Az elmúlt közel egy évtized intenzív történeti, régészeti és antropológiai kutatási eredményei közül a történész kiemelte, hogy sikerült leszűkíteni a Mohács–Nagynyárád–Majs–Udvar–Duna közötti tájon belül azt a területet, ahol a csata egyes fázisai zajlottak.

A legfontosabb újdonságnak a III. és IV. tömegsír feltárása jelentette, amelyet a JPM régészei mellett a Szegedi Tudományegyetem Embertani Tanszékének munkatársai végeztek el több éven keresztül. Az igazságügyi orvosszakértők bevonásával végzett munka során egyrészt az újabb tárgyi leletek (pénzérmék, kapcsok) megerősítették, hogy ezek valóban az 1526. évi csata keresztény áldozatai. Másrészt bebizonyosodott, hogy a mintegy ötszáz ember maradványait rejtő két tömegsírba döntően a csata utáni kivégzés során legyilkolt férfiak holttesteit dobálták teljes rendezetlenségben.

Varga Szabolcs szerint az emlékévre való felkészülés során a történettudomány is elvégezte a feladatát. A számos intézményben dolgozó kutatók, köztük a Történettudományi Intézet munkatársai a frissen feltárt nyugati és oszmán források segítségével új eredményekre jutottak a csata előzményeinek, azaz a Jagelló-kornak a megítélésében, a csata lefolyásának rekonstruálásában és a csata következményeinek értékelésében.

Az eredmények közé tartozik az európai környezet és az Oszmán Birodalom jobb megismerése is, ami segít megérteni a Magyar Királyság helyzetét az adott korban, és reálisabb képet ad a korabeli elit mozgásteréről, még inkább kényszerpályájáról. A történész elmondta: ezek alapján nem beszélhetünk az országnak a Mátyás király halálát követő általános hanyatlásáról, és a mohácsi vereség legfőbb okának a világbirodalommá váló oszmán állam agresszióját tartjuk, amellyel szemben a Jagelló-kormányzat saját erőből már nem tudott eredményesen védekezni. A közel háromszoros túlerőben lévő ellenséggel szemben a keresztény seregnek nem volt reális esélye a győzelemre, ám a kétségtelenül súlyos következmények és az ország három részre szakadása ellenére sem a legrosszabb forgatókönyv valósult meg.

A 16. század középső harmadában a Magyar Királyság a területi veszteségek dacára sikerrel integrálódott a dunai Habsburg Monarchiába, megmaradt a nyugati keresztény kultúrkörben, majd százötven év ádáz küzdelme után európai segítséggel felszabadultak az ország megszállt területei.

A történeti kutatások egyik legfontosabb hozadéka, hogy sikerült a mohácsi csatával kapcsolatos mítoszokat a maguk történetiségében értelmezni. Az elmúlt évszázadokban ugyanis alapvetően egy belső nézőpont alapján magyarázták a vereség okait, és úgy gondolták, hogy az a magyar elit alkalmatlansága és önzése, hazai és külföldi összeesküvések sorozata, valamint a Nyugat cserben hagyása miatt következett be. Azaz, ha a Magyar Királyságban mindent jól csináltak volna, el lehetett volna kerülni a vereséget. „Ma úgy látjuk, hogy a Jagelló királyi udvar pontosan érzékelte saját helyzetét és az országra leselkedő hatalmas veszélyt, ezekre pedig saját képességei alapján reálisan reagált.”

Az is az új eredmények közé tartozik, hogy a csata rekonstruálásában sikerült túllépni azon a lekicsinylő értelmezésen, miszerint a magyar sereg egyetlen dicstelen, másfél órás rohamban szenvedett csúfos vereséget.

A történeti kutatások egyik fontos részét képezte a mohácsi csatában részt vett személyek felkutatása. A munka egy, a Történettudományi Intézettel, a Hadtörténeti Intézet és Múzeummal, illetve a Magyar Nemzeti Levéltárral közösen benyújtott konzorciumi pályázat részeként, a sátorhelyi tömegsírok régészeti feltárásával párhuzamosan zajlott, így egyszerre kaptak arcot és nevet a résztvevők. A cél az volt, hogy a fennmaradt hazai és külföldi forrásokból összegyűjtsék a csata áldozatainak és túlélőinek nevét, és rövid életrajzok segítségével kövessék nyomon sorsukat.

Bár a keresztény had mintegy 25-30 ezer katonájából jelenleg csupán 250-300 fő azonosítható név szerint, a mintából már határozott tendenciák rajzolódnak ki. A politikai elit szinte hiánytalanul csatlakozott II. Lajos hadjáratához, és a parancsra távol maradók is gyakran elküldték csapataikat. Várdai Pál egri püspököt a király pénzszerzés végett rendelte vissza Budára, katonáinak többsége azonban Mohácsnál harcolt; az idős Bornemissza János pozsonyi ispán sem vonult hadba, de az elküldött háromszáz lovasából mintegy százötven elesett. E konkrét esetek cáfolják azt a közkeletű képet, amely szerint a nemesség tömegesen cserben hagyta volna uralkodóját.

https://mta.hu/mta_hirei/szamvetes-500-ev-utan-mohacsrol-115595

A Nem volt reális esély a győzelemre – 500 év után Mohácsról a legújabb kutatási eredmények tükrében bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Radó Sándor már 1940 júniusában jelezte Moszkvának, hogy a nyugati hadjárat befejezése után német–olasz támadás készülhet a Szovjetunió ellen. 1941 januárjától egyre pontosabb figyelmeztetéseket küldött: beszámolt a keleten összevont német hadosztályokról, a támadás várható időpontjáról és arról is, hogy Berlinben csekély szovjet ellenállásra számítanak. A Barbarossa-hadművelet megindulásának idejét a lap képaláírása szerint mindössze egy héttel vétette el.

A Radó által Genfben létrehozott Geopress sajtótérkép-ügynökség nemcsak kiváló fedővállalkozás volt, hanem egy mintegy húsz országra kiterjedő, nyolcvan embert mozgató hírszerző hálózat központja is. Három titkos rádióállomásán keresztül 1940 nyara és 1943 novembere között hozzávetőleg hatezer rejtjeles távirat jutott el a szovjet katonai hírszerzéshez. A jelentések a német haditervekről, csapatmozgásokról, gazdasági és ipari helyzetről, valamint a Harmadik Birodalom belső állapotáról adtak részletes képet.

A svájci csoportot a három rádióadó miatt a német és a svájci elhárítás Vörös Trojkának nevezte. A cikk egyik fontos állítása, hogy a Nyugaton Vörös Zenekarként emlegetett szovjet hálózat valójában nem volt egységes szervezet: az egyes csoportok sokáig egymástól függetlenül működtek. Radóék feladata kifejezetten a hírszerzés volt, elsősorban Németországra és Olaszországra összpontosítva. A hálózat 1943 novemberéig, a nyugat-európai szovjet csoportok között kivételesen hosszú ideig maradt működőképes.

Jelentései a moszkvai, a sztálingrádi és különösen a kurszki hadműveletek előkészítésében is jelentős szerepet játszhattak. A német elhárítás egyik tisztje később döbbenten állapította meg, hogy a szovjetek hónapokkal a kurszki támadás előtt ismerték a német készülődés szinte minden részletét. Radó ugyanakkor következetesen hangsúlyozta: a hírszerzés segíthette a hadvezetést, de a háborút a katonák vívták meg és döntötték el a fronton.

A hálózat még a német atomkutatásokról is továbbított adatokat. Radó 1942 tavaszán és nyarán beszámolt a magfizikai kísérletekről, a ciklotronok üzembe helyezéséről és a német fizikusok tanácskozásairól. Rainer Karlsch német történész szerint ezek a jelentések önmagukban nem határozták meg a szovjet döntést, de hozzájárulhattak ahhoz, hogy 1942 őszén ipari méretűvé fejlesszék a szovjet atomprogramot.

Radó teljesítményét nem lehet pusztán a hírszerzés felől megérteni. Nemzetközileg elismert földrajztudós és térképész volt: az elsők között készített politikai és közlekedési térképet a szovjet köztársaságokról, ő adta ki az első légiútvonal-atlaszt, és Berlinben létrehozta a világ első földrajzi-térképészeti sajtóügynökségét. Térképein nemcsak a földrajzi adatokat, hanem a politikai, gazdasági és társadalmi folyamatokat is ábrázolni kívánta. Magyarországra visszatérve az európai élvonalba emelte a hazai kartográfiát, Budapestet pedig a nemzetközi térképészeti együttműködés egyik központjává tette.

A sikertörténet mögött nélkülözhetetlen társ állt: Radó első felesége, Helene, azaz Lene Jansen. Nemcsak politikai és szellemi társa volt férjének, hanem a genfi hálózat mindennapi működtetője is. Ő gépelte a táviratokat, vezette a Geopress adminisztrációját, szükség esetén futárként dolgozott, miközben a családról is gondoskodott. A cikk alapján a „Dóra” fedőnévhez kapcsolódó teljesítmény jelentős része közös munka eredménye volt.

A háború után Radót Moszkvába rendelték, letartóztatták, majd kémkedés vádjával tíz év szabadságvesztésre ítélték. A Lubjankán kihallgatták, később az uhtai bányákban raboskodott, majd egy zárt kutatóintézetbe került. Visszaemlékezése szerint ott egy olyan tudóscsoportban dolgozott, amely a szovjet interkontinentális és védelmi rakétarendszer telepítésének tervezésével foglalkozott. 1954-ben szabadult, 1955-ben tért haza Magyarországra, az ellene felhozott vádakat pedig csak 1965-ben törölték.

Történetének számos részlete ma sem kutatható. A legfontosabb oroszországi iratok továbbra is titkosak, ezért a Radó-hálózat forrásairól, a szovjet hírszerző szervezetek belső konfliktusairól és a Moszkvába küldött jelentések fogadtatásáról csak töredékes ismeretek állnak rendelkezésre. Trom András szerint a titkosítás egyik oka az lehet, hogy az iratok megmutatnák: a szovjet vezetés miként utasította el vagy hagyta figyelmen kívül a német támadásról szóló figyelmeztetéseket.

Radó Sándor megítélése Magyarországon mindmáig ellentmondásos. Tudományos munkásságát Kossuth- és Állami Díjjal ismerték el, a Magyar Tudományos Akadémia tagjai közé azonban nem választották be. A Hadtörténeti Intézet és Múzeum udvarán 2009-ben elhelyezett emléktábláját 2015-ben eltávolították. Budapesten ma a Mazsihisz székházában található emléktábla őrzi nevét mint világhírű térképészét, földrajztudósét és a nácizmus ellen küzdő hírszerzőét.

Radó életének paradoxona az, hogy miközben titkos információival a Szovjetunió fennmaradását és a náci Németország vereségét segítette, ugyanaz a rendszer, amelyet szolgált, évekre eltüntette a börtönök és táborok világában. A Radó-rejtély ezért nem csupán kémtörténet, hanem a huszadik századi politikai hit, a tudományos teljesítmény, a személyes bátorság és az állami hálátlanság különös keveréke.

A Radó Sándor, a térképész, aki Hitler titkait is feltérképezte bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

– Mama találkozott vele, ismerte?

–Persze, beszédes asszony volt, még idős korában is, úgy emlegette ” a haza bölcsét” jó zalai tájszólásban, hogy: „A Ferkó, ja, hát a Ferkó csak urizányi szeretett, meg politizányi szeretett, dógoznyi a Ferkó sóse szeretett…”

Ebből is látszik, hogy tényleg senki sem lehet próféta a saját családjában!

A dolog ennyiben is maradt, a parti mama, – azért ez volt a neve, mert egy dombon laktak, Zalában pedig a domb az ugye part -, hamarosan elment, én pedig nem kutakodtam tovább, bár amikor a Kossuth Rádió főszerkesztője lettem, akkor az íróasztalom fölé kitettem egy Deák képet…

2003-ban a Deák bicentenáriumon, Deák Ferenc születésének kétszázadik évfordulójára kitaláltam, hogy össze kellene hívni a Deák-rokonságot, – száz évvel korábban volt hasonló összejövetel. A Kossuth Rádióban, az akkori Napközben című műsorban elmondtam az ötletet, és már adás közben telefonált a söjtöri polgármester asszony, hogy ők vállalják a házigazda szerepét.

A találkozóra több mint negyvenen jöttek el, érkeztek külföldről is rokonok, így Bajorországból Deák László, aki egyébként a lazarénus lovagok, a Szent Lázár lovagrend képviselője volt Budapesten.
Később ő szervezte meg azokat a sétákat március tizenötödikére, ahol a Kossuth és a Deák nemzetség-rokonság tagjai a Kerepesi temetőben együtt emlékeztek meg 1848-ról. Az ötletet Mádl Ferenc is támogatta… Eredetileg úgy volt, hogy a Batthyány és a Széchenyi leszármazottak is jönnek, de betegség miatt lemondták a dolgot. A temetőben kinyitották a mauzóleumokat, egyszer még Dévai Nagy Kamilla is eljött, gitározott, énekelt, szép emlékezés volt és szép emlék maradt.

A söjtöri találkozón sokat emlegették Hertelendy Annát, (1744-1803), aki 1757. augusztus 28.án ment férjhez kehidai Deák Gáborhoz (1730-1788), vagyis Deák Gábor és Hertelendy Anna Deák Ferenc, a „haza bölcse” apai nagyszülei voltak. Anna egy igen nagy vagyon egyetlen örököse volt, és Mária Terézia korának híres szépsége. A művelt, latinul jól beszélő felvilágosult asszony a negyedik gyermek születése után, igen fiatalon megszökött Nyitrára az egyik rokonával, Uzovics Ferenccel. Onnan Bécsbe majd Párizsba utazott, pazarló élete miatt nagy adósságot halmozott fel. Akkor, amikor a kehidai birtok évi jövedelme 800 forint volt, több mint 60 ezer forintos adósságot hozott össze.

A Deák család évtizedeken át próbálta visszafizetni az adósságot, de nem sikerült, így azt Széchenyi fizette ki, az övé lett a birtok. Széchenyi azt mondta Deák Ferencnek, hogy neked életjáradékot adok, mert túl jószívű vagy és a pénzt elosztanád, menj vissza Pestre és kezdj újra politizálni. Így költözött vissza Pestre Deák Ferenc, bérelt két szobát az Angol királynőben és hozta létre a kiegyezést.

Söjtörön, 2003-ban a jelenlévő rokon nők nyomdafestéket nem igazán tűrő kifejezésekkel úgy szidták Hertelendy Annát, mintha el sem telt volna az a 240 év…

A Duna TV-nek filmet is készítettünk, András Ferenc volt a rendező, – szegről-végről anyai ágon szintén rokon -, és a film készítése közben derült ki, hogy a Deák nemzetség a Dunántúl egyik legnagyobb nemesi nemzetsége volt, és Móricz Zsigmond róluk vette az ötletet a Rokonok című könyvhöz…

Anyaggyűjtés közben még valami előkerült: Deákot az 1850-es években kirabolta két betyár, elvitték az ezüstöt. Nem sokkal után a betyárokat elfogták, és fölkötötték. Az egyiket úgy hívták: Kulics. Nos, anyai ágon Kulics a családnév, zalai a család, apai ágon ott a Deák rokonság, az ezüst pedig nincs meg…

https://wooland.blog.hu/2019/03/26/kettos_kiegyezes
https://wooland.blog.hu/…/hogyan_segitette_elo_egy…
https://wooland.blog.hu/…/a_magyar_sikertortenet_a…

A Senki sem lehet próféta… bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

Lengyelország északkeleti része komoly sugárszennyezést kapott és a kormány április 30-án késő este tartott egy tájékoztatót, szembe menve a szovjet titkolózással. Ezen a tájékoztatón, amelyen tudósítóként én is részt vettem, az akkori kormányszóvivő, Jerzy Urban szájából hangzott el a mondat: a sugárfertőzésnek nem lesz több áldozata Lengyelországban, mint ahányan egy évben a dohányzás miatt halnak meg…

A lengyelországi előzmény az volt, hogy 1986 április 28-án, két nappal a csernobili katasztrófa után a Mikołajki Radioaktív Szennyeződésmérő Szolgálat megfigyelő állomása, amely az ország észak-keleti részén, közel a robbanás helyszínéhez található, regisztrálta a levegőben lévő radioaktív izotópok aktivitását, amely több mint félmilliószor!! nagyobb volt a normálisnál.

Azonnal informálták a Varsói Radiológiai Védelmi Központi Laboratóriumot, amely riasztást jelentett be. Kezdetben a lengyel tudósok azt feltételezték, hogy valahol atomrobbanás történt, de a radioaktív szennyeződések elemzése egyértelműen jelezte, hogy forrásuk csak nukleáris reaktortűz lehet. Csak este hatkor vált világossá mindenki számára, mégpedig a BBC rádióadásából, hogy Csernobil volt a forrás.

Április 28-ról 29-re virradó éjszaka bemutatták a hatóságoknak a polgári védelemi javaslatokat, amelyek fontos pontja egy nagy jód-dózis beadása volt a 131-es radioaktív jód felszívódásának blokkolására, amely a pajzsmirigyben felhalmozódhatott és rákbetegség kialakulásához vezethet.

Nem volt azonban elegendő jódtabletta az országban, ezért erre a célra a Lugol folyadékot, azaz a kálium-jodid és az elemi jód vizes oldatát ajánlották. A mi gyerekeink is ezt kapták, nem tudtuk, hogyan kell adagolni, ezért szegényeknek minden víz nélkül adtuk be a folyadékot, utána utaztak Pestre…

Az éjszakai tanácskozás után a lengyel kommunista párt vezetése és a kormány egy bizottságot hozott létre, amely úgy döntött, hogy 11 észak-keleti vajdaságban, amelyek felett áthaladt a radioaktív felhő, a gyermekeknek és serdülőknek be kell adni a jódos folyadékot.

Az akció aznap, 28-án este elkezdődött és egy napon belül a régióban a gyermekek mintegy 75%-a megkapta a jódot. Április 29-én a kampányt kiterjesztették az egész országra. Nem egészen két nap alatt Lengyelországban stabil jódot adtak be 18,5 millió embernek, főleg 17 év alatti gyermekeknek. Egyúttal úgy döntöttek, hogy megtiltják a legeltetést a réteken, és ajánlották, hogy a gyermekek tejport vagy sűrített tej kapjanak, továbbá, hogy ne egyen senki friss gyümölcsöt, zöldséget és gombákat. Ilyen intézkedéseket akkor a magyar kormány egyáltalán nem tett. Egy nem kicsit cinikus, bor és vodkakedvelő kolléga némi akasztófahumorral jegyezte meg, hogy lám, a tejivás még veszélyesebb, mint az alkoholfogyasztás…

A sajtótájékoztatóról és a lengyel kormány intézkedéseiről április 30-án éjszaka hazaküldtem a Magyar Rádiónak a tudósítást, a kollégák elmondása szerint ez másnap reggel hat órakor egyszer hangozhatott el. A május elsejei felvonulásokra készült ugyanis az ország, sugárzó napsütésben, és a hatalom nem engedte, hogy elrontásk azt a szép ünnepet… A tudósítást aznap nem is adták le többször, persze a Szabad Európa és a BBC magyar adása folyamatosan mondta a hírt… Két nappal később a 168 óra című, akkor éppen fénykorát élő rádióműsor már lehozta a beszámolómat, de ugye a két nappal korábbi hír finoman szólva másodlagos frissességűnek számít…

Úgy két hét múlva hazarendeltek Varsóból Budapestre, és Csillebércen, a KFKI-ban, vagyis a Központi Fizikai Kutatóintézetben megmérték, milyen sugárterhelést kaptunk. Nem csak én voltam ott, hanem magyar kiküldöttek százai a Szovjetunióból, Lengyelországból és más országokból is.

Korábban 4 ezer becquerel volt a határérték, amely fölött egészségre ártalmasnak minősítették a kapott sugárdózist. A becquerel a radioaktivitás SI egysége, a definíció szerint egy becquerel az aktivitása annak a radioaktív anyagnak, amelyben másodpercenként egy atommag bomlik el. A név Henri Becquerel francia fizikus nevéből származik. Becquerel ugyanis 1903-ban megosztott Nobel-díjat kapott a Curie házaspárral, így ismerték el a radioaktivitás felfedezése terén tett munkájukat. A természetes kálium az emberi szervezetben másodpercenként 4000 bomlást produkál, azaz aktivitása 4 kBq.

A mérés után szóban közölték velem, hogy hétezer becquerel-nyi dózist mértek, ami, úgy mondták, nem veszélyes az emberi szervezetre, és egyébként is, már felemelték a négyezres határétéket 8 ezer becquerelre… Ebben lehetett igazság, hiszen 40 év után, elég jó állapotban írom ezeket a sorokat. Szerencsés voltam, ugyanakkor ezt azok nem mondhatják el, akik azokban az április napokban magyar állami kiküldöttként, kamionsofőrként vagy repülőgép utasaként jártak, utaztak arra Ukrajnában.

Figyelemre méltó, hogy a magyar hivatalos személyek évek múltán is védték a saját mundérjukat, mondván, ők mindent jól csináltak, vagyis még azt is védték,, hogy április végén sem tájékoztatták az embereket, amikor már a lengyelek megtették… Az akkor Ukrajnában dolgozó, hivatalos kiküldetésben lévő emberek esetében, akik később rákban elhunytak, soha semmilyen összefüggést nem állapítottak meg a csernobili sugárzás és a haláleset között, és kártérítést sem fizettek.

Az sohasem derült ki, vajon igaza lett-e lengyel kormányszóvivőnek, amikor azt az ominózus mondatot mondta, vagyis valóban több tízezer áldozata volt-e Lengyelországban a csernobili robbanásnak? A számok, a becslések igen eltérőek, hiszen komoly érdekek ütköztek, így a Nemzetközi Atomenergia Ügynökség sem volt érdekelt abban, hogy túl nagy legyen az áldozatok számáról szóló becslés, és az egyes államok sem akartak az áldozatoknak, azok hozzátartozóinak kártérítést fizetni…

Az alábbi összefoglalót a Kitekintő közölte:

Az ENSZ Atomsugárzás Hatásaival Foglalkozó Tudományos Bizottságának (UNSCEAR) 2011. áprilisi tanulmánya szerint a katasztrófahelyzet felszámolásán dolgozó 510 ezer munkás átlagosan 120 millisievertes (mSv) sugárdózist kapott 1986 és 1990 között. Az egyéni dózisok mértéke 10 és 1000 mSv között volt, 85%-uk a 20–500 mSv közötti tartományba tartozott. A 115 ezer kitelepített lakost 1986 és 2005 között átlagosan 31 mSv, a szennyezett területeken élő 6,4 millió személyt pedig átlagosan 9 mSv többletsugárzás ért a katasztrófából kifolyólag. A három érintett ország (Belarusz, Oroszország és Ukrajna) teljes lakossága átlagosan 1,3 mSv, Európa 500 millió lakója pedig 0,3 mSv mértékű radioaktivitásnak volt kitéve Csernobil által. …

A zónát a mai napig felügyelő és „üzemeltető” ukrán Különleges Ügyek Minisztériumának 2011-es jelentése szerint a szervezet nyilvántartása 314 ezer ún. likvidátort tart számon, akik közül 207 ezren dolgoztak a helyszínen 1986 és 1987 között. Az adatok alapján a likvidátorok körében a pajzsmirigyrák előfordulása az átlagos érték 5,6-szorosa, míg a női munkások között átlagosan másfélszer annyi emlőrákot diagnosztizáltak, mint a katasztrófa által nem érintett populáción. Az 1986–1987 között a helyszínen dolgozók körében a 2004 és 2007 közötti időszakban összesen 7190 rosszindulatú daganatot diagnosztizáltak, köztük 299 pajzsmirigyrákos és 226 emlőrákos esetet. …

A likvidátorok mellett a katasztrófa által leginkább érintett másik csoport a csecsemők és gyermekeké volt. Az adatok szerint az 1990-es évek elejétől kezdve drámai emelkedést regisztráltak a pajzsmirigyrákos megbetegedéseket illetően a baleset idején – elsősorban szennyezett tejtermékek elfogyasztása következtében – nagymértékű jód-131 dózist kapott gyermekek körében. Az ENSZ Csernobil Fórumának 2005-ös jelentése több mint 5 ezer esetről szólt, míg későbbi ukrán felmérések 1986 és 2008 között 6 ezer pajzsmirigyrákos megbetegedésről számoltak be a katasztrófa idején 18 év alattiak körében.

A Greenpeace a 2005-ös ENSZ Fórum megállapításaira adott „válaszjelentésében” 270 ezer pajzsmirigyrákos esetet, továbbá az 1990 és 2004 közötti időszakban összesen 200 ezer halálos megbetegedést kötött Csernobilhez. Ugyanakkor ötven, nagyrészt kelet-európai tudós által készített anyag a rákos megbetegedések Csernobil előtti arányát hasonlította össze a katasztrófa utáni adatokéival, a növekedést pedig egy az egyben a baleset számlájára írta. Emellett a nem pajzsmirigyrákos megbetegedések becsléséhez Hirosimából és Nagaszakiból származó adatokat használt, melyek azonban nem szolgáltatnak megfelelő tudományos alapot a két esemény, illetve a két érintett populáció jelentősen eltérő mivoltát figyelembe véve. Egy 2007-es, három orosz szakember (köztük a Greenpeace-jelentés egyik szerkesztője) által írt és angol nyelvre 2009-ben lefordított könyv szerint 2004-ig 985 ezren haltak meg Csernobil miatt…

Kép: wikicommons

A Csernobil: katasztrófa negyven évvel ezelőtt bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A hír gyorsan végigfutott a brit sajtón. A BBC, a Guardian, az Associated Press és más nemzetközi orgánumok is beszámoltak róla. A 38 éves elkövetőt a Metropolitan Police a helyszínen letartóztatták. A szoborra olyan feliratok kerültek, mint „Zionist war criminal”, „Stop the Genocide” vagy „Free Palestine”. A tett mögött egy aktivista csoport áll, amely politikai üzenetként értelmezte az akciót.

Nem ez az első eset. A Churchill-szobrot korábban is érte támadás: 2000-ben vörös festékkel öntötték le, 2020-ban „racist” felirat került rá a Black Lives Matter tüntetések idején, más alkalommal klímaaktivisták vették célba. A bronz alak – Ivor Roberts-Jones alkotása, amelyet 1973-ban avattak fel – azóta is áll a Parlament árnyékában. És újra meg újra céltáblává válik.

De ez a mostani eset most sokaknál kiverte a biztosítékot.

Egy szobor, amely több mint bronz emlékmű

Churchill alakja nem pusztán egy történelmi figura a britek számára. A második világháború idején tanúsított vezetői magatartása, a „We shall fight on the beaches…” beszéd, a náci Németországgal szembeni hajthatatlan következetessége a nemzeti ellenállás és a szabadság szimbólumává emelte.

Lehet és kell is vitatkozni történelmi szerepének egyes fejezeteiről. Az indiai éhínség, a gyarmati politika, az imperialista gondolkodás – ezek mind részei az örökségének. Churchill nem volt gáncs nélküli lovag, vagy makulátlan hős. Nem volt erkölcsi értelemben hibátlan.
De az arányérzék itt is fontos. És ha mérlegre tesszük a megítélését, akkor az eredmény kristálytisztán pozitív.

Churchill volt az a politikus, aki 1940-ben nem a megalkuvást és a megadást választotta, hanem a kitartást. Aki a politikai színtéren egyedül maradva is szembeszállt a náci hadigépezettel; aki beszédeivel lelket öntött egy ostromlott ország lakóiba. Aki erre képes az nem egyszerűen „egy történelmi szereplő a sok közül”.
Az egy valódi ikon.

Történelemátírás vagy történelemvita?

A Churchill-szobor elleni támadás része annak a szélesebb kulturális vitának, amely a nyugati világban zajlik a történelmi emlékművekről. Kit állítunk piedesztálra? Kit tartunk példaképnek? Hogyan kezeljük a múlt ellentmondásos alakjait?
Ezek jogos, legitim kérdések.
De a vandalizmus nem lehet vita tárgya.

A vörös festék nem érvelés. A „war criminal” felirat nem történeti elemzés. A közterületi rongálás nem morális fölény.

Lehet Churchill döntéseit kritizálni. Lehet tanulmányokat írni róla. Lehet árnyalni a képet. De szobrának fizikai meggyalázása nem a történelem feldolgozását segíti, hanem pusztán aktuális indulatok levezetésére jó. Semmi más, mint düh reakció.
És egy ikon meggyalázása mindig túlmutat az anyagi káron.

A hős és az ember

Emlékszem, Almási Miklós professzor mondta egykor, a nyolcvanas években egy bölcsészkari szemináriumon, amikor Mozart Don Giovanniját elemezte:
„Nagy volt bűne és erénye, de mikor elment, ott maradtak a törpék.”
Ez a mondat most különös erővel cseng vissza.

Churchillnek voltak bűnei. Voltak tévedései. Voltak döntései, amelyek mára más fénytörésbe kerültek. De voltak erényei is – és ezek az erények történelmi léptékűek.
A második világháború idején nem csupán egy országot vezetett. Egy civilizációs álláspontot képviselt. A fasizmussal, a hitlerájjal szembeni ellenállás arca lett.
Lehet ma más értékrend alapján szemlélni őt. De méltatlan, hogy a történelem egyik meghatározó alakját festékes palackkal próbálják „helyreigazítani”.

A nagy történelmi figurák mindig ellentmondásosak. De amikor elmennek, valóban ott maradnak a törpék – azok, akik nem vitatkozni, hanem leönteni akarnak; nem érvelni, hanem firkálni; nem mérlegelni, hanem rombolni.

Mi marad?

A szobrot megtisztítják. A festék eltűnik. A bronz újra sötéten csillog majd a londoni esőben.
A kérdés inkább az, mi marad bennünk.

Ha a történelmi emlékezetet kizárólag a jelen indulatai szerint formáljuk, akkor nem tisztul, hanem szegényedik a közbeszéd. A múltat nem lehet egyetlen szóval elintézni – sem dicsőítő jelzőkkel, sem vádló feliratokkal. Churchill nem volt szent. De korszakos államférfi volt. Lehet bírálni, vitatni, újraértelmezni – de ez nem azonos azzal, hogy méltatlanul meggyalázzuk. A vörös festék gyorsan szárad. A történelem viszont lassan és magabiztosan ítél.

P.S.: Churchill szobrát Budapesten is öntötték már le – nyilván londoni mintára – vörös festékkel, az elkövetők itt a jaltai egyezményt hozták fel tettük okaként.

A Tünde T. Guildford: Hogy merészeled? – Churchill szobra és a történelemhez való viszonyunk bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A tudományos munka lehetővé tette, hogy a kutatók a korábban ismertnél régebbi időpontra tegyék a Walser-ág jelenlétét, és általánosságban feltárják a völgy gazdag genetikai sokféleségét. A didaktikus és interaktív családfa QR-kódokat is tartalmaz, amelyek segítségével minden család vonala visszakövethető a közös ősig, az úgynevezett genetikai Ádámig. A fa augusztus 24-től lesz megtekinthető.

A lakosság harmada Walser-eredetű

A filogenetikai családfa kutatását Charles-Albert Beytrison és Hervé Mayoraz genealógusok vezették. Évekig tartó levéltári kutatás eredményeit egészítették ki 173 Y-DNS-teszttel, hogy átfogó genetikai alapot hozzanak létre a Val d’Hérens számára.

„Eleinte a lakosság egy része vonakodott, de miután megértették a teljes folyamatot, elfogadták és támogatták a munkát” – magyarázta Hervé Mayoraz.

Ez az első alkalom az Alpokban, hogy egy völgy valamennyi férfiági leszármazási vonalát dokumentálták. Az eredmények szerint az Hérens-völgy 83 eredeti családjából 28-nak – tehát közel egyharmadának – Walser származása van, amely a Felső-Valais-ból történt vándorlásra vezethető vissza. Ez különösen a Chevrier és Fauchère családokra érvényes.

A kutatás szerint ez a származás majdnem 200 évvel korábbi, mint az 1403-ban hivatalosan ismert vándorlás; inkább a 13. század elejére, mintegy 800 évvel ezelőttre tehető.

A Walser-közösség

A Walser egy hegyvidéki gazdálkodó közösség volt a Felső-Valais-ból, akik mintegy 150 alpesi faluban telepedtek le, különösen Graubündenben, Tirolban és a Val d’Hérens-ben. Vándorlásaikat gazdasági és földesúri tényezők motiválták. Életmódjuk a állattenyésztésre és önálló alpesi gazdaságra épült, ami maradandó nyomot hagyott a tájon és a helyi hagyományokban.

További érdeklődés a nagy családfák iránt

A Val d’Hérens családfa létrehozása más régiókban is fokozódó érdeklődést vált ki Valais kantonban. Olyan térségek, mint a Trient-völgy, Nendaz, Isérables, Liddes és Saint-Léonard már gyűjtenek adatokat saját nagyszabású családfáikhoz.

A világ számos részén az ilyen nagyméretű, közösségi családfák nemcsak történeti és kulturális értéket képviselnek, hanem turisztikai vonzerőt is. Gyakran kapcsolódnak hozzájuk interaktív kiállítások, digitális adatbázisok, sőt, helyi fesztiválok is, amelyek célja a közösségi identitás erősítése. A genetikai kutatások integrálása – ahogy a Val d’Hérens példáján is látszik – új szintre emeli ezeket a projekteket, mivel objektív, tudományos alapot biztosít a családi kapcsolatok feltérképezéséhez.

A A svájci Evolène-ben bemutatták a Val d’Hérens több mint 230 000 éves családfáját bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

1952-ben azon az éjszakán 13 orosz-szovjet zsidó költőt, írót, művészt, aktivistát végeztek ki teljes titokban a Lubjanka börtön pincéjében. Utánuk a Sztálinról elnevezett autógyár tíz, szintén zsidó mérnöke következett. Előbbiek hazaárulás, kémkedés, utóbbiak szabotázs koholt vádja miatt.

Sztálinnak ekkor már csak hónapjai vannak hátra. Paranoiája egyre jobban elhatalmasodott. Egész kisebbségi csoportok, köztük a zsidók is célkeresztjébe kerültek. Zsidó orvosper is indult- a vádlottak szerencséjére őket már nem végeztethette ki. Nem volt ideje rá. Van, aki szerint Sztálin halálában is közrejátszott, hogy régi kezelőorvosait már korábban eltétette láb alól.

A tizenhármak meggyilkoltatására még volt ideje. Először ellenük is kirakatpert terveztek, de többségük nem ismerte el nem létező bűnét, nem voltak alkalmas partnerek egy szovjet Rajk-per megrendezésére.

Mindnyájan az 1943-ban alakult „Zsidó Antifasiszta Bizottság” tagjai, vezetői voltak. A bizottság -akkor még Sztálin megelégedésére- azért alakult, hogy külföldön újságcikkekkel, hivatalos látogatásokkal anyagi és erkölcsi támogatókat toborozzanak a Hitler ellen harcoló Szovjetuniónak. Mindvégig hűek voltak a szovjet ügyhöz. A későbbi fő vádlott, Lozovszkij a KB volt tagja, Lenin és Sztálin személyes ismerőse, lánya korábban Krupszkaja titkára.

Csakhogy túl komolyan vették a feladatukat. Annyi szovjet zsidó fordult hozzájuk bizalommal, hogy elkezdték problémáikat képviselni. „Nyaggatták” a hatóságokat a zsidó kultúra újraélesztéséért, zsidó menekültek befogadásáért, még egy krími zsidó tagköztársaság gondolatát is felvetették.

Ám addigra Sztálin másképp állt a zsidósághoz. 1948-ban megalakult Izrael, és Sztálin várakozásai ellenére nem a szovjet blokkhoz közeledett, hanem az USA szövetségese lett. Sztálin a népszerűsége növelését is várhatta attól, ha feléleszti a cári idők antiszemitizmusának érzelmeit. 1948-49-ben letartóztatták a bizottság 15 vezetőjét, aktivistáját, köztük ismert művészeket. 13-an -2 nő, 11 férfi- kálváriája végződött halálos ítélettel. Az egyik vádlott vallatás közben meghalt. Lina Shtern biológust, az Akadémia egyetlen női tagját, a harctéren sokakat megmentő ú.n. „szovjet penicillin” feltalálóját (amikor 1946-ban csecsemőként egy fertőzéstől élet-halál peremére kerültem, anyám ilyet könyörgött ki a debreceni szovjet katonaorvostól) ,csak’ száműzték, mert még szükség volt szaktudására.

Évekig vallatták őket. 1953-ban sor került az ügyvédek és ügyészek nélküli zárt tárgyalásra. Lozovszkij fő vádlott 6 napig tartó vallomásában ízekre szedte a vád képtelenségeit. Olyannyira, hogy a vezető bíró el akarta rendelni a nyomozás újrakezdését, de Malenkov közölte vele: a PB már határozott, azt kell végrehajtania.

Megtörtént.

1953 márciusában meghalt Sztálin. Egy szintén titkos bírói végzés rehabilitált minden vádlottat.1955-ben behivatták az özvegyeket az állambiztonsághoz, és felolvasták nekik a rehabilitáció szövegét. Ebből tudták meg, hogy házastársaikat -akiknek életében még reménykedtek- meggyilkolták.

A szerkesztő megjegyzése: Oroszországban jelenleg is zajlik Sztálin rehabilitálása. Csak 2025 májusában hét új Sztálin-szobrot avattak fel Oroszországban – ez rekord a sztálini személyi kultusz ideje óta. Olyan városok mellett, mint Szerpuhov, Ulan-Ude vagy Moszhaiszk, Sztálin arcképe még az elfoglalt ukrán Melitopolban is megjelent. 2017-ben az oroszok mintegy 46 százaléka fejezte ki „csodálatát”, »tiszteletét« vagy „szimpátiáját” Sztálin iránt. 2019-ben már 70 százalékuk tartotta pozitívnak Sztálin történelmi szerepét – ez rekordot jelent. A legfrissebb felmérések szerint ő a három legnépszerűbb politikus a múltból, közvetlenül Péter és Katalin után.

A kép 1943-ban készült, amikor a későbbi áldozatok amerikai útjuk során Einsteinnel is találkoztak.

A A meggyilkolt költők éjszakája bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A történettudománynak nem a geológiában, az építészetben, az etnológiában érvényes struktúra, illetve a “szerkezetiség” az ontológiai alapeleme, még csak nem is egyszerűen a mozgás az időben, hanem az állandó változás, a metamorfózis.” (Hanák Péter)

1921. augusztus 9-én született HANÁK PÉTER Széchenyi-díjas magyar történész, művelődéstörténész, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a dualizmus korának művelődés-, társadalom- és eszmetörténetének neves kutatója.

„Hanák Péter 1956-ban lelkesedett a változásokért, és a forradalom után nem volt hajlandó visszavonni a véleményét, ezért többé nem taníthatott az egyetemen, ugyanakkor tagja maradt az MTA Történettudományi Intézetének; ebben a minőségében engedték ki az indianai egyetemre. Amíg a román és a kelet-német küldöttek, de más szocialista államok történészei is fegyelmezett csoportokban jöttek-mentek, és csak intim beszélgetésekben mertek mást is mondani, mint a hivatalos álláspontjukat, a. Ránki György vezette magyar delegáció tagjai bámulatosan szabadon barátkoztak, beszéltek. Közülük is kitűnt Hanák Péter, akiről úgy éreztem, szándékosan, tervszerűen „rendetlenkedik”, hogy kipróbálja a párt tűrési határait. Humoros volt, gunyoros, kedves, szabad szájú, s a „polgári ellenség” jelenlétében vitatkozott a leghevesebben a „testvéri” államok dogmatikus képviselőivel. (…)

Hanák Péter szabad emberként akart élni, és gyakran tudott is úgy élni egy nem-szabad társadalomban. Nem értettem, hogyan talált időt olvasmányaira, a legújabb elméletek, gondolatok elsajátítására. Amikor megint taníthatott, fáradhatatlan lelkesedéssel foglalkozott hallgatóival. Angolul „Renaissance Man”-nek hívnák azt a típust, amilyen ő is volt, aki mindenféle dologhoz ért, minden iránt érdeklődik, nagy tudással rendelkezik, vagyis valóságos humanista tudós. Nem az a típus volt, aki leült, és ontotta magából a köteteket. Inkább kisebb lélegzetű tanulmányokat írt, és mégis meghatározó egyénisége lett a történettudománynak. A Monarchiáról megjelent tanulmánykötete olyan alapmű, amely nélkül az egyetemisták le sem vizsgázhatnak Magyarországon. Más műveit állandóan idézik, külföldön is, ahol épp most részesült igen kedvező fogadtatásban The Garden and the Workshop című nagyszerű műve, amely a Princeton egyetem kiadójának gondozásában jelent meg.

Valóban, mihez is nem értett ő? Történész volt és politológus, aki kiválóan ismerte a magyar és a nemzetközi irodalomtörténetet, az építészetet, a szépművészetet és a művelődéstörténetet. Matematikus is voIt a javából, kitűnően értett a filozófiához, és ami legfontosabb, ezekről a témákról szeretett, mondhatni, imádott írni, nyilatkozni, vitatkozni. Hallgatóit és barátait elhalmozta témákkal, könyvötletekkel. Legendás volt, ahogy végigszáguldott a Történettudományi Intézet, később a Közép Európa Egyetem folyosóin, mosolyogva, tréfálkozva, udvarolva, ezernyi ügyet intézve.
(Deák István Hanák Péterről; részlet)

„Ha a századvég Bécsét és a róla szóló mai interpretációkat nézzük, akkor valóban meggyőző, hogy ez a csodálatos kultúra az osztrák polgárság sorozatos vereségéből, a közéletből való kiszorulásából és valóságos háztáji vagy lélektáji kertjébe való visszavonulásából sarjadt.

Így van, ha Bécset önmagában csodáljuk. Csakhogy itt van előttünk Budapest, Prága, Krakkó – „a vidék”. A liberalizmus hanyatlása, a korfordulós válságtünetek itt is hatottak, az érzékeny idegzetű művészeket itt is megülte a rossz közérzet, itt is terjedt a dekadenciának nevezett életérzés. Mégis, Budapesten éppen az 1890-es években lobbant fel még egyszer a liberalizmus fénye, s a századelőn bontakozott ki, akárcsak a példakép Franciaországban, a politikai radikalizmus. A megkésettség, egy elmaradt agrárország lázas „utolérési komplexusa” – lehetne mondani, és akár érveket is találni erre a jelenségre. Tény, hogy amikor Bécsben Hofmannsthal Junges Wien köre fellépett, akkor Budapesten csak a halk szavú, lojális A Hét című irodalmi folyóirat kopogtatott; amikor Bécsben Klimt és barátai kihívó merészséggel megindították a Ver Sacrum-ot, megépítették a Sezession reprezentatív épületét, akkor fiatal magyar festők egy csoportja csendesen az ország távoli zugába, Nagybányára vonult, s a vidéki magányban kísérletezett a plein air és a tovatűnő látvány megragadásával.” (Hanák Péter: Reflexiók a századforduló bécsi és budapesti kultúrájáról)

„Nemzedékünkben és körünkben alighanem elsőként értette meg egyrészt a nemzeti érzés és szempont megújult jelentőségét, az etnikai tudatosság reneszánszát a világban és kivált térségünkben, másrészt ennek történelmi és aktuális összefüggéseit a Dunatáji-megbékéléssel és az európai integrációval. Jól emlékszünk még A Dunánál című rádiósorozatára (szerkesztő: Mihancsik Zsófia és Kerekes István – sj), amelyben kerek tíz éven át több mint száz beszélgetés és interjú keretében vizsgálta és kutatta szenvedélyesen a régió történeti, gazdasági, kulturális problémáit. Ebben az esztendőben pedig tízezrek követték gyönyörűséggel A bomlás virágai című televíziós sorozatot, a kettős Monarchia kultúrájának, Bécs, Prága és Budapest egyetemes örökségének érzékletes és elemző ábrázolását, amelyet persze jóval korábban megalapozott A kert és a műhely című úttörő kötete.

Alig ismertem embert, akiben a magyar hazaszeretet, népszeretet (és népismeret) mindkét oldali nyomással és kétellyel dacolva ilyen természetes, szinte örömteli egységbe forrt a tudatos, művelt, poliglott európaisággal. Az ő makacs és lefegyverző ragaszkodása az utópiához, azt gyanítom, éppen ezen a belső kiegyensúlyozottságon nyugodott.” (Litván György: Hanák Péter ravatalánál. Elhangzott 1997. október 14-én a farkasréti temetőben. Részlet.)

A Estike bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A záróokmány szellemében 1989-ben megalakult a Magyar Helsinki Bizottság, amely azóta is az egyik legfontosabb független jogvédő civil szervezet az országban. Kezdetben néhány fős, szinte kizárólag önkéntesekből álló szervezetként működött, főleg jogi tanácsadást és érdekvédelmet nyújtva azoknak, akiket az állam jogsértése ért. Jelenleg professzionális, több területre kiterjedő, nemzetközileg is elismert civil szervezetként működik, kiemelt figyelmet fordítva a menekültek, fogvatartottak, diszkriminált személyek, valamint a demokratikus jogállam védelmére.
 A magyar demokratikus ellenzék már a 80-as évek elejétől aktív kapcsolatban állt a nemzetközi helsinki mozgalommal, főként az amerikai Helsinki Watch-on keresztül. Ezek a nemzetközi kapcsolatok megerősítették a hazai ellenzéki körök, csoportok (pl. filozófusok, szamizdat szerzők) szerepét, akik közül többen – például Kőszeg Ferenc – utóbb a Helsinki Bizottság alapítói lettek.

A záróokmány egyik legfontosabb „mellékhatása” az lett, hogy önszerveződő, független jogvédő és ellenzéki csoportok, informális hálózatok (pl. szamizdat körök, filozófusok, diákcsoportok) kezdtek hivatkozni a „helsinki szellemre”, és a nemzetközi vállalásokra támaszkodva követelték az emberi jogok gyakorlati érvényesítését. Ez hozzájárult az 1980-as évek demokratikus ellenzéki mozgalmainak formálódásához.

Az ekkor születő mozgalmak közé tartozott a későbbi Fidesz és SZDSZ körül szerveződő egyetemi, értelmiségi csoportosulások, valamint a szamizdat irodalom. Ezek a csoportok a záróokmányra is hivatkozva léptek fel a visszatérő jogsértések, a politikai szabadságjogok eltiprása ellen és vállaltak szolidaritást a közép- és kelet-európai (pl. csehszlovák Charta ‘77 és a lengyel Szolidaritás) hasonló mozgalmaival.

A helsinki záróokmány Magyarországon közvetlenül is hozzájárult a demokratikus ellenzéki mozgalmak megerősödéséhez, új civil jogvédő szereplők (Magyar Helsinki Bizottság) és az informális hálózatok megjelenéséhez. Az ellenzéki mozgalom központi eleme lett az emberi jogok nemzetközi normáinak követelése és számonkérése, mely folyamat végül jelentősen hozzájárult a rendszerváltás előkészítéséhez.

A hazai civil jogvédő szervezetek kulcsszerepet töltenek be az emberi jogok és alapvető szabadságok védelmében, különösen ott, ahol az állami intézményrendszer nem vagy nem megfelelően működik. Legfontosabb feladataik és jelentőségük a következők:

Jogsérelmek feltárása, áldozatok védelme: Közvetlen jogi segítséget nyújtanak azoknak, akiket jogsértés ért, támogatják az áldozatokat a hatóságok vagy bíróságok előtt, „próbapereket” indítanak precedensteremtő szándékkal.

Független ellenőrzés, „watchdog” szerep: Monitorozzák, milyen mértékben valósulnak meg a jogállami és emberi jogi garanciák, rámutatnak a hiányosságokra, javaslatokat tesznek jogszabály-módosításokra, jogi normákat fejlesztenek.

Társadalmi szemléletformálás: Felvilágosító tevékenységük erősíti az állampolgárok jogtudatosságát, oktatásokat, kampányokat szerveznek, hogy nőjön a társadalom érzékenysége az emberi jogi kérdések iránt.

Közpolitikák és jogszabályok alakítása: Sokszor részt vesznek jogalkotási folyamatokban, civil konzultációkban, lobbiznak az emberi jogi standardok beépítéséért.

Nemzetközi kapcsolatok, jelentéskészítés: Jelentéseikkel és adataikkal hozzájárulnak pl. az EU-s vagy ENSZ-jelentésekhez, nemzetközi eljárásokhoz, ezzel fokozva a jogállamiság és jogvédelmi garanciák nemzetközi ellenőrzését is.

A legismertebb magyarországi szervezetek a Magyar Helsinki Bizottság, a Társaság a Szabadságjogokért (TASZ), a Menedék – Migránsokat Segítő Egyesület, a Nemzeti és Etnikai Kisebbségi Jogvédő Iroda (NEKI), a Háttér Társaság és az Amnesty International magyar csoportja.

Ezek a civil szervezetek függetlenségük révén képesek gyorsan reagálni társadalmi problémákra, a nyilvánosság erejével lépnek fel rendszerszintű jogsértésekkel szemben, és érdemben hozzájárulnak a demokratikus kontroll, a jogtudatosság és az emberi jogi kultúra fejlesztéséhez Magyarországon.Fontos megjegyezni, hogy a civil jogvédők és más civil szervezetk is most igen nehéz helyzetbe kerültek, a kormány az ún. idegen ügynök törvényjavaslattal akarja megfosztani őket a külföldi támogatástól.

A A harmadik kosár és Magyarország bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.

A második világháború utáni határok kérdése ugyancsak rendezendő kérdés volt, hiszen Európában számos országban (különösen Közép- és Kelet-Európában) nemzeti és politikai feszültségeket okozott, hogy a háború végén kialakult határokat vitatták vagy nem tartották véglegesnek, elég csak a két Németország közötti határra gondolni. A Szovjetunió törekedett arra, hogy ezeknek a határoknak a nemzetközi elismerését is megszerezze.
 
A szovjet blokk egyik fő célja az volt, hogy a status quo (meglévő államhatárok és politikai rendszerek) nemzetközi szintű elismerést kapjon, ezzel legalizálva a háború utáni helyzetet, és saját pozícióját Kelet-Európában. A Szovjetunió számára stratégiai cél volt a nyugati gazdaságokkal való együttműködés megteremtése vagy további fejlesztése is, különösen technológiai, tudományos és energetikai területeken.
  
A konferencia ötlete már az 1950-es években felmerült szovjet részről, de valódi előrelépés csak a két német állam közötti enyhülést követően, az 1960-as évek végén történt. A Varsói Szerződés országai 1966-ban hivatalosan is felvetették egy európai biztonsági konferencia megrendezését, amelyet a NATO végül támogatott.
1969-ben a finn kormány hivatalosan is felajánlotta Helsinkit, majd 1972-ben formális konzultációk kezdődtek, amelyek elvezettek a Konferencia a Biztonságról és Együttműködésről Európában (KBEE/CSCE) elindításához. Az előkészítő tárgyalások 1972–1973-ban zajlottak.  A tényleges tárgyalások 1973-tól 1975-ig, három szakaszban zajlottak – különböző szintű diplomáciai fórumokon –, amelyek során minden részt vevő fél igyekezett érvényesíteni a saját politikai, gazdasági és emberi jogi prioritásait, de végül kompromisszum született.

Célok és kompromisszumok

• a Nyugat: az emberi jogok garantálását és a szabad információáramlást szorgalmazta.
• a Kelet: a status quo (államhatárok, politikai rendszer) nemzetközi elismertetését és gazdasági együttműködést akart elérni.
• Mindkét oldal: hosszú távú stabilitás, kiszámíthatóbb nemzetközi viszonyok.
• Összességében a helsinki találkozó nem csak a nagyhatalmak alkujának terméke volt: a nemzetközi biztonság erősítése, az együttműködés bővítése és az emberi jogok helyzete mind fontos szerepet játszottak az esemény létrejöttében. Az aláíró országok vállalták, hogy folyamatosan konzultálnak egymással, így a csúcstalálkozó egy új európai biztonsági és együttműködési rendszer alapjait is lefektette.

Az 1975. augusztus 1-jén aláírt Helsinki Záróokmány (Helsinki Final Act) a hidegháború egyik kulcsfontosságú diplomáciai eseménye volt, melyen 35 ország – köztük az Egyesült Államok, a Szovjetunió, valamint gyakorlatilag minden létező európai ország képviselője – vett részt. A dokumentum három nagy tematikus „kosárra”  oszlott:

politikai és biztonsági kérdések,

gazdasági, tudományos és környezetvédelmi együttműködés,

emberi jogok és humanitárius kapcsolatok (ez volt a harmadik kosár).

A „harmadik kosár” forradalmi újdonsága: az emberi jogi kötelezettségek nem csupán retorikai szinten, hanem a gyakorlatban is a nemzetközi kapcsolatok elengedhetetlen részévé váltak. Kulcspontjai:

Alapvető emberi jogok és szabadságjogok tisztelete (pl. vallás- és véleményszabadság, mozgásszabadság).

Személyes és kulturális kapcsolatok előmozdítása, például:

családtagok látogatása és családegyesítés,

szabad információáramlás, sajtó és újságírók helyzetének javítása,

oktatási, tudományos és kulturális csereprogramok.

A helsinki folyamatban részes államok megígérték, hogy pozitívan és humanitárius szellemben bírálják el a családegyesítési kérelmeket, egyszerűsítik a ki- és beutazás adminisztrációját, és elősegítik a személyes és szakmai utak szabadságát.

Hogy mi történt rövid távon?  Mindenki sikerként méltatta a történetet, vagy legalábbis úgy adta elő, hogy ez nagy siker. A Szovjetunió kezdetben diplomáciai győzelemként élte meg a záróokmányt, mert az rögzítette a második világháború utáni határokat. A „harmadik kosár” azonban váratlanul erős katalizátorként hatott: inspirálta a lengyelországi Szolidaritás szakszervezeti mozgalmat, a Baltikumban a függetlenségi törekvéseket, valamint az olyan emberi jogi mozgalmakat, mint a Charta 77 Csehszlovákiában.

Független civileket és csoportokat bátorított arra, hogy követeljék a kormányok számonkérését (például a „Helsinki Watch” szervezet, ami később a Human Rights Watch részévé vált).

Hosszú távú hatás és jelenkori örökség
Az emberi jogok a nemzetközi politika szintjén legitim témává váltak. A Helsinki folyamat nyomán később megalakult az EBESZ (OSCE), mely máig szervez ilyen missziókat, választásokat monitoroz, védi a kisebbségek jogait, kiáll a sajtószabadság mellett.

1991-ben elfogadták az ún. „emberi dimenzió” deklarációját, mely kimondja: az emberi jogi kötelezettségek teljesítése nem belügy, hanem nemzetközi felelősség is. Az európai kommunista diktatúrák lebomlásának egyik fontos háttérfolyamata lett a Helsinki záróokmányban lefektetett elvek civil és nemzetközi számonkérése.

Ma is létező örökség: az EBESZ figyeli a tagállamokban az emberi jogok helyzetét, segíti a választások tisztaságát és védelmezi a demokratikus intézményeket. A harmadik kosár elvei azonban újabb kihívások elé kerültek: napjainkban is tapasztalhatóak visszalépések, különösen a háborús konfliktusok (pl. Ukrajna) idején és a demokrácia visszaszorulásával egyes tagállamokban.

Mi maradt meg máig?
Az emberi jogi normák nemzetközi monitorozása és a bátor civil fellépés öröksége. Politikailag „kötelező érvényű” (bár nem jogilag szankcionálható) vállalások hálója az európai kontinens országai között.Kritikus pont napjainkban: egyrészt a Helsinki szellemét számos válsághelyzet megkérdőjelezi, másrészt viszont a harmadik kosár öröksége nélkül ma még kevesebb garancia lenne az alapvető jogokra. 
A Helsinki Záróokmány harmadik kosara, vagyis az emberi jogok kitüntetett szerepe 50 év múltán is az európai biztonságpolitika és társadalmak egyik alapköve – még akkor is, ha léte folyamatos viták, harcok és visszalépések közepette zajlik. Nélküle ma kevésbé lenne hangja az elnyomottaknak és kevesebb nemzetközi nyomás nehezedne az autoriter rendszerekre.

A kép a Német Szövetségi Archívumból származik

A A harmadik kosár öröksége – 50 éves a Helsinki Záróokmány bejegyzés először Infovilág-én jelent meg.