Részlet a zsűri döntésének indoklásából:
„Iványi Gábor küzdelmének sajátos jellege abban rejlik, hogy két, egymástól elválaszthatatlan szinten bontakozott ki. Egyrészt hosszú évek óta valódi szolidaritási hálózatot épített ki Magyarországon a szegények, a hajléktalanok, a roma közösségek, a menekültek, a gyermekek, a fogyatékkal élők és a társadalmilag kirekesztett csoportok számára. Menhelyek, oktatás, élelmiszersegély és szociális szolgáltatások révén ő és az általa vezetett intézmények olyan emberekhez is eljutottak, akiket az állam elhanyagolt, elhagyott vagy szándékosan kirekesztett.

Munkássága soha nem maradt meg a szimbolikus érdekképviselet szintjén; anyagi, mindennapi, életfenntartó szolidaritási formákat teremtett. Másrészt, pontosan ezen tevékenységek miatt Iványi és az általa vezetett intézmények maguk is politikai, adminisztratív, pénzügyi és végső soron büntetőjogi nyomásgyakorlás célpontjaivá váltak.

Ebben a tekintetben Iványi nemcsak a jogok védelmezője; közvetlen alanya is lett a jogsértéseknek, amelyek éppen az általa védett elvekből erednek. Esetében tehát az Ebru Timtik-díj szellemiségének középpontjában álló két dimenzió ötvöződik: mások igazságtalansággal szembeni védelme és a jogvédő személyes kitettsége az állami megtorlásnak.
…
Az ellene indított büntetőeljárás nemcsak egyetlen személy üldözésére vonatkozik. Rávilágít arra is, hogy a társadalmi szolidaritás intézményei, a független vallási közösségek, a szegényekért dolgozó civil szervezetek és a kormányzati politikát kritizáló emberi jogi aktivisták is ki vannak téve a kriminalizálás tágabb veszélyének. Iványi Gábor büntetőeljárását nemzetközileg is láthatóvá téve nemcsak a díj szimbolikus értékét, hanem védelmező és szolidaritáson alapuló funkcióját is erősítjük.”

A teljes laudáció itt olvasható:
https://metegyhaz.hu/…/ivanyi-gabor-ebru-timtik…/

A IVÁNYI GÁBOR KAPTA A NEMZETKÖZI EMBERI JOGI EBRU TIMTIK-DÍJAT bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az UNHCR ma megjelent Global Trends című jelentéséből kiderül: 2025. április végén 122,1 millió ember élt az otthonából erőszakkal elűzve a világban, azaz jó 2 millióval többen a múlt év azonos időszakában. Ezzel immár több mint egy évtizede emelkedik minden évben a menekültek és az otthonukból erőszakkal elűzöttek száma.

A menekülés fő okai továbbra is azok a kiterjedt konfliktusok, amilyenek például Szudánban, Mianmarban vagy Ukrajnában dúlnak, illetve az, hogy továbbra sem sikerül véget vetni ezeknek a harcoknak.

Filippo Grandi, az ENSZ menekültügyi főbiztosa így fogalmazott:

„Rendkívül zaklatott időket élünk a nemzetközi kapcsolatokban, amikoris a modern harcászati eszközök és módszerek egy szívet tépően törékeny világot teremtenek körülöttünk, tele elviselhetetlen emberi szenvedéssel. Meg kell kettőznünk a béke megteremtésére irányuló erőfeszítéseinket, és hosszú távra szóló megoldásokat kell találnunk a menekültek és általában az otthonukból erőszakkal elűzöttek számára.”

Az érintettek között ott vannak azok, akik a saját országukon belül kerestek menedéket a fegyveres konfliktus elől. Az ő számuk a 2024-i szintről meredeken, 6,3 millió fővel emelkedve mára 73,5 millióra nőtt, míg a hazájukat hátra hagyó menekültek száma jelenleg 42,7 millió.

Napjainkban Szudán a világ legnagyobb menekültkibocsátója, összesen 14,3 millió menekülttel és belső menekülttel, megelőzve Szíriát (13,5 millió fő); a sorban Afganisztán a harmadik (10,3 millió fő), Ukrajna pedig a negyedik (8,8 millió fő).

A jelentés szerint, szemben a világ jómódúbb régióban elterjedt tévhittel, a menekültek kétharmada a hazájával közvetlenül szomszédos országban marad, és a világ menekültjeinek 73 százaléka az alacsony, illetve közepes jövedelmű országokban él. A valóság az, hogy az otthonukból erőszakkal elűzött emberek 60 százaléka sosem lépi át az országa határát.

Miközben a menekültsorsra kényszerültek száma a múlt évtizedben kis híján megkétszereződött, az UNHCR finanszírozása hozzávetőleg ugyanazon a szinten stagnál, mint 2015-ben, ráadásul úgy, hogy a brutálisan és folyamatosan csökkennek a humanitárius célú segélyezésre fordított összegek. A helyzet tarthatatlan, a következménye pedig az, hogy a menekültek és mindazok, akik az életveszély elől keresnek biztonságot, egyre kiszolgáltatottabbá válnak.

„E pusztító hatású forrás-visszavágások közepette is felcsillant némi reménysugár az elmúlt hat hónapban” – jegyezte meg Filippo Grandi. – „Közel kétmillió szíriai térhetett haza az elmúlt időszakban több mint tízesztendei számkivetettség után. A helyzet az országban továbbra is törékeny, és a hazatérőknek a segítségünkre van szükségük, hogy újrakezdhessék otthon az életüket.”

Összesen 9,8 millió érintett tudott 2024-ben hazatérni az otthonába, köztük 1,6 millió menekült (a legmagasabb szám egy éven belül az elmúlt több mint két évtizedben), valamint 8,2 millió belső menekült (minden idők második legnagyobb létszáma).

Ezeknek a hazatéréseknek számottevő része azonban a továbbra is kedvezőtlen politikai és biztonsági körülmények ellenére történt. Így például számos afgánt kényszertettek 2024-ben arra, hogy visszatérjen Afganisztánba, ahol kétségbeejtő körülmények közé érkeztek haza. Egy sor országban pedig, például a Kongói Demokratikus Köztársaságban, Mianmarban és Dél-Szudánban, miközben számos menekült és belső menekült tért haza, nagylétszámú újabb menekülthullámok indultak útnak ismét.

A jelentés sürgeti, hogy a nemzetközi közösség folytassa az UNHCR programjainak a finanszírozását, amik emberéleteket mentenek meg, segítik a menekültek és a belső menekültek hazatérését, illetve erősítik a befogadó országok alapvető menekült-infrastruktúráját és a szociális szolgáltatásokat. Mindez kulcsfontoságú hozzájárulás a régiós és a globális biztonsághoz.

A Sokkolóan magas szintre nőtt a háborúk elől menekülők száma bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A Fidesz elkötelezett hívein kívül elhiszi bárki, hogy ez a kormány nem hagyja magára a nyugdíjasokat? 

Ma már nagyon szűk az a tábor, amelynek ebben a kérdésben nincsenek aggályai. A napokban a sajtó gyakran megszólítja az idősebb járókelőket, a bevásárlásból éppen haza induló idős embereket, hogyan jönnek ki a havi ellátmányukból? Mire elegendő az a néhány százalékos emelés, amire a kormánypropaganda olyan gyakran hivatkozik? A válaszok kiábrándítóak. Mindenki arról panaszkodik, hogy az élelmiszerek drágulása köszönőviszonyban sincs a KSH hivatalosan kimutatott hétszázalékos inflációjával. Az utca embere pontosan tisztában van azzal, hogy a nyugdíjasokat magukra hagyják, ettől a kormánytól semmi jóra nem számíthatnak. Persze a választások előtt mindig fontosak lesznek a nyugdíjasok, akkor némi többletjuttatás csurran-cseppen, ígéretekben sincs hiány, de többségük aztán feledésbe is merül. 

Mennyire lehet elvárni a jelenlegi nyugdíj-rendszertől, ettől a kormánytól, hogy az idős emberek életük végéig meg tudják őrizni korábbi életszínvonalukat?

Pusztán az inflációt követő nyugdíjemelések erre alkalmatlanok. A szakszervezetnél úgy gondoljuk, hogy a nyugdíj-rendszernek fontos feladata volna nemcsak az, hogy éhen ne haljanak az idős emberek, hanem az is, hogy mindenki, aki egy élet munkájával valamilyen pozíciót vagy szintet elért magának a társadalmi ranglétrán, azt meg tudja őrizni élete végéig. Erről keveset beszélnek a kormányoldalon, mert a Fidesz narratívája csak a „nyugdíjak vásárlóerejének” megőrzésére terjed ki. Ez pedig önmagában a legnagyobb becsapás, amit hallhatunk. Az idén is a miniszterelnök mintegy jó hírt jelentette be a 3,2 százalékos emelést, de nem gondolom, hogy ennek minden idős kortársunk örülni is tudott. Azt soha nem teszik hozzá a kormány megszólalói, hogy mikori vásárlóerőről beszélnek? A tavalyiról? A tavalyelőttiről? Vagy a még régebbiről? Ha ezen a soron végigmegyünk, eljutunk odáig, hogy ma a nyugdíjasoknak legfeljebb arra van esélyük, hogy azon az életszínvonalon élhessenek, ami a nyugdíjazásuk pillanatában megvolt. Hol van, mondjuk, a jelenlegi árszínvonal a 15, vagy a még több évvel ezelőttihez mérten?  Ez azt jelenti, aki másfél évtizede nyugdíjas, aligha tudja tartani az akkori életszínvonalát, mert a kormány valójában befagyasztja a nyugdíjakat. Mit jelent ez? A nyugdíjasok folyamatosan elszegényednek. Előbb csak relatíve, később ez az abszolút elszegényedéshez vezet. 

A jelenlegi magas kezdő nyugdíjak és az előzők között meglehetősen szélesre nyílott az olló…

A jelenlegi nyugdíjrendszer egyik legnagyobb hibája, hogy az aktívak és a nyugdíjasok jövedelme között nem csak kinyílt az „olló”, mára valóságos szakadékká szélesedett. Az elmúlt 15 évben nem egyszer két számjegyű volt a béremelés, a nyugdíjemelés meg jó, ha meghaladta a három százalékot. Van még egy másik negatív hatása is a jelenlegi a nyugdíjemelési rendszernek: nyugdíjas és nyugdíjas között is óriási szakadék keletkezik, amiatt, hogy a kezdő nyugdíjak viszonylag jók, a régiek meg lemaradnak. Ezen kellene sürgősen változtatni, de erre csak egy kormányváltás esetén van remény.

Mi a kiút ebből a csapdából?

A közeli múltban 19 pontos javaslatban foglaltuk össze az általunk jónak tartott megoldást. A legsürgősebb a nyugdíjak indexálási rendszerének megváltoztatása lenne, hogy minden idős ember is részesüljön a gazdasági fejlődés eredményeiből. Egyfajta vegyes indexálás lehetne a megoldás, aminek egyik része az éves infláció, a másik 50 százalék a kiáramló béreket venné figyelembe. El lehetne kezdeni 25:75 százalékkal, aztán később ez emelkedhetne 30:70-re, és így tovább. 

A nyugdíjas parlament mindenkit egyformán érintő átlagos nyugdíj-kiegészítésről beszél például a 13. havi nyugdíj esetében is. Támogatják ezt? 

Ez ellentétes azzal a gyakorlattal, hogy aki életében többet fizetett be a nyugdíjkasszába, az több ellátmányt kapjon idős korában. Ha egy ilyen nivellálás történne, abból megint az lenne, hogy szép lassan visszaszorítanák egy alacsonyabb szintre azokat, akik magasabb nyugdíjat kaptak valamikor, és még esélyük sem lenne megőrizni a korábbi életszínvonalukat. Szerintünk még a papírnak is le kellene vetni magáról az ilyen gondolatokat! Semmiféle egyenlősdiben nem vagyunk partnerek, mert ez több szempontból igazságtalan. A legelső hatása az lenne, hogy ellenérdekelté tenné az érintetteket, hogy lehetőség szerint minél kevesebb járulékot fizessenek a kasszába, ami pedig a nyugdíjnak kifizetésének a forrását veszélyeztetné. Elfogadom, hogy minden ember egyenlő, de az egyéni érdekeltség hiánya zsákutcába vezet, ezt a történelem már bebizonyította. Sok formában megjelenik ez a javaslat, de a differenciált nyugdíjemelés eltérítené a nyugdíjrendszert az alapokat képező biztosítási elvtől.

A járulékplafon eltörlése nyitotta ki az ollót a sokmilliós nyugdíjak és a kisnyugdíjak között. Vissza lehetne ezt „csinálni”? 

Valóban emiatt lehetnek most akár többmilliós havi nyugdíjak is. Úgy gondoljuk, ezen mielőbb jó lenne változtatni, még azon az áron is, hogy ezzel csökkenne a költségvetés bevétele. Egy társadalombiztosítási nyugdíj-rendszernek nem feladata befogadni milliós nyugdíjak kifizetését, ami hosszú távon a nyugdíjak kifizethetőségét is veszélyezteti. Egy másik probléma, ha a nyugdíjemelés rendszerét eltérítjük a százalékos emeléstől. Azzal egyrészt a biztosítási elvet rúgnánk fel, másrészt igazságtalan lenne, hogy a nyugdíjasok felétől elvennének valamennyit, hogy azt a pénzt odaadják másoknak. Gondoljunk bele, valakinek most éppen fölötte van a jövedelme a szegénységi küszöbnél, még meg tud élni a nyugdíjából, de ha később nem kapja meg azt az őt megillető százalékot, vagy annak csak egy részét, mert a többit a kisnyugdíjasoknak adják oda, akkor ők is nagyon gyorsan a szegénységi küszöb alá süllyednek, ez pedig nem lehet cél.

Ezzel csak növelnénk a nyugdíjas-szegénységet, ami az elmúlt 14 évben arányaiban amúgy is az ötszörösére emelkedett. Több százezer embert még gyorsabban elszegényítenénk.

A Ötszörösére emelkedett a nyugdíjas szegénység bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Nemrég két kutató a Válasz Online-on tette közzé szakcikkét arról, hogy nehezen megmagyarázható adatokat talált a Központi Statisztikai Hivatalnak (KSH) a relatív jövedelmi szegénységről közölt adatsorai mögötti adatbázisokban. A mintából gyanúsan sokan torlódtak föl közvetlenül a medián jövedelem (tehát a teljes magyarországi jövedelemmegoszlás közepén lévő szám) 60 százalékában meghatározott szegénységi küszöb fölött. Vagyis – a kutatók állítása szerint a 2017 utáni időszakban – érthetetlenül sok embernek (pontosabban a háztartása egy fogyasztási egységének) lett a medián 61-62%-át éppen elérő jövedelme: és ők ezután már nem számítottak szegénynek.

Eddig a NER sikerlistáján nem csak az egymilliós foglalkoztatottság-bővülés szerepelt (ami sosem volt annyi, de a régió más országaival párhuzamosan, nálunk hozzájuk képest is jelentősen javultak a tízes években a foglalkoztatottsági mutatók), hanem – jórészt ennek folyományaként – a szegénység kiterjedtségének csökkenése is.

Ha viszont Tátrai Annamáriának, az ELTE adjunktusának és Gábos Andrásnak, a TÁRKI vezető kutatójának állítása igaz, és a KSH adatai nem pontosak, akkor lehet, hogy nem is csökkent annyira a szegénység. De ennél is nagyobb gond lenne, ha nem szakmai hiba, hanem manipuláció történt, és – ahogy egy megkérdezett kutató fogalmazott – „tömegeket áttuszkoltak közvetlenül a szegénységi küszöb fölé.”

A KSH közleményben tagad, módszertani változtatásokról írnak. De ettől még azok az adatok nem írják le a valóságot, nem lehet használni őket, mondja egy, a KSH munkájára rálátó szakember.

Gyanús jelek

A 2005 óta gyűjtött adatsor szerint Magyarországon a 2010-es évek második felében csökkent, és Európában a legalacsonyabbak közé tartozik a relatív jövedelmi szegénységben élők aránya, írja a Tátrai-Gábos szerzőpáros. Addig az adatbázisban a jövedelemeloszlás alakja hasonlított a többi közép-európai ország mintázatáéhoz. „2017-től kezdve azonban az eloszlás több olyan rendellenességet is mutat, melyeket nem tudunk valós társadalmi folyamatok lenyomataként értelmezni.” A kutatók 2018-tól már olyan mértékű és minőségű eltéréseket találtak a jövedelemeloszlásban, amelyek „ismétlődő szakmai hibákra vagy szándékos beavatkozásra is utalhatnak”.

„Volt valami, amit sejtettünk évek óta, és most örülök, hogy pontosan tudjuk, hogy mi történt”, mondja kérdésünkre Szikra Dorottya, a HUN-REN Társadalomtudományi Központjának kutatója. Ő akkor fogott gyanút, amikor a családpolitika gyerekszegénységre tett hatását vizsgálta. Az adatok hirtelen a szakpolitika növekvő pozitív hatását mutatták, de „ezeknek a szegénység-enyhítő döntéseknek a nyomát sem láttuk. Akárhonnan néztük, látszott, hogy nagyon nem stimmel valami.”

Más kutatók is erre jutottak: a Válasz Online-on a kutatóké mellett megjelent cikk említi Huszár Ákos tanulmányát a TÁRKI 2022-es Társadalmi riportjából, akinek szemet szúrt, hogy az adatbázisban viszonylag nagy százalékban voltak olyanok, akiknek a nettó jövedelme magasabb volt, mint a bruttó. 2015-ben a háztartások 9 százalékénál, 2019-ben a minta 13 százalékánál, 2020-ban már 28 százalékánál volt magasabb a nettó jövedelem, mint a bruttó: eszerint ők nem fizetik, hanem kapják az adót, írja a lap újságírója.

A Tátrai-Gábos szerzőpáros felidézi a UNICEF, az ENSZ gyermekszegénységgel foglalkozó szervezetének egy, a gyerekszegénységgel foglalkozó összehasonlító tanulmányát is, melyben nem használták a magyar adatokat, ahogy írták, „az adatok megbízhatóságával kapcsolatos problémák miatt”.

Mi is találtunk egy, a KSH adatait cáfoló tanulmányt. Tóth G. Csaba és Krekó Judit az adóhatóság adatait felhasználva elemezték a jövedelmi egyenlőtlenségeket. A NAV adatbázisok alapján is egyértelmű volt, hogy abban az időszakban növekednie kellett a kereseti különbségeknek.

Hogyan mérik a szegénységet?

A turpisságot a nyilvánosság elé vivő egyik kutató, Tátrai Annamária írja, hogy 2020-ban 322 olyan egyfős háztartást találtak (több, mint tízezres a minta), amelyiknek az euróban mért jövedelme a tizedesvessző után hét számjeggyel is megegyezik. Ez nyilvánvalóan lehetetlen.

Ha adatmanipuláció történt – Szikra Dorottya szerint valószínűleg igen -, akkor nagyon amatőr módon tologatták át a sok embert a medián jövedelem 60 százaléka fölé. „Kutatótársakkal beszélgetve felvetődött bennünk, hogy kevésbé lett volna feltűnő, ha nem átpöckölik őket egy picivel a létminimum fölé, hanem randomizálva szétszórják őket. Tehát ha a medián mondjuk százezer forint, és ők nem azt mondják, hogy aki 58-59-et keres, keressen 61-et – sok ember így mondjuk 61.483 forintot keresett -, hanem az egyiket 61 ezerre, a másikat 83-ra írják át a statisztikában, akkor lehet, hogy soha nem vesszük észre, mi történt” – mondja a kutató.

Bár vannak kutatók, akik az abszolút szegénység mérését relevánsabbnak tartják, a relatív jövedelmi szegénység mérőrendszere gyakrabban használt. Mindkettő uniós, Eurostat szabvány. A relatív szegénység mérése a jövedelmi egyenlőtlenségek és a jövedelmi szegénység számításánál is ekvivalens jövedelemből indul ki, ami azt jelenti, hogy a háztartás rendelkezésre álló jövedelmét, a nettó jövedelmet leosztják egy ekvivalencia-skálával. Hasonlóan az egy főre jutó jövedelemhez, de azzal a különbséggel, hogy itt megpróbálják figyelembe venni a fogyasztást. Vagyis nem számítanak mindenkit egy egész főnek, hanem az első személy egyes értéket kap a második felnőtt személy 0,5-öt, a gyerekek pedig 0,3-at. És ezek az értékek a fogyasztási jellemzőkből jönnek ki, ami nagyon különböző lehet az európai országokban is.

„Globálisan jó ez a mérőrendszer. Magyarországra vonatkozóan is abszolút releváns, de vannak olyan paraméterek a különböző indikátoroknál, ami nem biztos, hogy Magyarországra van kalibrálva és tükrözi a magyar viszonyokat” – mondja egy kutató.

Van a szegénység mérésének egy összetettebb mutatója, mérési módszere is, ami a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek arányát vizsgálja. Ennek egyik dimenziója a jövedelmi szegénység, de emellett vizsgálja az anyagi deprivációt (ez az „abszolút” mérőszám) és az alacsony munkaintenzitású háztartásokban élők arányát is.
„Ezek nagyon különböző módon tudnak viselkedni”, mondja a névtelenséget kérő kutató. „A jövedelmi szegénység-mutató a jövedelem eloszlásával függ össze: ha növekednek a jövedelmi egyenlőtlenségek, akkor általában a jövedelmi szegénység is magasabb. De ez az a mutató, ami a leglassabban változik minden országban, mert a jövedelemeloszlás nagyon lassan változik.”

Fontos az is, hogy Magyarországon a többi kelet-közép-európai országhoz hasonlóan, viszonylag kicsik az egyenlőtlenségek, ezért európai összehasonlításban a jövedelmi szegénység is alacsonyabb volt, mióta a KSH méri ezt a mutatót.

A deprivációs mutató látványosabb. Ott megkérdezik a válaszadókat, hogy be tudja-e fizetni a számlákat, tud-e hetente kétszer húst vagy nagyobb fehérjebevitelre alkalmas élelmet enni, ki tud-e fizetni egy meghatározott összegű váratlan kiadást stb.
És ha három kérdésnél azt mondja a válaszadó, hogy problémái vannak, akkor depriváltnak tekintik a háztartást.

A jövedelmi szegénységgel ellentétben ebben a 2000-es években nagyon rosszul állt a Magyarország, főleg a globális pénzügyi válság időszaka alatt – az összes kelet-közép-európai országhoz hasonlóan –, és nagyon látványos lett a javulás a 2010-es években. „Ezzel kapcsolatban is felmerülnek kételyek”, mondja egy kutató. „Változtak a deprivációt mérő kérdések, amik kedvezőbb eredményeket mutathatnak a korábbi időszakokhoz képest, illetve itt is lehettek javítások az adatok korrigálásánál.”

Ezeket viszont az adatbázisból nem lehet kimutatni. A Tátrai-Gábor szerzőpáros logikai, statisztikai összefüggésekre mutatott rá, amelyek valószínűleg természetesen nem állhatnak elő. Ilyeneket a deprivációs mutatónál nem lehet találni. Egyébként abban is nagyon hasonló trendek voltak Romániában, Bulgáriában, mondja a megkérdezett kutató.

A deprivációs mutató, ellentétben a relatív jövedelmi szegénységi rátával, erősen korrelál a reáljövedelmek változásával. Ezért annak jelentős csökkenése a 2010-es évek második felében megfelel a várakozásoknak, a javulás ütemét lehet vizsgálni különböző eszközökkel – jelzi egy másik kutató.

Szépülő valóság

„Én – jelenlegi ismereteim szerint – még nem szívesen mondom azt, hogy csalás történt” – feleli kérdésünkre Tóth István György, a TÁRKI vezérigazgatója. „Az biztos, hogy a kollégák szakmai cikkében bemutatott eloszlások természetes úton nem tudnak előállni, tehát ott valami gond van. Ha tudatos manipuláció történt, akkor az nyilván súlyos. Mivel azonban a KSH módszertanában történő változtatások pontos algoritmusai nem ismertek, inkább csak találgatjuk, hogy mi történhetett. Bármi van, a belső minőségbiztosítás mindenképpen problémás lehet. Ha ugyanis 2017-ben nem manipuláció, hanem egy módszertani baklövés történt, akkor hogyan pöröghetett tovább ugyanaz a hiba hat-hét éven át? Milyen minőségbiztosítás működik ott, ahol ez megtörténhetett? Annak detektálásához, amit a cikket jegyző kollégák felfedeztek, kell komoly szakértelem (nem véletlen, hogy más felhasználók – a kiváló unicefes statisztikusokon kívül – eddig ezt nem vették észre). Az azonban, hogy mindez a szakértelem a KSH-ban nincs meg, akkor is elég aggasztó, ha nem volt manipuláció” – mondja.

Ha kiderül a manipuláció, akkor az megrengetheti Magyarország teljes Eurostat-os adatszolgáltatását. Az EU statisztikai szervezete, az Eurostat validálja az adatokat, de olyan mélységig képtelen lenne az összes tagország milliónyi adatát ellenőrizni, ami a mostani gubancot kimutathatná. „Azt nem ellenőrizhetik egyenként minden ország esetében, hogy egy-egy szűk jövedelmi sávra hány háztartás jut. Ilyen mennyiségű adatot nehéz lenne az Eurostat-nak ellenőrizni.” – mondja Szikra Dorottya.

Az ellenőrző program olyan típusú ellenőrzéseket tartalmaz, hogy ha valaki azt mondta, hogy valakinek a felesége, akkor az legyen nő. Vagy ha valamelyik háztartásnál három személy van felsorolva, akkor legyen meg a másik adatbázisban is az a három személy, magyarázza egy, a folyamatot ismerő szakember. Négy évig szerepelnek a válaszadók a mintában, és azt is ellenőrzik például, hogyha a munkaerőpiaci adatok alapján nem változott a munkahelye, de a jövedelme nagyon eltér az előző évitől, akkor kéri az Eurostat, hogy nézzék meg még egyszer és magyarázzák meg. A minta folyamatosan csökken, de most is tízezernél több személy van benne. Tíz évvel ezelőtt még 20 ezer fölötti személyt tartalmazott és tízezer körüli háztartást.

Szikra Dorottya, aki a mostani leleplezéstől függetlenül is jobban szereti használni az abszolút szegénység mérését, ott is meglepő bezuhanást tapasztalt tíz éve, 2015-16-ban. „Máig nem tudjuk, hogy mi történt, másképp kezdtek-e el kérdezni? Mert nem volt semmilyen kormányzati intézkedés. Annyit láttunk, hogy a KSH illetékes főosztályának a vezetésében csere történt.”

Egy másik váratlan adatmódosulást is említ, de annak nyilvános indoklása is volt. „Egy másik tanulmányban azt vizsgáltuk, hogy hogyan ugorhatott meg 2020-ról 21-re a női foglalkoztatottság. A választ egy adminisztratív változtatásban találtuk meg: a KSH az összes gyesen, gyeden lévő anyát egyik évről a másikra átrakta a foglalkoztatotti kategóriába. Mint a szocializmusban: jövedelemhelyettesítő ellátást kapsz és foglalkoztatottnak számítasz. Nem ismerek ilyen gyakorlatot máshol, így innentől ez nem összevethető adat más országokéval.”

Köllő Jánosék kutatása szerint ez a módszertani döntés 150-160 ezerrel növelte a foglalkoztatottak számát.

Hasonló módszertani lazítás volt a hátrányos helyzetű/halmozottan hátrányos helyzetű (un. 2H-s és 3H-s) kategóriák kritériumainak módosítása, ami szintén megszépítette a valóságot. De utóbbi csak a magyar jogi szabályozásban (a hozzájuk kapcsolt jogosultságokban) számít, míg a jövedelmi szegénység mérésének esetleges módszertani átalakítása (amire a KSH hivatkozik) már az európai adatszolgáltatást és összehasonlíthatóságot érinti. „Ha ez el van cseszve, akkor nem tudjuk, hogy mi zajlik körülöttünk” – mondja az egyik megkérdezett kutató.

Személyi ügyek

Már 2023 decemberi cikkünkben írtuk, hogy a Magyarország számára nem előnyös nemzetközi összehasonlító adatokat már Vukovich Gabriella KSH-elnöksége alatt is óvatosan lehetett csak publikálni; a helyzet rohamosan romlott már az ő utolsó időszakában is. Úgy tudjuk, ő adott utasítást arra is, hogy a most bemutatott, manipulációgyanús jövedelmi szegénységi adatokat kell használni a KSH-nak a közönség számára könnyebben értelmezhető összefoglalóiban.

A Válasz cikkében is említett Kincses Áron (ő volt az illetékes főosztály vezetője a Szikra Dorottya által érzékelt abszolút szegénységi változásnál) 2023 júniustól váltotta a KSH elnöki székében a 2010 óta regnáló, de évtizedek óta az intézményben dolgozó Vukovichot, aki nyugdíjba vonulása után megkapta a Magyar Érdemrend parancsnoki keresztjét is.

A szakemberként, de vonalasként jellemzett Kincses Áron is már 2000 óta dolgozik a KSH-ban. Az ő főosztályvezetősége alatt szüntette meg a KSH a létminimum-számítás korábbi gyakorlatát.

Az általa a kommunikációért felelős elnökhelyettesnek kinevezett Ádám Dénes közvetlenül Rogán Antal minisztériumából érkezett, és lett először a tanácsadója, majd 2023 nyarától az egyik helyettese Kincsesnek.

Ádám Dénes 2020 előtt a Magyar Nemzeti Bankban dolgozott, amelynek alelnöke Windisch László volt, akinek KSH-ba érkezésekor kreálták az addig nem létező, a kommunikációért felelős elnökhelyettesi posztot, amelyet most Ádám tölt be. (Windisch már az Állami Számvevőszék elnöke.)

Amióta Kincsesék átvették az irányítást, elbocsátások és leváltások miatti önkéntes távozások sora történt.

A mostani ügyben a korábban KSH-elnök, most parlamenti képviselő Mellár Tamás kezdeményezte Kincses Áron parlamenti bizottsági meghallgatását és parlamenti vizsgálóbizottság felállítását.

Összevissza mozgások

Több megkérdezett kutató állítja, hogy nem fogja ezeket a jövedelmi szegénységi adatokat használni, és eddig is próbáltak több adatforrásból dolgozni. Ezt könnyen meg tudták tenni a 2010-es évek közepéig, amíg a TÁRKI elvégezte a rendszeres Háztartás-monitor kutatását. Ezt támogatáshiány miatt kénytelen volt abbahagyni. A monopolhelyzetben maradt KSH-nál pedig nem sokkal később felbukkantak a gyanús jelek.

A KSH közleménye azt írja, hogy a jövedelemfeldolgozásban adminisztratív (vagyis NAV) adatokkal kísérleteznek, de kutatók szerint nem árulják el, hogyan használják őket. „Azt feltételezem, hogy azért vannak ilyen összevissza mozgások, mert a módszertan változik, vagy változott az elmúlt időszakban, talán évről évre” – mondja egy statisztikus.

A deprivációs mutató 2010-es évekbeli csökkenése mögött eddig a kutatók a foglalkoztatotti bummot, illetve a keresetek dinamikus emelkedését látták. Újra kell-e ezt gondolniuk, ha pontatlan adatokból is dolgoztak?

„Amiben szerintem változhat a kép, az az egyenlőtlenségek, illetve a jövedelmi szegénység mértéke. Itt a KSH-adatok a 2010-es évek második felében stagnáló, néha csökkenő trendeket mutattak, ami viszont ellentmond minden más adatforrásnak” – válaszolja egy kutató. „Ha revideálják az adatokat, azt feltételezem, hogy a jövedelmi egyenlőtlenségek és a jövedelmi szegénység is növekvő trendet fognak mutatni.” Hiszen a szociálpolitika nem csökkentette ezeket az egyenlőtlenségeket, inkább rátett még egy lapáttal, teszi hozzá.

Tóth István György szerint viszont ha visszaigazítják valamennyire a számokat, az nem változtatná meg „azokat a nagy narratívákat, hogy mekkora a középosztály Magyarországon, és hogy alakult a szegénység időbeni dinamikája. Persze az egyáltalán nem mindegy, hogy a hivatalos statisztika 100-150 ezres nagyságrendben közöl téves szegénységi adatot. Legalább ekkora problémának tartom viszont azt, hogy a kérdéses adatbázisokból származó adatokat az adott évekre a kutatói közösség nem tudja használni, nem csak szegénység-jelentésre, hanem más olyan kérdésben sem, ahol jövedelmek ismeretére lenne szükség.”

A nagymintás, átfogó jövedelemkutatásokban monopolhelyzetben lévő KSH-nak nem csak ezekben az adataiban rendül most meg a bizalom, hanem akár a GDP-számok hitelességében is. Az általunk megkérdezett szakemberek még ha nem is beszélnek feltétlenül tudatos adatmanipulációról (a magyar statisztikai rendszert azért alapjaiban nem kéne szétcseszni, mondja egyikük), de arról igen, hogy ha valahol ilyen hiba van, ott máshol is lehet.

„Nem egyszerűen arról van szó, hogy Orbán Viktor joystickkel mozgatja a KSH-t”– mondja egyikük. „A KSH-ban vannak olyan szakemberek, például a jelenlegi elnök, akik meg akarnak felelni és nem akarnak balhét, ezért valahogy belepiszkálnak. És ha a szakmai ethosz hiányzik egy szervezetből, akkor ezt meg lehet csinálni. Ha megvan a szakmai ethosz, akkor valaki a környezetében rácsap a kezére, vagy föláll és elmegy. Van ott egy csomó tisztességes ember, de mintha kopna ki ez az ethosz.”

Ha viszont a magyar statisztika adatszolgáltatás 150 éves intézménye elveszti szakmai integritását (ahogy a közmédiától kezdve számos „fékkel és ellensúllyal” történik egy vezérdemokráciában), akkor a kutatóknak, szakembereknek nem csak a munkahelyei, a kekvásított egyetemek és centralizált irányítás alá volt egykori akadémiai intézetek válnak kiszolgáltatottá a politikának, hanem a kutatásaik alapjául szolgáló adatok is. És akkor a magyar valóságot már nem megmutatják, hanem a post-truth kornak megfelelően előállítják.

A „Ha ez el van cseszve, akkor nem tudjuk, hogy mi zajlik körülöttünk” – adatmanipuláció gyanúja a KSH-nál bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Elsőre legalábbis nehéz máshogy értelmezni, hogy az egyre kevesebb gyerek közül is mind kevesebbet tartanak meg a szüleik, egyre többen vannak állami gondozásban, miközben folyamatosan fogy a gyermekvédelemben dolgozók száma. A még ott lévők beszéltek arról, miben látják a nagyobb beáramlás okát, és hogyan súlyosbodnak az állapotok napról napra a gyermekvédelemben.

Egyre kevesebb gyerek, egyre több állami gondozott, egyre kevesebb dolgozó – a többtényezős egyenlet végeredménye rövid távon a gyermekvédelmi rendszer túlterheltsége. Hosszabb távon pedig az egyre nehezebb körülmények között felnövekvő „zacis” generáció egyre jobban terheli majd az ellátórendszer többi elemét: az egészségügyet és a szociális szférát, amit pedig az egész társadalom megérezhet.

A Szabad Európának a rendszerben dolgozók és éppen most távozók beszéltek arról, hogyan darálja le egyre gyakrabban a gyerekek jövőjét a kampány közeledtével egyre felpörgő gyermekvédelmi retorika ellenére, a lényegében a bicskei botrány óta változás nélkül vegetáló rendszer.

Csak megszületni volt könnyű

„Nem nehéz kitalálni, hogy miért kerülnek be többen a kevesebb megszületőből. A legtöbb gyerek ma Magyarországon a leszakadó térségekben születik. Ennek az oka a tudatlanság, a szakorvosi ellátás hiánya és az anyagi krízishelyzet” – írja egy jelenleg nevelőszülőként, korábban más formában is a gyermekvédelmi rendszerben dolgozó szociális szakember, aki szeretne névtelen maradni. A cikkben Zsófiának nevezzük.

„Ezek a fiatalok – még ha tudják is, hogy a szexuális együttlétükből gyerek születhet – nem tudnak védekezni, hiszen a fogamzásgátló szerek az itt élő lányok/nők számára elérhetetlenek, ahogy az óvszer is a fiúk részére. Továbbá a szexualitás itt nem két érett felnőtt kapcsolatát jelenti, hanem örömforrást, programot – mondja. Szerinte a kormány szegregált oktatáspolitikája, illetve a 16 évre leszállított tankötelezettség egyre több, nagyon alacsony iskolai végzettséggel, ezáltal kevés használható tudással rendelkező fiatalt enged útjára nagyon korán. „Ahhoz készségek is kellenek, hogy valaki tovább tudjon látni annál, hogy hónap elején megjön a szoctám” – teszi hozzá.

Harminc napra jött, egy éve van bent

„Hogy hogyan látjuk belülről? Itt elvileg maximum harminc napot tartózkodhatna egy gyerek, amíg megfelelő gondozóhelyet találunk neki, mi befogadóotthon vagyunk. Tudja, mennyi ideje vannak most nálunk gyerekek? Van, aki már egy éve! Inkább el sem mondjuk nekik, hogy csak ideiglenesen vannak itt, teljesen összetörné őket” – mondja egy befogadóotthonban gyermekfelügyelőként dolgozó.

Illetve csak dolgozott, mert a napokban sok más kollégájához hasonlóan ő is otthagyta a munkahelyét, de már nem a kifogástalan életvitelt ellenőrző eljárás, hanem a körülmények miatt. Ő is névtelenséget kért, most Anikónak nevezzük: 

„Rövid idő alatt hárman is eljöttünk, mert embertelenek a körülmények. Múltkor egy hónapja lejárt szavatosságú élelmiszerből kellett volna főznünk, azt megtagadtam, de maradtam. A döntő pillanat akkor érkezett el, amikor egy 16 éves szökött lakónkat hozták vissza, akivel még sosem találkoztam. Terhes volt, és erősen vérezni kezdett. Bevittem a kórházba, a kollégám egyedül maradt az összes többi gyerekkel. Fenyegető vetéléssel visszaküldték az otthonba a kíséretemben. A gyámját hiába hívtuk, azt mondta, nem jön oda az éjszaka közepén. Alig értünk vissza, még jobban vérezni kezdett. Visszavittem a kórházba, ahol minősíthetetlenül beszéltek velünk, majd a vizsgálat alatt kiderült, hogy elvetélt. Itt volt vége. Másnap felmondtam. Hozzátette: ősszel nagyon érezhető volt, hogy egyre több gyerek érkezik. 

– Egyre több gyerek jött be, viszonylag kicsik, köztük olyan hároméves is, akiről lemondtak a szülei, majd a nevelőszülő is visszahozta, akihez kiadták.

Akkor is marad, ha rossz helyen van

A nevelőszülő és a gyermekfelügyelő után következzék egy gyám, akinek egyszerre több intézményre is rálátása van, mert több helyen laknak a gyámoltjai. Őt Katalinnak hívjuk. 

„Jogszabály szerint legföljebb harminc gyerek tartozhatna egy gyámhoz, efölött pluszpénz jár. Van, aki elvállal harminckilencet is, de már most is az az elvárás fentről, hogy minél több gyereket gondozzunk haza, mert egyszerűen nem tudják őket hová tenni.”

Katalin szerint annyi a beáramló gyerek, hogy már nincs elég gondozási hely, ezért a végsőkig a családnál vagy a kórházakban tartják a gyerekeket. 

„Akkor is, ha a családok esetében ez akár további bántalmazás, elhanyagolás veszélyével jár, és még az eddiginél is traumatizáltabb állapotban kerül majd be a gyerek, akit ettől függetlenül még mindig csak az esetek töredékében tudunk az igényeinek megfelelő helyre küldeni, az esetek többségében már csak azt tudjuk nézni, hol van egy szabad ágy.”

Van olyan általa látogatott gyermekotthon, ahol összevontak több csoportot a helyhiány miatt. 

„A gyerek mondja a felügyelőnek, hogy te elmehetsz, én maradok. Ez így van – csak a gyerek állandó. Ettől rosszabb állapotúak lesznek, ami a magatartásukban is megjelenik. Agresszívak, bántalmazók, arrogánsak a nevelővel, amivel szemben az újonnan érkező szakdolgozó tehetetlennek érzi majd magát. Ez egy ördögi kör, és nincs kiút” – zárja.

Katalin szerint nemcsak több gyerek érkezik, de egyre rosszabb állapotban is. 

„Már a kisgyerekek is komolyan bántalmazottak, sokszor hospitalizáltak. Volt olyan kórházból érkező pár hónapos gyerek, aki egyetlen kiságyban nevelkedett addigi életében, és nem értette, mi történik, amikor a gondozó lerakta egy játszószőnyegre. Amikor a magyar állam azt mondja, hogy CSOK-ért szüljenek, akkor áruvá teszi a gyerekvállalást. Sokan úgy vállalják be, hogy sem lelki érettségben, sem az életkörülményeikben, sem anyagilag nem alkalmasak még arra, hogy felneveljék a gyereküket. Lakás, ház viszont kell. Megszületik a gyerek, az állam pedig ezután gyönyörűen magára hagyja az egész családot”–teszi hozzá.

Azt mondja, intézményi szinten is hiányos az ellátórendszer: 

„Döbbenetes tapasztalataim vannak a saját gyámoltjaim óvodáiból is. Nincs elég óvónő, nincs fejlesztőpedagógus, nincs gyógypedagógus. Most vannak értelmileg akadályozott, autista gyerekeim, náluk sokszor egész más a felállás; jól szituált, sokszor diplomás szülők adják be őket a szakellátásba, mert egyszerűen nem tudják megoldani a többi gyerekük mellett az állandóan egész embert kívánó ápolást.” – Kiemeli, hogy a hátrányos helyzetű térségekben továbbra is magas szülési hajlandóság oka a többi között az, hogy szinte teljesen kizárták az iskolákból a civil szervezeteket, a szexuális felvilágosítást. „Nemcsak a szexualitásra, de az önmagukról gondolkodásra sincsenek felkészítve, nem tanulják meg, mi a saját felelősségük.”

Az elvesztett számháború és az áldozatok

2024-ben 77 500 gyermek született Magyarországon, 7725-tel kevesebb, mint egy évvel előtte.

Ez az eddigi legalacsonyabb éves születésszám az ország történetében, közel háromezerrel kevesebb, mint a korábbi mélypontot mutató, 2011-i adat. Ezzel szemben a másik számsor: a legfrissebb elérhető adatok szerint 2023-ban Magyarországon 23 800 gyermek részesült gyermekvédelmi szakellátásban. Az elmúlt évtizedben közel húsz százalékkal emelkedett a számuk.

Ezek hosszú távú, évtizedes tendenciák, ami azt jelenti, hogy jóval azelőtt kezdődtek, hogy Novák Katalin egyáltalán hallhatott K. Endréről, sőt, 2014–20 között család- és ifjúságügyért felelős államtitkárként sokkal komolyabb szerepe volt a gyermekvédelem és a családpolitika – a statisztikák szerint sikertelen – alakításában, mint a kegyelmi ügyön keresztül.

Ma Magyarországon tízezer azonos korú lakosra 99,5 állami gondozott jut: 61 százalékuk nevelőszülőnél, 28 százalékuk gyermekotthonban lakik, míg tíz százalékuk utógondozói ellátásban részesül. Évente nagyjából öt-hatezer gyerek jut be a rendszerbe, és nagyjából ugyanennyi fiatal hagyja el. Régen sem volt könnyű a gyermekvédelmi szakellátásban felnőni, máshol voltak a rendszerhibák, de léteztek. (Ezt bizonyítja korábbi cikkünk, amely a hatvanas évek egyik legnagyobb szakellátó intézményében, a fóti gyermekotthonban felcseperedő egykori bentlakókról készült.)

Az elmúlt pár évben viszont – a változatlan financiális és intézményi körülmények között egyre növekvő terhelés miatt – mind rosszabb körülmények között kellett volna a gyermekvédelemben dolgozóknak megvalósítaniuk a problémás, az esetek jó részében traumatizált gyerekek integrációját az értékét folyamatosan veszítő bérezésért cserébe; a bicskei ügy kirobbanása utáni egyetlen, igazán értékelhető átalakítás, a kifogástalan életvitelt vizsgáló adatlap bevezetése után pedig tovább súlyosbodott a munkaerőhiány a szektorban.

Pedig a kormánynak voltak nagyívű tervei a gyermekvédelmi rendszer megreformálására. Közéjük tartozott a nagy létszámú (általában 48 fő feletti) gyermekotthonok felváltása kisebb, családiasabb lakásotthonokkal (általában legfeljebb tizenkét fő) vagy a nevelőszülői hálózat fejlesztésével.

A cél az lenne, hogy a gyermekvédelmi szakellátásban élő gyerekek ne tömegintézményekben, inkább családias környezetben nevelkedjenek. Ez azonban a lendületes kezdés után nehézkesen megy, főleg a megfelelő nevelőszülői háttér és a finanszírozás hiánya miatt.

A sikeres struktúraváltáshoz szükség lenne a nevelőszülői rendszer bővítésére is, de az elmúlt időszakban az ő számuk sem emelkedett kellő mértékben, sőt tavaly csökkenni kezdett. A rendkívüli és egyre növekvő leterheltség miatt nagy létszámú gyermekotthonok egy része még mindig működik, többek között azért, mert olcsóbb a fenntartásuk, mint a kisebb lakásotthonoké. Támogató szakmai háttér nélkül önmagában a költöztetés sem fogja megoldani a gyerekek sikeres integrációját.

Visszatérő ellenzéki kritika, hogy a kormánynak csak az a fontos, hogy megszülessenek a gyerekek, ám nem törődik a további sorsukkal. Ennek ellentmond számos családpolitikai támogatási elem, amit a kormány az elmúlt tizenöt évben vezetett be, de látható eredménnyel ezek sem jártak, akár a születésszám csökkenését, akár a szakellátásba érkezők számának emelkedését nézzük. Ezek jó része egyébként is adókedvezmény formájában realizálódik, míg például a családi pótlék összege nem változott 2008 óta, hiába ígérte a miniszterelnök tavaly egy nyelvbotlással a duplázást. A többi támogatási forma egy része a mindenkori minimálbér összegéhez van kötve.

Megkérdeztük a Belügyminisztériumot, milyen lépéseket tervez, hogy csökkentse az állami gondozottak számát, tervezi-e tovább egyszerűsíteni az örökbefogadási szabályokat és hol tart a nagy létszámú gyermekotthonok „kitagolása”. Eddig nem érkezett válasz.

Gyermek-témájú írások az Infovilágon: https://infovilag.hu/?s=gyermek

A Kevés gyerek születik, mégis egyre több van állami gondozásban bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Elhiszem a riportalanynak, hogy amit mond, azt vérkomolyan is gondolja. Nála tilos viccelődni a politikai hovatartozással. Nem érdekes, hogy kilátástalan helyzetbe került; ő emelt fővel kitart kedvenc pártja mellett, még ha belepusztul is.

A Titanic sorsa már réges-régen megpecsételődött, az óceánjáró menthetetlenül süllyedt az óceán feneke felé, de a zenekar az utolsó percekig játszott a fedélzeten. Állítólag a Nearer, My God, to Thee (Közelebb, közelebb, Uram, Hozzád) című dalt ismételgették. Ma Orbán Viktor az úr a háznál.

A 2010-es évek elején még a kormányfő is virágos kedvében volt, dalra fakadt, annak örült, hogy a fehérvári huszárok sok kislányt meghágtak.

Mostanában – jókedvében – inkább a prózát részesíti előnyben. Megbízásából egyre több szavalókórus szajkózza, hogy ilyen jól még sosem éltünk, mint ma. „Jobb szegénynek lenni napjainkban Magyarországon, mint 2010-ben gazdagnak.”

Van, aki megdöbbentő őrültségnek tartja ezt az állítást (amely nem mellesleg egy nagy tudású, bár alighanem kormánypárti gazdaságpolitikai elemző aranyköpése), és előhozakodik egy olyan adatsorral, ami szerint igazából csaknem hárommillió ember tekinthető szegénynek Magyarországon. Ez utóbbi tanulmány szerzője váltig állítja, hogy dehogyis szűnt meg hazánkban a szegénység; sokan fagyoskodnak a hidegben, nincs pénzük tüzelőre sem.

Mint javíthatatlanul hiszékeny ember, hajlamos vagyok hitelt adni ennek az állításnak is. Ám ha bekapcsolom a rádiót, tévét, zeng a kijózanító, dörgedelmes cáfolat. A hazaáruló propaganda – úgymond – mindent elkövet azért, hogy lejárassa az országot. Júdáspénzként a külföldi zsoldban álló magyargyűlölők újabban nemcsak dollár-, hanem hrivnyakötegeket vágnak zsebre, és együtt röhögnek a markukba – persze, Sorossal.

Elbizonytalanodási kálváriám újabb állomáshoz érkezett. Azt olvasom a neten, hogy létezik (már tizenegy éve) egy Heti Betevő nevű egyesület, amely főz a rászorulóknak(!), mert „mindenkinek jár egy meleg ebéd”. Eszerint mégis léteznének rászorulók? Jééé! Két budapesti helyszínen, vidéken pedig Makón, Székesfehérvárott és Pécsett várják az érintetteket. (Az említett szervezet egyébként tavaly elnyerte az Év Fővárosi Civil Szervezet 2024 elismerést.)

Nem titkolom másik súlyos születési rendellenességemet sem. Az élénk fantáziámat. Elképzelem, hogy a mai szegények voltaképpen csupán „megélhetési” szegények, valójában dúsgazdagok, de hajlandóak szakadt gúnyát ölteni, afféle koldusmaffia fizetett ügynökeiként tömött buszokban turnéznak Makótól Pécsig, a rabszolgakórust éneklik dideregve, és remegő kézzel kanalazzák az ingyen ebédet. Utána hazamennek, fölveszik a gázsijukat hrivnyában és dollárban. Átöltöznek elegáns öltönyökbe, és szivarozva teszik föl tétjeiket a rulettasztalok mellett.

Abból sem csinálok titkot, hogy én ezért az írásomért egyetlen fillér honoráriumot sem veszek fel. Nem büszkeségből, hanem mert a szerkesztőség szegény. Nemhogy hrivnyája vagy dollárja, de egy alzó grandja sincs. Forintban. Csóró, mint a templom egere.

Így aztán nem elképzelhetetlen, hogy előbb-utóbb elsomfordálok valamelyik helyszínre, ahol ételt oszt a Heti Betevő. Állítólag jók a szakácsok, a minap tárkonyos, tejfölös pulykaragu szerepelt az „étlapon” bulgurral.

Nemrég a rászorultak étkeztetésére létrehozott összefogáshoz a CEONET Klub tagjai is csatlakoztak támogatóként.

A CEONET egyébként vállalatvezetők önkéntesen alapított klubja, és fontosnak tartja a jó ügyek támogatását. Megalakulása óta számos olyan szervezetet karolt föl, amely társadalmilag égető problémák megoldásáért tevékenykedik.

A Rászorulók – vannak még ilyenek? bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az „Egy csomag szeretet” nevű gyűjtésben 30,7 tonna élelmiszer, több mint 2 tonna édesség, 1,5 tonna drogériai termék és majdnem 1 tonna egyéb hasznos felajánlás érkezett az Auchan gyűjtőpontokra a vásárlók szociális érzékenységének és nagylelkűségének köszönhetően, mindössze két adventi hétvége alatt. Ebből a mennyiségből kis híján 5000 szeretetcsomagot tud összeállítani a karitatív szervezet a szükségleteknek megfelelően. A nagy helyismerettel rendelkező Magyar Vöröskereszt országos hálózatán keresztül osztja szét a csomagokat nélkülöző csoportoknak: családoknak, egyedülállóknak, időseknek és szociális intézményekbe is visznek belőle.

A gyűjtésben 220 vöröskeresztes munkatárs és 760 önkéntes vett részt az Auchan munkatársainak közreműködésével. A gyűjtés és a válogatás 4500 órába tellett.

„Nagyon hálásak vagyunk, hogy még a tavalyinál is több adomány érkezett, noha ez az év senkinek sem volt könnyű” – fogalmazott Kardos István, a Magyar Vöröskereszt főigazgatója. – Közben felemelő élettörténetekkel is találkoztunk. Egy adományozó például elmondta, hogy nem is olyan rég még hajléktalanként élt, és maga is kapott tőlünk segélycsomagot. Akkor megfogadta, ha talpra áll, ő is segíteni fog másnak. És ez most megtörtént! Ezekért a pillanatokért érdemes a szociális szférában sokszor erőn felül is dolgozni. Köszönjük a vásárlók segítségét, a szeretet csomagjainak összeállításában közreműködők munkáját és az Auchannak, hogy ismét teret adott a gyűjtésnek.

„Végtelenül hálásak vagyunk vásárlóinknak, hogy 35,5 tonna adományt ajánlottak fel a rászorulóknak. Több külföldi vevőnk is adományozott, és jó volt látni, hogy sokan kisgyerekekkel jöttek a gyűjtőpontokhoz, így biztosak lehetünk benne, hogy az Auchan vásárlók jövő generációi is legalább olyan szociális érzékenységről tesznek majd tanúbizonyságot, mint a mostaniak” – mondta Széll Hajnalka, az Auchan Magyarország országos marketing és vásárlói kapcsolatok igazgatója.

A Ötezer csomag szeretetből – összefogott az Auchan és a Vöröskereszt bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A jelentés készítői a lakhatási szegénység fő indikátorainak tekintik:

# a lakhatáshoz való hozzáférést (elsősorban az alacsony státuszú csoportok lakhatáshoz való hozzáférését, de, mint írják, az utóbbi években a fiatalok lakáshoz jutása is idesorolható);

# a lakhatás jogi biztonságát (ide tartoznak a lakhatás jogviszonyának tisztázatlansága, a földhivatali bejegyzések hiányosságai, a lakásbérleti szerződések hiánya, a kilakoltatási szabályzások rendezetlensége);

# a lakásminőséget (ingatlanok műszaki megfelelősége, víz, áram, fűtés elérhetősége);

# a lakás elhelyezkedését (alapvető szolgáltatásokhoz való hozzáférés);

# a megfizethetőséget (a lakhatási költségek aránya a háztartások bevételéhez mérten);

# az energiaszegénységet (az energiaforrásokhoz való hozzáférés, költségeik a háztartások bevételéhez képest).

Azokat a háztartásokat tekintik a lakhatási szegénység által érintettnek, ahol a háztartás teljes felhasználható bevételének legkevesebb 40 százalékát lakhatással kapcsolatos költségekre kell fordítani. A jelentés szerint a magyarháztartások 13 százaléka, 106 ezer háztartás sorolható ebbe a kategóriába.

Az felsorolt jellemzőket figyelembe véve a jelentés szerint 2020-ban 90 160 háztartásban nem volt fürdő/zuhany és/vagy vécé. Ez mintegy 232 ezer ember életét, főleg vályogházakban lakókét keseríti meg. A jelentés készítőinek megállapítása szerint minél alacsonyabb jövedelemmel rendelkezik valaki, annál nagyobb az esélye, hogy még alapvető ellátottsággal sem rendelkező ingatlanban lakik. Hozzáteszik: az érintettek önerőből nem tudnak változtatni a helyzeten alacsony jövedelmi körülményeik miatt.

Tavaly 475 ezer háztartás jelezte, hogy az általa lakott, használt ingatlan súlyosan problémás (beázik a tetőszerkezet vagy nedvesedik a falazata/padlója/alapja, rothadnak a nyílászárók vagy a padló). Ez az összes háztartás 11,6 százaléka, és csaknem 1,2 millió embert érint.

Két éve a háztartások 8,6 százaléka minősült túlzsúfoltnak; ez a lakosságnak kis híján 17 százaléka. Elsősorban a legalsó jövedelmi ötödbe tartozó, községben élő, gyerekeket nevelő és nagyobb arányban munkanélküli vagy egyéb inaktív háztartások tartoznak ebbe a csoportba.

A jelentés (itt el is olvasható) javaslatokat is megfogalmaz a lakhatási szegénység csökkentésére. Szorgalmazzák

# az új, magántulajdonú házak, lakóparkok helyett a bérházfejlesztést, beleértve ebbe a piaci alapú és közösségi, szociális bérlakások fejlesztését;

# az utóbbi évek – alapvetően bankhitelen keresztül történő – támogatásai helyett szociálisan célzott támogatásokat, akár a lakbértámogatást, akár a fenntartást illetően;

# a lakásbérleti piac kifehérítését szabályozással, regiszterrel, adótámogatással;

# az épületek energetikai felújításához minél több hazai és EU-s forrást elérhetővé tenni, támogatni.

A jelenlegi magyar kormány által a múlt hónapban bejelentett gazdaságpolitikai feladatterv egyik pillére a megfizethető lakhatás. Csakhogy: a jelentés készítőinek megállapítása szerinta tervezett tíz intézkedés többsége az első információk alapján nem a lakásszegénységben élőket célozza.

A Kis híján hárommillió magyar él lakhatási szegénységben bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Hankó Balázs kulturális és innovációs miniszter már minden platformon hirdeti: a kormány most már tényleg foglalkozna a Diákváros-üggyel – amit pár éve még gond nélkül föláldozott volna a Fudan Egyetemért –, méghozzá tizenkétezer hallgató számára elegendő hellyel; ez azt jelentheti, hogy a most 46 ezer hely majdnem hatvanezresre bővülne. Ám a múlt években nemcsak az ingatlanárak, de a Fidesz-kormány által először megkurtított felsőoktatásban részt vevő hallgatói létszám is újra emelkedni kezdett.

A felsőoktatásban tanulók száma az idén megközelítette (310 414) az Orbán-kormány 2013-i – a felsőoktatás átalakítása előtti időszak – számát (320 124) a KSH szerint. Bár a nappali tagozatos hallgatók esetében a 2023/24-i adat még mindig elmarad a tíz évvel korábbitól, a múlt évekhez képest ez is érezhető erősödésnek számít, ami hatással van az egyetemre járók lakhatási körülményeire is, hiszen több hallgató több lakhelyet keres. Az egyetemisták és a főiskolások választhatnak: dolgoznak, tanulnak vagy laknak.

Bértestvérek

„Ketten lakunk a lakásban, amit egy tízes skálán 5-ös komfortfokozatba sorolnék, de az elhelyezkedése miatt mégis nagyon jó. Havi nyolcvanezer a lakbérrészem. A fizetésem több mint felét elvinné, de jórészt a szüleim segítségével fizetem – írja a húszéves Dávid, aki a BME gazdaságtudományi karára jár. Egyébként Budapesten él, de a lakás, ahol albérletben lakik, sokkal közelebb van az egyetemhez. Szerinte szülői hozzájárulás és teljes munkaidős állás nélkül szinte elképzelhetetlen a saját lakás. – Magyar minimálbérből technikailag is lehetetlen kifizetni egy teljes budapesti lakbért. Budapesten van az egyik legnyomasztóbb lakásválság egész Európában; a lakások ára kevesebb mint tíz év alatt megduplázódott.”

Házi feladat

Pedig van, akinek sikerül a saját lakás, de ennek ára van. Olivér dolgozik az egyetem mellett, ebből tud kivenni önállóan egy lakást, ez viszont jócskán hátráltatja a tanulmányait. „Teljesen önfenntartó vagyok. Havi 170 ezer forintot fizetek ki lakbérre, plusz 25 ezer a fix rezsi, és ebben már a közös költség is benne van. A jövedelmem kb. 40-45 százalékát viszi el a lakbér. A lakásom a Rákóczi téren egy kis, harminc négyzetméteres, galériás, viszonylag modern kecó. Egy főre pont elég, talán lehetne világosabb. Néha elgondolkodom, hogy havi törlesztővel majdnem ugyanennyire jönnék ki egy saját lakáshitellel, de ezt egyedül még nem merem bevállalni. – A munka viszont nem igazán kedvez az egyetemi tanulmányok menetrend szerinti befejezésének. – Hozzá kell tenni, hogy az egyetem mellett teljes munkaidőben dolgozom, emiatt több félévet is passziválnom kellett, nehéz összeegyeztetni a kettőt. Nem igazán támogatja az órarend a munkavállalást. A második évemben döntenem kellett, hogy meló vagy egyetem.”

Egy ideig ő is volt kollégista, szerinte a Nemzeti Közszolgálati Egyetem kollégiuma az élvonalban van. „A hallgatótársaim nagy hányada kolis, vagy pesti és bejár. A kollégium nagyon modern, szerintem a legtöbb egyetemista ezért összetenné a kezét. Nem annyira nehéz bejutni, és ha tartod a jó átlagot, akkor bent maradni sem. Akik albérletben laknak, azoknak többnyire a szülők fizetik a lakhatást. Sokan nem izgulják túl ezt a témát, de aki kicsit tudatosabb, és próbálja tervezni a jövőjét, annak szerintem ez egy állandó stresszforrás” – meséli a hallgató.

Dáviddal és Olivérrel ellentétben sokan vannak, akik vagy nem engedhetik meg maguknak – szülői segítséggel sem – az albérletet, vagy a tanulmányaik gyors elvégzésére koncentrálnának egy nagyobb ráfordítást igénylő munka helyett. Ha szerencséjük van, ők azok, akik elfoglalhatják a kollégiumi szobákat. Nincs azonban könnyű dolguk, ahogy a Magyar Agrár- és Élettudományi Egyetemre járó hallgató édesanyja meséli.

Változó körülmények

„A lányom kollégiumban lakik. Először egy olyan szobát kapott Gödöllőn az egyik épületben, aminél alá kellett írnia egy papírt, hogy nem lép ki az erkélyre, mert konkrétan életveszélyes, bármikor leszakadhat. Szerintem azóta nem renováltak semmit, amióta megépült. Ott már majdnem azt mondtam, hogy keressünk más lehetőséget. Aztán szerencsére átkerült egy jobb épületbe. Most 17 ezer forintot kell fizetnie egy hónapra. Ketten vannak egy szobában, a közös fürdő a folyosó végén van. A barátnője egy olyan épületben lakik, ahol hárman vannak egy szobában privát fürdőszobával. Azért már közel harmincezret kell fizetni” – meséli az édesanya.

Láthatóan még egy megosztott albérlethez képest is eltörpül a kollégium havi díja, persze jóval alacsonyabb komfortfokozattal, viszont a legtöbbször előnyös helyen, ahol sokkal könnyebb a tanulmányokra koncentrálni.

Akik előtt bezáródnak a kollégiumi szobák ajtajai, azoknak a helyzetét nem könnyítik meg a magyar nagyvárosi struktúrák sem. „A nagyvárosok nemcsak egyetemvárosok, hanem ipari beruházási központok is, vagyis nem csupán a hallgatói társadalom tagjai keresnek itt lakóhelyet, hanem az ipari létesítmények dolgozói is, ezzel pedig növekszik a kereslet. Ha nem bővül megfelelő ütemben a kínálat, akkor emelkednek az árak” – részletezi Balogh László, az ingatlan.com vezető gazdasági szakértője.

Egyelőre ez lehet a plafon

Az ingatlan.com friss jelentése szerint most épp megtorpant az albérletárak drágulása. Ennek egyik oka, hogy olyan gyors volt a drágulás, hogy a bérlők már nem vagy csak nehezen tudnak lépést tartani vele. Ha az egyetemi városokat nézzük, a fővárosban 250 ezer forint az átlaglakbér a felmérés szerint. A budapesti VIII., a IX. és a XI. kerület – ahol a legtöbb egyetemi intézmény van – a középmezőnyben mozog, ráadásul itt az emelkedés sem volt annyira kimagasló.

Debrecen alig van elmaradva Budapesttől az átlagos lakbér tekintetében, ráadásul az elmúlt évben jelentősen emelkedett a bér. Most 230 ezer forinttal érdemes számolni, de elég sok a külföldi hallgató, aki felverheti az árakat.

A harmadik Győr (200 ezer forint), a negyedik Szeged (160 ezer forint), az ötödik Pécs (150 ezer forint). Az egyetemi városok közül a legolcsóbb Miskolc, ahol átlagosan 115 ezer forintért lehet albérletet találni.

„A felsőoktatásban részt vevő és lakhelyet kereső bérlők háromféle stratégia közül szoktak választani. Az egyik, hogy az alapterület csökkentésével csökkentik az árat, vagyis kisebb lakást keresnek olcsóbban. A másik, hogy egy nagy alapterületű ingatlant keresnek, amit többen, közösen vesznek ki. A harmadik pedig, hogy nem is teljes lakást keresnek, hanem a legkisebb bérelhető ingatlanméretet, egy szobát” – mondja Balogh László.

Ám már egy szoba ára is borsos lehet. Budapesten átlagosan kilencven-százezer forintot kérnek érte, Debrecenben ennek alig a felét, negyven-ötvenezret. Harminc-negyvenezer forintnál olcsóbban szinte sehol nem adnak ki szobát hallgatóknak az ingatlanszakértő szerint: „Bármelyik megoldásról beszélünk, mindegyik drágább, mint a kollégium, bár minőségben a kollégiumi szobák között is lehet ég és föld a különbség. Mindenesetre egy fiatal egyetemistának még nem olyan nagy tehertétel egy közös bérlet, mint egy önálló felnőttnek.”

Mégis jöhet a Diákváros

„A kormány elkötelezett a kollégiumi helyek bővítése, fejlesztése mellett” – jelentette ki Hankó Balázs, a kultúráért és innovációért felelős miniszter november 12-én. A nemzeti konzultáció egyik kérdése is a kollégiumi helyekkel foglalkozik. A miniszter szerint ha az emberek támogatják a kormányt, akkor készek arra, hogy a megújult felsőoktatás következő nagy lépése a kollégiumi férőhelyek bővítése és minőségének fejlesztése legyen.

„Háromszoros túljelentkezés van a kollégiumi helyekre, ezt a helyzetet új kollégiumok építésével rendezni kell” – mondta nem sokkal a tárcavezető után a minisztérium felsőoktatásért, szak- és felnőttképzésért, fiatalokért felelős államtitkára az Inforádióban. Varga-Bajusz Veronika szerint a kormány gazdaságpolitikai akciótervében tizenkétezer helyes kollégiumfejlesztést terveznek a IX. kerületi rozsdaövezetben, amely Diákváros néven lett ismert.

A Diákváros-projekt első tervei 2020-ban készültek el. Ezek alapján a IX. kerületben tizenkétezer kollégistának és 5800 egyéb bérlőnek otthont kínáló új, modern, zöld városrész épülne. Egy 2021-i döntés értelmében a Diákváros helyét inkább a kínai Fudan Egyetem campusa kapta volna, ám ma már az államtitkár szerint is egyértelmű, hogy ez nem fog megépülni. Varga-Bajusz Veronika szerint most érkezett el az idő a kollégiumi negyed tervének megvalósításához. Az építkezés a jövő év első felében kezdődhet meg.

Engedélyezte a Kúria a fővárosi népszavazást a 2036-os olimpiáról

A A lakhatási válság az első, amit megtanulnak a felsőoktatásban bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Az Európai Bizottság az előző nemzetközi felmérések tapasztalatai alapján javaslatot tett a magyar kormánynak a hazai nyugdíjrendszer átfogó reformjára, mert a szakértői elemzésekből arra következtettek, hogy a jelenlegi szabályok egyrészt nem mindenben felelnek meg az uniós elveknek, másrészt aggályosnak látták annak hosszabb távú fenntarthatóságát az ország demográfiai elöregedésének adatait látva.

Az OECD által készített jelentés elkészült ugyan, de azt a jelenlegi magyar kormány eddig nem hozta nyilvánosságra, elmaradt a javaslatokban szereplő megállapítások társadalmi egyeztetése is, amelyet az idén júniusig kellett volna befejezni, hogy a javaslat szerint 2025. március 31-jétől be lehessen vezetni.

A kormány megköszönte szépen a szakértők munkáját, de úgy látja, a hazai nyugdíjrendszer egészséges, hosszú távon is működőképes. 

Simonovits Andrásnak mind a kormány álláspontjával, mind az OECD-jelentésben szereplő megállapításokkal szemben fenntartásai vannak. Úgy gondolja, egyrészt nem lehet egy-egy mutatóval jellemezni a nyugdíjasok helyzetét, másrészt az OECD-tanulmány egyes részei „kincstári optimizmust” mutatnak, amikor a magyar nyugdíjakat „kiemelkedőnek” értékelik. Ehhez egyetlen adatot vettek tekintetbe: ha valaki 45 éves szolgálati idővel megy nyugdíjba, akkor az első éves nyugdíja az utolsó éves éves nettó keresetének 90 százaléka lenne. „Ezzel csak az a baj, hogy

nagyon kevés ember megy 45 éves szolgálati idővel nyugdíjba, az átlag 39-40 évnyi munkaviszony után kikerül a munka világából”

– mondja a szakértő és hozzáteszi:

a magyarországi nyugdíjak rendkívül gyorsan inflálódnak, a korosztályok között nagyon erős a polarizáció, az azonos évben születettek, vagy azonos évben visszavonuló nyugdíjasok között egyre nő a relatív jövedelmi távolság. 

„A nyugdíj-rendszerek jelenlegi kialakítása miatt egyre több embert fenyeget az időskori szegénység kockázata. Ez a tendencia ellentétes a szegénység csökkentésére irányuló uniós erőfeszítésekkel” – figyelmeztet az Európai Parlament egyik friss jelentése. A magyar nyugdíjasnépesség körülményeire is ez jellemző. Százezrek vannak, akik a közterhek optimalizálására alkalmas foglalkoztatási jogviszonyokban – a régi és az új kata, ekho, efo szerint adóznak –, vagy részmunkaidős, netán eseti megbízással dolgoznak, tartósan csak a minimálbérre vagy annak arányos részére vannak bejelentve, így

a jelenlegi eljárásrend szerint siralmas nyugdíjra számíthatnak, bármikor jelentek is meg a munkaerőpiacon. Emiatt egyre többen süllyednek a szegénységi küszöb alá.

A kétmillió magyar öregségi nyugdíjas közül mintegy ötszázezer nyugdíja kisebb 140 ezer forintnál, több mint kilencszázezer kevesebbet kap 180 ezer forintnál, ami az idén feltételezhetően a szegénységi küszöb lesz. Ezeknek az adatoknak a tükrében erősen vitatható a kormánynak az a kijelentése miszerint „a magyar nyugdíjrendszer viszonylag jól teljesít, és megakadályozza a nyugdíjas életszínvonal csökkenését”. Abban általában minden szakértő egyetért, hogy

a magyar nyugdíjasoknak pénzügyileg rossz a helyzetük, nincsenek tartalékaik, megtakarításaik. 

A legfrissebb adatok szerint a 65 éves és idősebb évjáratokban a szegénység 20,7 százalékos, a relatív jövedelmi szegénység aránya is 14,5 százalék körüli, a súlyos anyagi deprivációban élők aránya 9 százaléknál is magasabb. 

Mellbevágó adat, hogy az uniós állampolgárok kevesebb mint fele bízik abban, hogy nyugdíjas évei alatt elegendő jövedelme lesz a kényelmes, az élet utolsó szakaszához méltó élethez. A bizalom szintje az egykori keleti blokk államaiban, Lettországban, Szlovéniában és Lengyelországban a legalacsonyabb. 

Magyarországon is csupán az emberek 30 százaléka, vagy annál is kisebb hányada érzi úgy, hogy meg tud majd élni a nyugdíjából.

„Ez annak ellenére így van, hogy a hazai nyugdíjasok anyagi helyzetében igen látványos különbségek alakultak ki az elmúlt években – erősíti meg Simonovits András is. – Azzal, hogy megszüntették a járulékplafont, szélesre nyitották az ollót a legalacsonyabb és a legmagasabb nyugdíjak között. Még ma is vannak százezer forintot alig meghaladó nyugdíjak, és milliós nagyságrendűek is. Korábban, ha valaki a korhatár elérésekor ment nyugdíjba, legfeljebb az átlagnyugdíj háromszorosát kaphatta, most egyre több olyan idős ember van, akinek a 230 ezer forintos átlag ötszörösét, tízszeresét fizetik ki havonta.”   

A szakértő úgy látja, ez a hazai nyugdíjrendszer egyik sarkalatos feszültsége. A másik egy szabályozási hiba. Jelenleg nagyon nagy különbségek alakulhatnak ki aszerint, hogy valaki melyik évben megy nyugdíjba, s ez a különbség a hátralévő életében meg is marad. Egy aktuális példát említ: aki tavaly december 31-ike helyett az idén január 1-én ment nyugdíjba, az megkapta a tavalyi 16 százalékos nominális béremelkedést, noha elveszítette az idei 6 százalékos nyugdíjindexálást, egy nap alatt mégis 10 százalékot nyert a magasabb ellátmányával. „Ez butaság – mondja –, ilyen feszültséget nem volna szabad gerjeszteni az egymás utáni nyugdíjas évjáratok között.”

A Globális Nyugdíjindex készítői nagyon fontos szempontnak tekintik mind a lakáskörülményeket, mint az egészségügyi ellátás minőségét, amikor az idősek életminősége alapján rangsorolják az egyes országok nyugdíjas-társadalmát. Ezt Simonovits András is nagyon fontosnak tartja, de egyben arra is utal, hogy amíg a tipikus magyar nyugdíjasaink általában saját, tehermentes lakásban élnek, addig a nyugat-európai kortársaik 20-40 százaléka drága bérlakásban lakik, a mienknél jóval magasabb járandóságából fizeti a nagyon magas bérleti díjat. (Mert képes kifizetni a nyugdíjából – a szerk. megj.) 

Simonovits András szerint a nyugat-európai nyugdíjasok egészségügyi ellátásával sem lehet összevetni a hazai állapotokat.

A nem egyszer több hónapos várólisták miatt az idős emberek nem kapnak idejében kezelést, a magyar egészségügy lezüllése, elhanyagolása, sokkal jobban érinti ezt a népcsoportot, mint a dolgozókét. „Idős korban többen betegek, egy kisnyugdíjból nem tudják megvenni a gyógyszereket, nem tudnak magánorvoshoz sem fordulni. Ezek az igazán szívszorító tények” – mondja.

A Az időskori szegénység réme fenyeget – átfogó reformra szorul a magyar nyugdíjrendszer bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.