Születési rendellenesség nálam, hogy mindent elhiszek. A múltkoriban rákattintottam egy linkre, ahol egy hölgy azt nyilatkozza: amióta a Fideszre szavazott, sokkal jobban megy neki. Szemmel láthatóan annak is örül, hogy időközben hajléktalan lett.
Elhiszem a riportalanynak, hogy amit mond, azt vérkomolyan is gondolja. Nála tilos viccelődni a politikai hovatartozással. Nem érdekes, hogy kilátástalan helyzetbe került; ő emelt fővel kitart kedvenc pártja mellett, még ha belepusztul is.
A Titanic sorsa már réges-régen megpecsételődött, az óceánjáró menthetetlenül süllyedt az óceán feneke felé, de a zenekar az utolsó percekig játszott a fedélzeten. Állítólag a Nearer, My God, to Thee (Közelebb, közelebb, Uram, Hozzád) című dalt ismételgették. Ma Orbán Viktor az úr a háznál.
A 2010-es évek elején még a kormányfő is virágos kedvében volt, dalra fakadt, annak örült, hogy a fehérvári huszárok sok kislányt meghágtak.
Mostanában – jókedvében – inkább a prózát részesíti előnyben. Megbízásából egyre több szavalókórus szajkózza, hogy ilyen jól még sosem éltünk, mint ma. „Jobb szegénynek lenni napjainkban Magyarországon, mint 2010-ben gazdagnak.”
Van, aki megdöbbentő őrültségnek tartja ezt az állítást (amely nem mellesleg egy nagy tudású, bár alighanem kormánypárti gazdaságpolitikai elemző aranyköpése), és előhozakodik egy olyan adatsorral, ami szerint igazából csaknem hárommillió ember tekinthető szegénynek Magyarországon. Ez utóbbi tanulmány szerzője váltig állítja, hogy dehogyis szűnt meg hazánkban a szegénység; sokan fagyoskodnak a hidegben, nincs pénzük tüzelőre sem.
Mint javíthatatlanul hiszékeny ember, hajlamos vagyok hitelt adni ennek az állításnak is. Ám ha bekapcsolom a rádiót, tévét, zeng a kijózanító, dörgedelmes cáfolat. A hazaáruló propaganda – úgymond – mindent elkövet azért, hogy lejárassa az országot. Júdáspénzként a külföldi zsoldban álló magyargyűlölők újabban nemcsak dollár-, hanem hrivnyakötegeket vágnak zsebre, és együtt röhögnek a markukba – persze, Sorossal.
Elbizonytalanodási kálváriám újabb állomáshoz érkezett. Azt olvasom a neten, hogy létezik (már tizenegy éve) egy Heti Betevő nevű egyesület, amely főz a rászorulóknak(!), mert „mindenkinek jár egy meleg ebéd”. Eszerint mégis léteznének rászorulók? Jééé! Két budapesti helyszínen, vidéken pedig Makón, Székesfehérvárott és Pécsett várják az érintetteket. (Az említett szervezet egyébként tavaly elnyerte az Év Fővárosi Civil Szervezet 2024 elismerést.)
Nem titkolom másik súlyos születési rendellenességemet sem. Az élénk fantáziámat. Elképzelem, hogy a mai szegények voltaképpen csupán „megélhetési” szegények, valójában dúsgazdagok, de hajlandóak szakadt gúnyát ölteni, afféle koldusmaffia fizetett ügynökeiként tömött buszokban turnéznak Makótól Pécsig, a rabszolgakórust éneklik dideregve, és remegő kézzel kanalazzák az ingyen ebédet. Utána hazamennek, fölveszik a gázsijukat hrivnyában és dollárban. Átöltöznek elegáns öltönyökbe, és szivarozva teszik föl tétjeiket a rulettasztalok mellett.
Abból sem csinálok titkot, hogy én ezért az írásomért egyetlen fillér honoráriumot sem veszek fel. Nem büszkeségből, hanem mert a szerkesztőség szegény. Nemhogy hrivnyája vagy dollárja, de egy alzó grandja sincs. Forintban. Csóró, mint a templom egere.
Így aztán nem elképzelhetetlen, hogy előbb-utóbb elsomfordálok valamelyik helyszínre, ahol ételt oszt a Heti Betevő. Állítólag jók a szakácsok, a minap tárkonyos, tejfölös pulykaragu szerepelt az „étlapon” bulgurral.
Nemrég a rászorultak étkeztetésére létrehozott összefogáshoz a CEONET Klub tagjai is csatlakoztak támogatóként.
A CEONET egyébként vállalatvezetők önkéntesen alapított klubja, és fontosnak tartja a jó ügyek támogatását. Megalakulása óta számos olyan szervezetet karolt föl, amely társadalmilag égető problémák megoldásáért tevékenykedik.