(Iván Gizella írása) Pozitív vagyok. Boldog vagyok. Örülök, hogy vagyok. De tényleg. Ne nevessetek! Főleg így, az ünnep előtt higgyetek nekem. Mert ilyenkor igyekszem rendbe hozni a lelkemet, kicsit visszahúzódni a mindennapi őrületből. Hiszen ismertek, én vagyok az örök nyugtalan, az izgő-mozgó, aki öt percig sem tud egyhelyben ülni – ezt a férjuram mondja – s én vagyok az, aki még hetven fölött is azt gondolja, képes változtatni a világ dolgain. (A nyitó kép illusztráció!)

Jó, naiv vagyok, de ez már így marad. Nem vagyok képes hallgatni. És nem is akarok. Folyton jártatom a számat, beleszólok a politikába, holott tudom, nincs sok értelme.

Bezzeg akkor, ha celeb lennék! Akkor minden mondatomra ugrana a bulvársajtó. Ha azt mondanám reggel, hogy jaj, de finom volt a kávé… igyekeznének kideríteni, milyen kávét is ittam. Ha azt mondanám, MZ/X jobboldali uraság a parlamentben megint hülyeségeket mondott, rögtön rám fognák, hogy a baloldal a kedvencem. S ha balos párttagot vennék célba egy másik napon, akkor meg azt kapnám, csak kibújt a szög a zsákból, hiszen a jobboldalhoz húzok.

Na, de nem vagyok celeb, s ez tiszta szerencse. Mert akkor előbb utóbb engem is elkapna a gépszíj, elragadna a hév és képes lennék mindennap egy új arcomat bemutatni, fintorokat vágni a kamerába, csücsöríteni… ja azt azért nem… az új ruhámról és csizmámról is betennék naponta egy fotót a közösségi oldalamra, sőt, azt is a tudtotokra adnám, hogy ma mit főztem, mit ettem és hol. Ja, és ezért hálából a vendéglős kitenné a fotóm a falra, s biztos kedvezményt is kapnék.

De hogy nem teszek ilyeneket, azt bizony a józanságomon kívül nektek is köszönhetem. Mert figyeltek rám, mindennap kapok tőletek egy kis figyelmeztetést: ne keseregj, ne búslakodj, légy pozitív! Köszönd meg a Napnak, hogy süt – persze, ki tud karácsonykor a napsütésnek örülni? – a Holdnak, hogy világít, a fáknak, hogy lombot adnak. Ja, most épp nem, de nem baj, azért a képzelőerőnk még működhet. Ne foglalkozz a negatív emberekkel, akik csak a rosszat sugározzák.

Nos, próbálok kedveseim mindannyiótoknak eleget tenni.

Mindennap hálás vagyok, hogy élek, hogy köröttem szerető és kedves emberek vannak.

Mindennap hálás vagyok, s megköszönöm a férjemnek, ha megfőzi a kávét.

Mindennap egyenesen hahotázva törölgetem le a port és végtelen öröm tölt el, hogy ilyen ügyes vagyok. És többször is kimondom naponta, hogy imádom a konyhámat, mert lehetővé teszi, hogy mindenféle kreációkkal örvendeztessem meg a családot.

És örülök, ha felhívnak a gyerekek és ha látom az unokákat. Nem, nem jut eszembe, hogy csak így, telefonon. Csak az öröm van.

Boldog vagyok, ha a szomszédasszony megáll kutyasétáltatás közben és elmeséli a napját.

No, persze rendre kinézek a kertre és megállapítom, milyen jó nekem, hogy rengeteg zöldet látok és hallom a madárcsicsergést és…

Nincs és.

Remélem értékelitek, drágáim, milyen szófogadó vagyok.

De azért azt tudjátok meg, ebben a zen buddhista állapotomban majdnem süket és félig vak vagyok.

Mert nem látom azt, amit kéne. Nem hallom azt, ami körülöttem ordít a nagyvilágban. Bezárkóztam az örömbe, a nyugalomba.