Ha nem muszáj, így, pontos jével, akkor az ember nem szégyelli a pofáját. Eddig én is felemelt fejjel jártam, hát persze, hogy magyar vagyok, harsogtam, sosem jutott eszembe megtagadni a fajtámat. Vállaltam a rokonságot a kitántorgó milliókkal, az 56-os disszidensekkel, egy kicsit magaménak éreztem a számítógép születését, az Oscar-díjas filmeket, az atomenergiát, ezért is tiszteltem a magyar feltalálók, lángelmék befogadóiban a racionalitást: nem azt nézték, hogy honnan jönnek az érkezők, hanem azt, hogy mit hoztak.
Mostanában elbizonytalanodtam, egyre gyakrabban hallom, hogy nem származom rendes helyről, mert más hazájának elözönlése, erőforrásainak kihasználása, nagyon csúnya dolog. Na, jó, eddig elfogadtam, hogy ami máshol lopás, az nálunk, az én fajtámnál, a gazdaság átrendezése, a helyi tőkésosztály kialakítása (zárójelben: miért nélkülem?), de azt nehezebben értem, a hiba bennem, hogy az én dicső történelmem, őseim honfoglalása, portyázása, a nálunk gazdagabb városok kifosztása, manapság miért migrációs veszély?
Fáztak az ősök, vetni is akartak, nemcsak aratni, ilyen egyszerű az egész, elindultak gazdálkodni, melegedni, nem szálltak csónakba, annyi eszük volt, hogy rájöjjenek: a víz veszélyesebb a szárazföldnél, inkább lovagoltak. Gondolom, köztük sem volt mindenben egyetértés, törzsek, családok szakadhattak szét, egyik poroszkált erre, a másik meg arra, kerítés nem állta útjukat, valahová mindig megérkeztek, az ott élőket, ha gyengébbek voltak, megverték, a náluk erősebbekkel pedig egyezkedtek.
Ezt tanultam, ezek voltak a gyökereim, ezekkel büszkélkedhettem, mert a legbátrabb tanárok (a régi világban léteztek ilyenek) azt is mondták, hogy fiacskám, magyar vagy, nem internacionalista. Szóval ez a múltam, erre mondja a mai közbeszéd, hogy ne engedjük az ilyesmit.
Tudom, hogy az idő szépíti a dolgokat, az egykori kommunistákból lehetnek hithű konzervatívok, keresztények, a legédesebb dobos torta is megpenészedik, de én akkor sem értem, hogy ősősőseink nagyságát miért kell a migránsokhoz mérni, ilyesmi ellen minden porcikám tiltakozik. A lótenyésztés nem tevehajtás, Puskás Öcsi nem Zinédine Zidane, talán végre ki kellene mondanunk, hogy nem a népvándorlástól, nem az új honfoglalástól, nem a más bálványtól, más istentől félünk, hanem saját magunktól, mindentől, ami a letelepedésünk, a saját honfoglalásunk után bekövetkezett.
Félünk az ismétl(őd)éstől: a megvakításoktól, a méreggel töltött poharaktól, a testvérgyilkosságoktól, a megbélyegzésektől, a belviszályoktól, a zsenik elüldözésétől, a közpénz ellopásától, a halálba irányított vagonoktól. Hát persze, hogy ettől rettegünk, mert ezek is mi vagyunk, a vagyonukat, a hatalmukat féltő nagyurak, a kiváltságaikat őrző nemesek, a semmit magyarságukkal takaró szónokok, a mások verejtékétől hízó, zsírheggyel takaródzó lustaságok, jaj, nehogy már megtagadjuk magunkat.
Nem akarok én tanácsot adni, de mielőtt nagyon utálkoznánk, találni kellene valami ránk nem hasonlító ellenséget. Ha pedig nem találunk ilyet, akkor be kellene vallanunk, hogy a bevándorlással semmi bajunk, csak az idegeneket, úgy, ahogy vannak, nem szeretjük. Utáljuk a színüket, a vallásukat, a kultúrájukat, nem kell ide ideológia vagy óriásplakát, véleményünket nyugodtan vállalhatjuk, maradunk büszke hazafiak, egy kicsit rasszisták: szégyenkezzen más az ősei miatt!