhet, merre fordul Szerbia

A választás eredményét nem csupán az dönti el, hogy a két nagy politikai tábor közül melyik szerez több szavazatot. A részvétel, a kisebb pártok eredménye és a parlamenti többség kialakításának lehetősége egyaránt meghatározó lesz.

A szavazóhelyiségek este nyolc órakor zárnak. A BALK előzetes menetrendje szerint a párhuzamos szavazatszámlálás első becslései este fél tíz és tíz óra között érkezhetnek. A végleges hivatalos eredmények megállapítása ennél hosszabb időt vehet igénybe.

Az ODIHR október 26-án, hétfőn teszi közzé a választásról szóló előzetes megállapításait. Ezek nemcsak a voksolás lebonyolításáról, hanem a teljes választási folyamatról, a kampány feltételeiről és az alapvető demokratikus szabadságjogok érvényesüléséről is képet adhatnak.

A legfontosabb kérdés azonban már ma este az lesz: sikerül-e Vučićnak megőriznie politikai fölényét, vagy az egyetemisták mozgalma olyan választási eredményt ér el, amely új korszakot nyithat Szerbiában. A szavazás eredménye önmagában még nem feltétlenül jelenti a politikai rendszer azonnali átalakulását. Egy szoros verseny után a kormányalakítás, a parlamenti együttműködés és az esetleges választási jogviták is meghatározóvá válhatnak. Szerbia számára ezért nemcsak a győztes személye, hanem a választás hitelessége és az eredmény társadalmi elfogadottsága is kulcsfontosságú.

https://balk.hu/2026/10/24/szerbiai-valasztasok-valasztasi-megfigyelok

A képen Vucic elnök, fotó reuters

A Szerbia: Vucic elismerte vereségét a választáson, amelyen az egyetemisták mozgalma nyert bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A Budapesti Olasz Kultúrintézet és a Cinecittà közös rendezvényét az Isten mindenkinek megbocsát című vígjáték nyitja. A programban szerepel a nyolc David di Donatello-díjat nyert Még egyet az útra, Paolo Genovese legújabb filmje, Az új dolgok hangja, az Armony Ornella Mutival, valamint a magyar vonatkozású Drága Életem! is. Bud Spencer halálának 10. évfordulója alkalmából az olasz filmtörténet egyik legkedveltebb akcióvígjátéka, a Különben dühbe jövünk! szintén vászonra kerül.

Szicíliai szerelem és édességek

A fesztivál nyitófilmje, az Isten mindenkinek megbocsát napjaink Szicíliájába kalauzolja a nézőket. Arturo tökéletes ingatlanügynök, szerelmi élete azonban már korántsem ilyen sikeres. Egyedül él, és mindössze egyetlen szenvedélye van: az édességek.

Szinte újjászületik, amikor megismeri azt a nőt, aki kétségkívül a lelki társa. Flora szép, vidám, kedves és okos – ráadásul cukrász. A boldogság persze nem ennyire egyszerű…

Nyolc díj, egy utolsó ital

Az idei kínálat egyik legizgalmasabb darabja a Még egyet az útra (Le città di pianura), amely nyolc David di Donatello-díjat nyert, köztük a legjobb filmnek és a legjobb rendezésnek járó elismerést.

A két pénzszűkében lévő ötvenes, Carlobianchi és Doriano mottója egyszerű: „az utolsó italt soha ne hagyd ki”. Megismerkednek egy félénk építészhallgatóval, Giulióval, és ezzel kezdetét veszi egy kaotikus kaland. A rossz tanácsok, a másnaposság és a váratlan barátság alaposan átírják Giulio szerelmi terveit.

Francesco Sossai Cannes-ban bemutatkozott filmje egyszerre tiszteleg Olaszország sokszínűsége, egy letűnt generáció és az olasz filmművészet legnagyobbjai előtt. A filmet a későbbiekben a Mozinet forgalmazza Magyarországon.

Amikor a gyerek kirepül

Anna Foglietta első filmjét, az Egy történet című alkotást idén több rangos nemzetközi fesztivál is műsorára tűzte, köztük a velencei, a londoni, a torontói és a chicagói nemzetközi filmfesztivál.

Erika és Mauro lánya, Irene kirepül a családi fészekből. A pár élete meginogni látszik: az addigi egyensúly, amelyre közös mindennapjaikat építették, hirtelen bizonytalanná válik.

Három pár, közös titok

Nemrég a 13. Római Nemzetközi Filmfesztivál nyitófilmjeként mutatkozott be Stefano Accorsi, Vittoria Puccini és Claudia Pandolfi főszereplésével Az új dolgok hangja.

Paolo Genovese, a Túlagyalt randevú és a Teljesen idegenek rendezőjének legújabb filmjében három, egymást nem ismerő pár története fonódik össze. Bár látszólag nincs közük egymáshoz, egy közös vonás mégis összeköti őket.

A filmet a későbbiekben a Vertigo forgalmazza Magyarországon.

Magyar múlt, francia menedék

A Drága Életem! (Vita Mia) című filmben Dominique Sanda és Sztarenki Dóra is szerepel.

A főhős, Didi kivételes életutat járt be. Magyar nemesi családban született, és még kisgyermekként szemtanúja volt a náci megszállásnak, majd a kommunizmus hatalomra jutásának. Franciaországba menekült, ahol a megélhetéséért a Dior divatháznál dolgozott varrónőként.

Amikor Didi visszatér Magyarországra, hogy részt vegyen apja boldoggá avatási szertartásán, a múlt emlékei is újra megelevenednek.

Különös család, hétköznapi boldogság

Az Armony egy boldog család történetét meséli el, amelynek tagjai nem feltétlenül a hagyományos családmodell szerint élnek.

Armony 55 éves, egyedül élő teherautó-sofőr. Mindennapjait barátai teszik teljessé: Pamela, az idős transznemű nő, Jenny, a gyermeket váró szomszéd lány, valamint a hatéves Carlotta, Jenny unokahúga.

A film azt mutatja meg, hogyan teremthetnek közösséget és otthont egymás számára az egymástól különböző emberek.

Eltűnés a hóesésben

A Vándorló fák (Alberi erranti) című dráma főszereplője Piero és a fia, akik a város peremén élnek, és sérült állatokról gondoskodnak.

Egy nagy havazás idején Piero eltűnik. Fia a keresésére indul, útja során pedig megismerkedik Maddalenával, akit szintén meg kell mentenie.

Az Etna titokzatos hívása

Az Idda című filmben a harmincas éveiben járó Adele és Sofia gyerekkori barátnők, akik hosszú idő után újra találkoznak. Közös álmuk, hogy feljussanak az Etna csúcsára. A legenda szerint aki felér a vulkán tetejére, azt odafent megérinti a hegy „fuvallata” – és ez segít megérteni az életet.

Fotó: Idda c. film

A Olasz filmek – nem csak Budapesten bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Van egy jól bevált módszer arra, hogyan lehet egy lakást vonzóbbá tenni az érdeklődők számára. Home stagingnek nevezik. A szakemberek átrendezik a bútorokat, új fényeket állítanak be, és úgy rendezik el a teret, hogy a látogató azonnal meglássa benne a lehetőséget. A lakás szebb és eladhatóbb lesz, csak éppen valami nyilvánvalóan eltűnik belőle: az előző lakók személyes története.

Valami hasonlóra készül Liverpool is. A város 2028-ra minden eddiginél nagyobb Beatles-élményközpontot tervez. A jelenlegi múzeum több mint négyszeresére nő, új helyre költözik, a város egyik legmagasabb tornya pedig a Sárga Tengeralattjáró világát idéző látványossággá alakulhat. A tervek mögött ott áll az örökséget gondozó Apple Corps vállalat, és Paul McCartney is lelkesedéssel reagált. A cél egy olyan nemzetközi látogatóközpont létrehozása, amely újabb nemzedékek számára teszi átélhetővé a zenekar történetét.

Mégis, a hír hallatán egészen más gondolat jutott eszembe. Évek óta készülök Liverpoolba, a tervem türelmesen várakozott. Most először érzem úgy, hogy sietnem kellene. Nem azért, mert két év múlva kevesebb látnivaló várna rám, hanem mert amit ma szeretnék látni, abból valami addigra megváltozhat. És amit egy város elveszít az átalakulás során, azt nem mindig lehet visszaépíteni.

Százezer négyzetlábnyi Beatlemánia

A Guardian című brit napilap beszámolója szerint a Royal Albert Dock történelmi raktárépületeiben működő The Beatles Story múzeum a belváros szívébe, a Lime Street vasútállomással szemközti St Johns bevásárlóközpont területére költözne. Az új létesítmény körülbelül 100 ezer négyzetláb, azaz 9300 négyzetméter alapterületű lenne – ez nagyjából másfél futballpálya területe.

A tervek szerint a központ eredeti emléktárgyakkal, újraalkotott történelmi helyszínekkel és interaktív audiovizuális megoldásokkal vezetné végig a látogatót a négy fiú történetén. A közeli St Johns Beacon toronykilátója is a Yellow Submarine világát idéző új arculatot kaphatna. Aki vonattal jön a városba, a Lime Streeten szinte azonnal a Beatles új világába lépne.

Bár a beruházás egyes elemei még tervezési szakaszban vannak, a projekt nagysága önmagában is jelzi, mennyire megváltozott a Beatles helye a brit kultúrában. Az egykor botrányt és rajongói hisztériát kiváltó négy fiatalember története mára olyan nemzeti örökséggé vált, amelybe jelentős gazdasági erőforrásokat érdemes befektetni. De hogyan jutottunk el a pincében játszó, hosszú hajú fiúktól a gigantikus élményközpontig?

A város, ahol a falak is emlékeznek

A mai Liverpoolban a Beatles története nem egyetlen múzeumban lakik, hanem szétszóródott az utcák, lakóházak és klubok között. A Mathew Streeten ma is működik a Cavern Club, ahol a zenekar közel háromszáz alkalommal lépett fel. A mai Cavern azonban nem azonos azzal a pincével: az eredeti helyszínt 1973-ban bezárták és betemették, a klubot 1984-ben, az eredeti építőanyag egy részének felhasználásával építették újjá a közelben.

Mitől hiteles egy történelmi helyszín? Attól, hogy ugyanazok a falak állnak, vagy attól, hogy ma is ugyanaz történik benne? A Cavernben a zene ma sem kizárólag felvételről szól: élő koncerthelyszín maradt, ahol az örökség mindennapi gyakorlat. Néhány lépéssel odébb a Liverpool Beatles Museum kínál bepillantást a múltba, míg a vízparton, a Pier Headnél álló monumentális Beatles-szobor a város legismertebb fényképezkedőhelyévé vált.

Penny Lane, Strawberry Field és a hétköznapi csodák

A valódi utazás akkor kezdődik, amikor elhagyjuk a belvárost. A Penny Lane ma is közönséges liverpooli utca, csakhogy egyetlen dal elég volt ahhoz, hogy az utcanév világszerte ismerőssé váljon. A Strawberry Field egykori gyermekotthona szintén jóval több lett eredeti rendeltetésénél: ma kiállítás és kert működik a helyszínen, miközben hátrányos helyzetű fiatalok képzését segítő programot is működtetnek. A múlt tehát itt nemcsak bevételt termel, hanem jelen idejű társadalmi feladatot is vállal.

John Lennon és Paul McCartney gyermekkori otthonait a National Trust gondozza. Ezekben a szerény házakban nincs szükség óriáskivetítőkre. A szobák mérete, a bútorok önmagukban mesélnek arról, hogy a világtörténelmet megváltoztató kulturális teljesítmények néha egészen jelentéktelennek látszó körülmények között születnek.

Még különösebb a Casbah Coffee Club története, amelyet Mona Best nyitott meg 1959-ben a család pincéjében. A fiatal zenészek maguk vettek részt a helyiség kifestésében, és az eredeti díszítések ma is láthatóak. Itt valóban megmaradt valami abból a világból, amelyben a történet elkezdődött. Az ember szinte látja a festékes kezű fiúkat, akik még nem világsztárok, csak zenélni akarnak. És talán ezt a véletlenszerűséget a legnehezebb digitálisan újrateremteni: azt az időt, amikor még senki sem tudta, mi lesz a történet vége.

Mit ér ma a Beatles Liverpoolnak – és mennyit érhet holnap?

A Beatles több mint hatvan éve nem működik együtt zenekarként, Liverpoolban mégis ma is munkát ad emberek ezreinek. A Liverpool John Moores University és a Liverpooli Egyetem közös kutatása évi 81,9 millió fontra becsülte a Beatles-örökség gazdasági hozzájárulását, és 2335 munkahelyet kapcsolt hozzá. Ez nem egyetlen múzeum bevétele, hanem egy egész iparágé: belépőjegyek, idegenvezetések, szállodák, éttermek, ajándékboltok és a városba érkező látogatók költései adják össze.

De mit kap ezért a pénzéért az, aki ma Liverpoolba érkezik? Ha mindössze fél napja van, a Royal Albert Docknál működő Beatles Story múzeumban kezdheti a látogatást. A felnőtt belépő ára jelenleg körülbelül 20 font; ezért audioguide-dal járhatja végig a zenekar történetét, eredeti emléktárgyak és rekonstruált helyszínek között. A látogatásra másfél-két órát érdemes számítani, de aki alaposabban nézelődik, akár három órát is eltölthet ott. Utána még beleférhet egy séta a Mathew Streetre, a Cavern Clubhoz, ahol ma is élő zene szól.

Csakhogy aki ennyivel beéri, éppen azt nem ismeri meg igazán, ami a Beatles történetét különlegessé teszi: Liverpoolt. A Penny Lane, a Strawberry Field, Lennon és McCartney gyermekkori otthonai már távolabb vannak a belvárostól. Ezekhez több idő kell, esetleg szervezett buszos városnézés. A Beatles tehát ma nemcsak látogatókat vonz, hanem mozgásban is tartja őket: a turista múzeumból klubba, a belvárosból a külvárosba utazik, és közben költ.

A 2028-ra tervezett új központ más léptékben gondolkodik. A Lime Street pályaudvarral szemközt, a St Johns területén mintegy 9300 négyzetméteres Beatles-világ épülhet, a jelenlegi múzeum alapterületének több mint négyszeresén. A tervek szerint a látogatók többórás élmény során járhatják végig a zenekar történetét, Liverpooltól Hamburgon és a Cavernen át az Abbey Roadig és a Shea Stadionig. A közelben álló St Johns Beacon torony a Sárga Tengeralattjáró világát idéző kilátóvá alakulhat, és a Sam Mendes rendezésében készülő Beatles-filmek díszletei is helyet kaphatnak az új kiállításon. Ezek egyelőre tervek, nem kész látnivalók.

A gazdasági számítás egyszerű: ha egy néhány órás kirándulásból egész napos program lesz, a látogató többet költ étkezésre, közlekedésre és vásárlásra. Ha pedig még egy éjszakára is marad, abból a szállodák is részesednek. Az új központ a belváros megújításának is része lehet. Az Apple Corps Liverpool Trust terve szerint a belépőjegyek bevételéből helyi fiatal zenészeket és kulturális kezdeményezéseket támogatnának. Négy egykori liverpooli fiú világsikere így újabb liverpooli fiataloknak nyithat ajtót.

Azt ma még senki sem tudja biztosan, hány új vendéget hoz a beruházás, és mennyi többletbevétel marad a városban. A döntő kérdés az, hogy az új központból a látogatók továbbindulnak-e a valódi Beatles-helyszínek felé, vagy úgy érzik majd, mindent láttak már, amiért Liverpoolba jöttek.

Amikor a lázadásból örökség lesz

A Beatles történetében van egy különös ellentmondás. A zenekar a hatvanas években a változás, a lázadás jelképe volt. Ma ugyanez a zenekar a brit kulturális örökség egyik legféltettebb kincse. A négy fiúból intézmény lett: a dalokból tananyag, a fellépések helyszíneiből műemlék.

Az új múzeum látványos, magával ragadó technológiája sokat segíthet abban, hogy a mai fiatalok is megértsék a Beatlemánia jelentőségét, akik számára az 1960-as évek már távoli történelem. Megelevenedhet a Shea Stadion koncertje, a hamburgi klubok vagy az Abbey Road stúdió, kiegészülve a Sam Mendes rendezésében készülő négy új Beatles-játékfilm eredeti díszleteivel.

Mindez izgalmasnak ígérkezik. De van egy kérdés, amelyre a technológia önmagában nem ad választ: lehet-e ugyanazt érezni egy tökéletesen rekonstruált szobában, mint abban, ahol valami valóban megtörtént?

A hitelességnek több arca van

Könnyű volna azt mondani, hogy a régi Liverpool az igazi, az új pedig csupán üzlet. Csakhogy a mai Beatles-turizmus is tele van rekonstrukciókkal: a Cavern Clubot újjáépítették, a Beatles Story évtizedek óta professzionális múzeum. A város már ma is folyamatosan újraértelmezi a múltját.

A kihívás az, hogy megtalálják az egyensúlyt. Az új látogatóközpont lehet a történet nagyszabású bevezetése, amely arra ösztönzi az embereket, hogy felkeressék a valódi helyszíneket is: végigsétáljanak az igazi Penny Lane-en, és lássák a szerény házakat, ahol a történet elkezdődött.

A veszély akkor jelentkezne, ha a gondosan felépített élmény annyira teljesnek bizonyulna, hogy fölöslegessé tenné a valódi Liverpool felfedezését, és a város saját történetének díszletévé válna.

Még a felújítás előtt

Liverpool a 2028-as fejlesztés kapujában különös átmeneti állapotban van. Meg kell őriznie azt a nyers, analóg valóságot, amely miatt ez a történet egykor megszülethetett: a munkásnegyedeket, az élő zenét, a hétköznapi helyszíneket, amelyek nem a történelem számára készültek. Egyszerűen csak ott történt meg bennük valami.

A Guardian híre után először gondoltam arra, hogy nem szabad tovább halogatnom az utazást. Szeretném még látni Liverpoolt ebben az átmeneti fázisában, amikor a régi és az új arculat határán áll, és szeretném látni, honnan indul a változás.

Egy felújított lakásban is hiába tesszük vissza a régi fényképet a falra: a szoba már más lett. Lehet, hogy szebb, lehet, hogy többet ér, de az előző életét már csak az emlékezet őrzi.Liverpool 2028-ban talán minden eddiginél látványosabban meséli majd el a Beatles történetét. Én mégis szeretném látni azt a várost is, amelynek nem kell külön elmesélnie ezt a históriát – mert ott történt meg.

A Tünde T. Guildford: Liverpool, mielőtt újra feltalálják a Beatlest bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Vuk Z. Cvijić és Milan Radonjić számított arra, hogy fenyegetéseket kapnak a cikkük miatt. Cvijić az N1 televíziónak arról beszélt: arra azonban nem készültek fel, hogy a gyermekeik megölését is emlegetik majd. A Radar internetes oldalán megjelent hozzászólások mindkét újságírót név szerint célba vették, és családjuk elleni erőszakkal fenyegettek.

A két szerző október 22-én közölt részleteket a Sky ECC titkosított üzenetküldőn folytatott beszélgetésekből. A Darko Šarić elítélt kábítószer-kereskedőhöz és más bűnözői körökhöz kapcsolódó üzenetek a lap értelmezése szerint Aleksandar Vučić volt szerb államfő, családtagjai és a biztonsági szolgálatok vezetőinek feltételezett alvilági kapcsolataira utalnak. Vučić aznap este azt mondta, hogy soha nem volt Sky-telefonja, nem beszélt az említett bűnözőkkel, és ő juttatta őket rács mögé.

Cvijić a Szerbiai Újságírók Egyesületének azt mondta, bejelentették a fenyegetéseket, és a számítástechnikai bűnözéssel foglalkozó ügyészség már megkereste, hogy tegyen vallomást. Az újságíró-szervezetek az elkövető azonosítását és a családok védelmét követelték. A Belgrádi Biztonságpolitikai Központ civil bizottsága külön hangsúlyozta: a gyermekek erőszakos halálának emlegetése akkor is megfélemlítés, ha átokként fogalmazzák meg; a hatóságoknak a fizikai támadás előtt kell közbelépniük.

A megfélemlítés többféle eszközzel működik

A szerbiai fenyegetések egy gyorsan romló helyzetet illusztrálnak. A Szerbiai Független Újságírók Egyesülete, a NUNS 2025-ben 380, újságírók és médiumok biztonságát veszélyeztető esetet tartott nyilván, köztük 116 fizikai támadást. Egy évvel korábban ugyanebben a nyilvántartásban 168 eset és 18 fizikai támadás szerepelt. Az adatokat az újságírók biztonságával foglalkozó állandó munkacsoport éves jelentése is közli.

Az európai Media Freedom Rapid Response hálózat 2025-ben összesen 1481 sajtószabadság-sértést dokumentált az általa vizsgált uniós és tagjelölt országokban; ezek 2377 médiamunkást vagy médiához kapcsolódó szervezetet érintettek. A leggyakrabban rögzített jogsértések közé a verbális támadások, a lejárató kampányok és a megfélemlítés tartoztak. A hálózat szerint a digitális fenyegetések is terjedtek, és egyre gyakrabban politikai szereplők álltak az újságírókra nehezedő nyomás mögött.

A terepen dolgozó tudósítókat rendőrök, politikai szereplők és tüntetők is bántalmazták. Az Európa Tanács újságíró-biztonsági platformjának partnerszervezetei a 2025-ös évről szóló jelentésükben a demonstrációkhoz kapcsolódó támadások különösen magas szintjét jelezték Szerbiában, Grúziában és Törökországban. A háború további közvetlen életveszélyt jelent: ugyanez a jelentés négy médiamunkás 2025-ös halálát rögzítette Oroszország Ukrajna elleni háborújában.

A megfigyelés a tudósítók kapcsolatait is veszélybe sodorja. Az Amnesty International 2025 márciusában arról számolt be, hogy a balkáni oknyomozó hálózat, a BIRN két szerbiai újságíróját Pegasus kémszoftverrel próbálták célba venni. Az egyik újságíró nem kattintott a fertőzést előkészítő hivatkozásra, és telefonján nem találtak sikeres telepítésre utaló nyomot. A támadási kísérlet így is súlyos figyelmeztetés volt: egy feltört telefon az informátorok kilétét és bizalmas közléseit is felfedheti.

Az elhallgattatás eszköze lehet a per is. A SLAPP-nak nevezett, közéleti részvételt akadályozó visszaélésszerű eljárások a perköltségekkel, kártérítési követelésekkel és elhúzódó jogvitákkal terhelik az újságírókat és szerkesztőségeket. A platform partnerszervezeteinek jelentése szerint ezeket továbbra is széles körben használják a sajtó elnémítására. A fizikai fenyegetés, az online zaklatás, a megfigyelés és a jogi nyomás más-más módon teszi kockázatossá ugyanazt a munkát: a közhatalom és a befolyásos gazdasági szereplők ellenőrzését.

Autóbomba Máltán és lövések Moszkvában

Daphne Caruana Galiziát 2017. október 16-án az autójába rejtett bomba ölte meg Máltán. Az oknyomozó újságíró politikai és üzleti korrupciót, valamint szervezett bűnözést tárt fel. Halálának kilencedik évfordulóján az Európai Újságíró-szövetség és más sajtószabadság-szervezetek arra figyelmeztettek: öt embert elítéltek a merénylet végrehajtásáért vagy a bomba szállításáért, de a gyilkosság megrendeléséért továbbra sem vontak senkit jogilag felelősségre.

Az ügyben megvádolt Yorgen Fenech üzletembert 2026. szeptember 2-án felmentették; az ügyészség szeptember 22-én fellebbezett. A sajtószervezetek a 2021-es független vizsgálat megállapítását is felidézték: az állam felelősséget viselt a gyilkosságot lehetővé tevő büntetlenségi környezet kialakulásáért.

Anna Politkovszkaját húsz éve, 2006. október 7-én lőtték agyon moszkvai lakóházában. A Novaja Gazeta munkatársa a csecsenföldi háborúról, kínzásokról, emberi jogi jogsértésekről és hatalmi visszaélésekről tudósított. Munkája miatt korábban is fenyegették, fogva tartották, és mérgezéses támadást is túlélt.

Az Európai Unió az idei évfordulón arra emlékeztetett: az orosz bíróságok hat embert ítéltek el a gyilkosságban való részvételért, de az ítéletek nem állapították meg, ki adta a megbízást. Az egyik elítélt, Szergej Hadzsikurbanov később elnöki kegyelmet kapott, miután részt vett az Ukrajna elleni háborúban. A végrehajtók felelősségre vonása így sem adott teljes választ arra, kik és miért akarták végleg elhallgattatni az újságírót.

A fenyegetések a családokat is elérik

A szlovák Ján Kuciakot és menyasszonyát, Martina Kušnírovát 2018. február 21-én nagymácsédi otthonukban gyilkolták meg. Mindketten 27 évesek voltak. Az Aktuality.sk újságírója adócsalási és korrupciós ügyeket vizsgált. Kuciak korábban feljelentést tett Marián Kočner üzletember fenyegetései miatt. A gyilkosság előtt tehát már jelezte a hatóságoknak, hogy veszélyben érzi magát.

Az ügyben három embert ítéltek el, a feltételezett megrendelő és közvetítő ügyét azonban 2026 januárjában ismét tárgyalni kezdték. A szeptemberi tárgyaláson lejátszották Kuciak és Kočner korábbi telefonbeszélgetését is. Kočner a telefonban azt mondta, Kuciak családja után is érdeklődni kezd, és mindent nyilvánosságra hoz róla. Az üzletember a tárgyaláson tagadta, hogy ezzel fenyegetett volna. A szerb Radar munkatársai elleni mostani üzenetekben ugyancsak a hozzátartozók váltak a nyomásgyakorlás célpontjává.

Szerbiában a büntetlenség jelképe Slavko Ćuruvija szerkesztő és lapkiadó ügye. A Milošević-rendszert bíráló újságírót 1999. április 11-én Belgrádban lőtték agyon, miután az állambiztonság napokon át megfigyelte. Négy volt titkosszolgálati tisztet 2019-ben elítéltek, a fellebbviteli bíróság azonban 2024-ben valamennyiüket felmentette. A CPJ és partnerszervezetei idén áprilisban a felelősségre vonás teljes elmaradására figyelmeztettek, valamint arra, hogy a jelenlegi erőszak újabb halálos támadáshoz vezethet.

A holland Peter R. de Vries bűnügyi újságírót 2021. július 6-án Amszterdam belvárosában lőtték meg; kilenc nappal később meghalt. A holland fellebbviteli bíróság 2025 decemberében kimondta: a Marengo-per koronatanújának tanácsadójaként és bizalmasaként vállalt szerepe miatt gyilkolták meg. A bíróság szerint a bűnözők ezzel azt üzenték: aki egy koronatanút segít, maga is gyilkosság célpontjává válhat. A bíróság a gyilkosság több résztvevőjére hosszú börtönbüntetést szabott ki.

Görögországban Giorgos Karaivaz bűnügyi tudósítót 2021-ben, fényes nappal lőtték agyon athéni otthona előtt. A Riporterek Határok Nélkül 2026-os országértékelése szerint a gyilkosság továbbra is megoldatlan; a két bíróság elé állított gyanúsítottat 2024-ben felmentették. A szervezet a görögországi újságírók elleni rendőri erőszakot, fizikai támadásokat és megfigyelést is a sajtószabadság súlyos problémái között tartja számon.

Az e heti európai díj a tényfeltárás jelentőségét emeli ki

Az Európai Parlament október 21-én, szerdán Strasbourgban adta át a Daphne Caruana Galizia újságírói díjat. Az idei, húszezer euróval járó elismerést Giacomo Zandonini olasz és Maite Vermeulen holland újságíró kapta az olasz–albán migrációs megállapodást feltáró munkájáért. A holland De Correspondent oldalán megjelent vizsgálat az Olaszország által Albániában működtetett migránsközpontokkal és az ott tapasztalt emberi jogi problémákkal foglalkozott.

A díjazottak munkája a nyilvánosság akadályozását is bemutatta. Beszámolójuk szerint az újságírókat nem engedték be a központokba, adatigényléseik gyakran válasz nélkül maradtak, a szerződések pedig nem voltak nyilvánosak. A díj így olyan munkát ismert el, amely állami döntéseket és azok következményeit próbálta ellenőrizhetővé tenni.

Az újságírók védelmére európai jogszabály is született: a 2024-ben elfogadott, visszaélésszerű perekkel szembeni uniós irányelv a határokon átnyúló polgári ügyekben teremt eljárási biztosítékokat. A Riporterek Határok Nélkül azonban idén májusban arra figyelmeztetett, hogy a tagállamok többsége a határidőig nem ültette át maradéktalanul a szabályokat. A szervezet szélesebb védelmet sürgetett a tisztán belföldi ügyekben és a büntetőeljárásokban is.

A Radar újságíróinak ügyében most az a sürgős kérdés, milyen védelmet kapnak a megfenyegetett családok, és azonosítják-e a fenyegetések elkövetőjét. A belgrádi civil bizottság szerint az ügyészség szelektív fellépése és a hatékony védelem hiánya újabb fenyegetéseknek és erőszaknak nyit teret. A követelésük konkrét: a hatóságok ne várják meg, hogy az online megfélemlítés fizikai támadássá váljon.

Források

1. N1 — Dve pokretne mete, 2026. október 23.
2. Radar — Vučko sad naš brat, Andrej glavni, kume, 2026. október 22.
3. Nova — Vučić: Nikada nisam imao Skaj telefon, 2026. október 22.
4. UNS és NUNS közleményei az Ozonpress oldalán, 2026. október 22.
5. Belgrádi Biztonságpolitikai Központ — közlemény a fenyegetésekről, 2026. október 23.
6. Az újságírók biztonságával foglalkozó szerb állandó munkacsoport 2025-ös jelentése, 2. és 10. számozott oldal
7. MFRR — Media Freedom Monitoring Report 2025, 2026. február 18.
8. Európa Tanács — Press freedom report: increasingly hostile environment for journalism, 2026
9. Amnesty International Security Lab — Journalists targeted with Pegasus spyware, 2025. március 27.
10. Az EU Tanácsa — Anti-SLAPP: Final green light for EU law protecting journalists, 2024. március 19.
11. EFJ és partnerszervezetei — Daphne Caruana Galizia meggyilkolásának kilencedik évfordulója, 2026. október 16.
12. Európai Külügyi Szolgálat — Anna Politkovszkaja meggyilkolásának huszadik évfordulója, 2026. október 7.
13. Committee to Protect Journalists — Anna Politkovskaya adatlap
14. Committee to Protect Journalists — Ján Kuciak adatlap
15. TASR / Aktuality — Kuciak és Kočner telefonbeszélgetése a tárgyaláson, 2026. szeptember 7.
16. CPJ és partnerszervezetei — Slavko Ćuruvija meggyilkolásának huszonhetedik évfordulója, 2026. április 10.
17. Amszterdami fellebbviteli bíróság — Ítéletek Peter R. de Vries meggyilkolásának ügyében, 2025. december 11.
18. Riporterek Határok Nélkül — Görögország, 2026-os országértékelés
19. Eunews — Investigation into Italy-Albania migrant deal wins the Caruana Galizia Prize, 2026. október 22.
20. Euronews — A 2026-os Daphne Caruana Galizia díj nyertesei, 2026. október 21.
21. Riporterek Határok Nélkül — Two years after the EU anti-SLAPP directive, 2026. május 13. Az összeállítás az AI segítségével készült

A Halálos fenyegetések, gyilkosságok európai újságírók ellen bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Október 30-án tartják A világtörténelem legjobb színdarabja magyarországi bemutatóját a budapesti Centrál Színházban. Ian Kershaw kortárs brit drámaíró romantikus vígjátéka Szinetár Dóra egyszemélyes előadásában, Ujj Mészáros Károly rendezésében kerül színpadra. A produkció látványvilágát háromszáz vetített kép és nyolc filmjelenet egészíti ki.

A szerző színésznő feleségének, Julie Hesmondhalgh-nak írta a monodrámát, amely humorral és érzelemmel közelít az együttélés, a szeretet és az élet értelmének kérdéseihez. A történetet most Szinetár Dóra kelti életre a magyar közönség előtt.

Karácsony a megállt időben

Karácsony hajnalán megáll az idő a londoni Preston Roadon. Tom, a fiatal író, a vele szemközti házba költözött tanárnő és a szomszéd házaspár kivételével mindenki „lefagy”.

A megállt időben botladozó szereplők sorsa egyszerre kínál alkalmat nevetésre és töprengésre. Mivégre élünk? Mit kezdünk az életnek nevezett ajándékkal, ha nem a megértés és a szeretet vezérel bennünket? A darab ezeket a kérdéseket járja körül, miközben az emberi kapcsolatok történetébe az 1977-ben útnak indított Voyager űrszonda is bekapcsolódik.

A csalódások után is van remény

Ujj Mészáros Károly elmondása szerint nagyon megérintette az érzelmes darab. A rendező úgy látja: a történet a szereplők szerelmén keresztül fogalmaz meg gondolatokat a hosszú távú együttélésről, és egyetemes érvénnyel beszél a szeretetről és a szerelemről.

„Azt üzeni, hogy a legnagyobb csalódások után is mindig van remény” – fogalmazott.

A rendező szerint a történet arra is alkalmat ad, hogy elgondolkodjunk azon, mi igazán fontos, és milyen felelősségünk van abban, hogy a kék bolygó csodája, a földi élet fennmaradhasson.

A A világtörténelem legjobb színdarabja – Magyarországi bemutató a Centrálban bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.