Konferencián mutatták be ma a Magyar Tudományos Akadémia egészségügyi programjának újabb fejezetét. A kezdeményezést Lovász László MTA-elnök indította útjára két évvel ezelőtt azzal a céllal, hogy a kutatók elemzései föltárják az egészségügy időszerű problémáit. Ezúttal elsősorban az öngondoskodás és egészségmagatartás témaköre került terítékre.
Egészség–betegség ügyében tripla felelősségről beszélhetünk: része van benne a politikának, a szakmának és a páciensnek egyaránt – fejtegette bevezetőjében Hohmann Judit, az MTA levelező tagja. Miközben napjainkban gyakran hallunk a kórházak kondíciójáról, nővér-/orvoshiányról, kevesebb szó esik az öngondoskodásról (éppen az idén, az öngondoskodás évében). A társadalom elöregedésével egyenes arányban nő az ellátottak száma, ugyanez nem mondható el az egészségértésről.
Hozzászólásában Kincses Gyula egészségpolitikus felvázolta az öngondoskodás „szerepváltozását és dimenzióit”, rámutatva, hogy a hangsúlyt a közelmúltig csaknem mindenki a társadalombiztosításra helyezte. Valamikor régen a kisközösség, a család volt az elesett ember támasza, aztán a nagyközösségtől, az ellátórendszerektől vártunk minden megoldást. A 20. század végére korrigálódott új dimenzióval ez a beidegződés. Vagyis háttérbe szorult a kényszerszolidaritás, helyet engedve az öngondoskodás mozzanatának. Hiszen nem oldhatja meg összes bajunkat közszolgáltatás. Az előadó fölhívta a figyelmet arra, hogy az egészségpénztárak egyre nagyobb szerephez jutnak – a pénzügyi öngondoskodás vektoraként. A páciens szolgáltatásvásárlással „orvosolja” az ellátórendszer hiátusait. E tekintetben a politika részéről hathatósabb ösztönzés szükséges, egyebek mellett nagyobb adókedvezményekkel.
Vokó Zoltán, az MTA doktora azt boncolgatta: miként befolyásolható az egészségmagatartás. Utóbbin az egészséggel, betegségekkel, az életmód kockázati tényezőivel összefüggő ismeretek összességét értjük. Bár kedvezőek a tíz év alatt elért változások az egészségkultúra és -tudatosság területén, mégsem dőlhetünk hátra. Egyre többen látják be a megelőzés, az életmód-változtatás szükségességét, ám sokszor ingadozó még a motiváció és gátlóak a körülmények. Hiába határozza el például valaki, hogy holnaptól kerékpárral jár be a munkahelyére, ha nincsenek a közelében bicikliutak.
Sajnos még mindig sokan küzdenek a beidegződött rossz szokásaikkal (alkoholizálással, dohányzással), súlyfölösleggel, nehezen szánják rá magukat a testmozgásra, holott az életmód és bizonyos megbetegedések között egyértelmű az összefüggés.
Bodrogi József egészségközgazdász szerint az öngondoskodás, vagy annak hiánya nem definiálható egységesen. Más és más a helyzet a fejlődő, vagy a fejlett világban; ott, ahol semmilyen ellátás nincs, vagy legfeljebb egy közelebbi (vagy távolabbi) patikában számíthat segítségre a páciens. A fejlett világban viszont a gyógyszerészeti gondozás egyre színvonalasabb, a rendelkezésre álló adatbázisból tájékozódva a patikus emlékeztetheti a beteget, hogy már régen vett részt kontrollvizsgálaton, vagy szűrésen. Ami az utóbbit illeti, Magyarországon még mindig kevesen jelennek meg a szűréseken, pedig ezeknek az ellenőrzéseknek kiemelt a szerepük a megelőzésben.
Az öngondoskodás sajátos velejárója a túlzott, vagy nem megfelelő gyógyszerszedés, pedig a növekvő forgalom megtöbbszörözi a kellemetlen mellékhatásokat, ami újabb tennivalókat var az orvosok nyakába. Egy másik termékcsoportra, a „csodákra képes” étrend-kiegészítő termékek garmadájára is több tízmilliárd forintot költ a lakosság – az öngondoskodás, vagy inkább „öngyógyítás” jegyében. Ezek egy része teljesen ellenőrizetlen és haszontalan.
Kósa István PhD, Grózli Csaba (Magyar Szervátültetettek Szövetsége), Barna István PhD, Soós Gyöngyvér PhD kevésbé az elmélet felől, inkább a gyakorlat „mezeje” felől közelítette meg a páciensi felelősség, az öngondoskodás témakörét.
Miért és hogyan kell építenie az egészségügyi rendszernek a betegek öngondoskodására krónikus betegségekben? Milyen tapasztalatok gyűjthetők, ha az edukációs programba szervátültetett, „képzett betegeket” vonunk be? Milyen terápia hoz igazán sikert a hipertóniában? Hogyan vonható be a cukorbeteg a gyógyításba? Ez utóbbi maga méri a cukorszintet, dönt a dózisról, ő ismeri legjobban saját állapotát. Krónikus betegségek esetén kiemelten fontos a szükséges képességek fejlesztése betegoldalon, tudatossá kell tenni az étkezést, ösztönözni kell az életmódváltásra.
A gyógyszerészi gondozás feladatai, lehetőségei is egyre számottevőbbek, ám a beteg felelősségére is érdemes fölhívni a figyelmet – hangzott el a Magyar Tudományos Akadémia konferenciáján.