A II. világháborúval súlyosbított vészkorszak, a 20. század negyvenes éveinek eleje különösen nagy emberáldozatot követelt a kárpát-medencei magyarságtól. Bárha egyre kevesebben tanulják-tudják, közismert történelmi tény: a wannsei halálos ítélet kimondása előtt jó fél évvel lezajlott a magyarországi zsidó holokauszt első tömeggyilkossága: 1941. augusztus 27−28-án az ukrajnai Kamjanec-Pogyilszkij közelében mintegy 23 600, nagyobbrészt Magyarországról kitoloncolt zsidót gyilkoltak meg Friedrich Jeckeln SS-Obergruppenführer alakulatai…
A mindenekelőtt a Magyar Királyság katonai egységei által berlini biztatásra megszállt felvidéki és erdélyi területekről kezdték meg 1944 tavaszán a zsidóság tömeges deportálását, kifosztását, koncentrációs táborokba hurcolását. Aztán következett a magyar vidék, miközben a fővárost egyelőre „nyugton” hagyták a hazánk német megszállása után Magyarországra érkezett, a „végső megoldás” végrehajtásáért felelős, meglehetősen kis létszámú Eichmann-kommandó tagjai. Náci-német statisztika szerint nem egészen két hónap alatt, 1944. május 15–július 11. között 437 402 zsidót és több tízezer cigányt deportáltak Magyarországról a helyi hatóságok, a csendőrség, a rendőrség, a hivatalnokok, sőt a lakosság lealjasult tagjainak közreműködésével, szállítottak Auschwitz-Birkenauba, ahonnan az éppen 70 esztendővel ezelőtti felszabadulás után csak nagyon kevesen tértek haza. Gázkamrában végezték, az éjjel-nappal működő krematóriumokban elhamvasztották őket sok, más nemzetiségű sorstársukkal együtt.
A dél-lengyelországi haláltábor foglya volt a családjával együtt az észak-erdélyi Szaploncáról elhurcolt, szilágysomlyói születésű dr. Nyiszli Miklós orvos, az „A.8450”tetoválási számot viselő koncentrációs tábori (KZ-)fogoly, aki „Dr. Mengele boncolóorvosa voltam” címmel, néhány hónappal a hazatérte után írta meg dokumentumkönyvét és tárta ország-világ nyilvánossága elé az akkor sokak számára hihetetlen tényeket. Nyiszli doktor a többi között így írt (azóta néhány magyar és számos külföldi kiadást megért) könyve előszavában: „e szerzésemben megjelenő művet, mely az emberiség történetének legsötétebb lapjait foglalja magában, minden indulattól mentesen, a valóságnak megfelelően, a legkisebb túlzás és kiszínezés mellőzésével írtam meg, mint közvetlen szemlélője és szereplője az auschwitzi krematóriumok és máglyák munkájának, melyeknek tüzeiben apák, anyák és gyermekek milliói enyésztek el.
Mint az auschwitzi krematóriumok I. orvosa, számtalan boncolási és törvényszéki orvostani jegyzőkönyvet szerkesztettem és láttam el tetoválási számom kézjegyével. Ezen okmányokat főnököm, dr. Mengele ellenjegyezte, így lettek általam, a Berlin-Dahlem Institut für rassenbiologische und anthropologische Forschungen címén a világ egyik legelőkelőbb orvosi fóruma számára postázva. Ma is fellelhetők kell legyenek a nagy kutatóintézet irattárában.
Munkám megírásával nem törekszem irodalmi sikerre. Nem író, orvos voltam, midőn a minden képzeletet fölülmúló borzalmakat átéltem és most, midőn leírásra kerültek, nem a riporter, hanem az orvos tollával írtam meg azokat… Kelt Oradea-Nagyvárad, 1946. március havában.”
Dr. Nyiszli Miklós könyvét mindazok figyelmébe ajánlom, akik koruknál, képzettségüknél fogva nem ismerik, nem ismerhetik a vészkorszak történéseit, és azoknak is, akik nem tudják, nem akarják elhinni, hogy két emberöltővel ezelőtt oly mélyre süllyedtek európaiak, amelynek jellemezésére még az „embertelenség” kifejezés is kevés. A brutális és fájdalmas, jórészt gyerekeken végzett emberkísérleteiről hírhedtté vált, a „halál angyalának” nevezett dr. Josef Mengele elkerülte a felelősségre vonást, Dél-Amerikába szökött és 1979-ben a tengerbe fulladt. Hivatalosan csak 1985-ben erősítették meg halálhírét. Dr. Nyiszli Miklós, az auschwitzi haláltábor fogoly orvosa, aki életét a véletlennek és szívósságának – meg annak a soha föl nem adott reményének, hogy felesége és kislánya túlélte Auschwitz poklát – köszönhette, könyvében számtalan megrázó részletet írt le a haláltáborban eltöltött évéről. Alább a „Dr. Mengele boncolóorvosa voltam” című könyvből idézünk egy részletet. Megrázó, fölkavaró sorok következnek:
„…Az I-es krematórium gázkamrájában 3000 halott fekszik egy halomban. A Sonderkommandósok már szedik is széjjel a hullatorony egymásba kapaszkodó holttesteit. Szobámig hallom a felvonók dübörgését, ajtainak csapódását. Gyors ütemben folyik a munka. A gázkamra fel kell szabaduljon! Friss transzport érkezése van jelezve!
Szinte ajtóstól rohan hozzám a gázkommandó vezetője és felindultan közli velem, hogy a hullák szétválasztásánál, a halom alján egy életben maradt nőt találtak.
Kézbe kapom állandóan összecsomagolt orvosi táskámat és már rohanok is vele le a gázkamrába. A hatalmas terem bejáratához közel, közvetlenül a fal mellett, hulláktól félig betemetve egy fiatal nő teste vonaglik és ad hörgő hangokat. Izgatottan állnak körülöttem a gázkommandó emberei. Ilyen még nem fordult elő borzalmas munkájukban! Megszabadítjuk a mozgó testet a rajta fekvő halottaktól. Ölbe veszem. Egy fiatal leányka könnyű testét viszem a gázkamra mellett levő helyiségbe. Itt szokott a gázkommandó munkájához átöltözni. Egy padra fektetem a gyermeket. 15 évesnek nézem. Előszedem injekciós készletemet és a nehezen lélegző, eszméletlen gyermek karjaiba egymásután három injekciót adok. Jéghideg testét vastag kabáttal takarják le embereim. Egyik a konyhára szalad, hogy forró teát vagy levest hozzon. Segíteni akar mindenki, mintha saját gyermeke volna. Meg is van az eredménye munkánknak! Egy köhögési roham, ami a gyermeket elfogja, sűrű váladékcsomót hoz fel a tüdejéből. Szemeit kinyitja és mereven nézi a szoba mennyezetét. Feszülten figyelem minden életmegnyilvánulását. Légzése egyre mélyül. Éhesen nyeli gáztól megkínzott tüdeje a levegőt. Pulzusa a beadott injekciók hatására már egészen érezhetően ver. Türelemmel várok, az injekciók még nem szívódtak fel teljesen, de már látom, hogy még néhány perc és magához tér. Így is történik. Finom vonalú arcocskája az egyre élénkülő vérkeringéstől kipirosodik, szemei értelmet kapnak. Nagy csodálkozással néz körül, tekintete végigszalad rajtunk. Szemeit ismét becsukja, még nem tudja, mi történik vele. A jelent még nem tudja felfogni. Azt sem tudja, hogy valóság-e? Bizonyára ködfátyol borul még tudatára. Néhány világosabb folt agyacskáján egy hosszú vagonsorra emlékezteti, amivel ideérkezett. Aztán sorba állt és észre sem vette, már sodródott is a nagy tömeggel. Egy fényesen kivilágított nagy, föld alatti helyiségbe került. Minden olyan gyorsan történt! Arra is emlékszik, hogy le kellett vetkezni mindenkinek! Ez nagyon rossz érzés volt, de mindenki megtette, így meztelenül sodródott egy másik nagy helyiségbe. Mindenki nagyon nyugtalanná vált egyszerre. Itt is nagy lámpák égtek. Riadtan jártatja szemeit az összezsúfolt tömegen. Nem találja hozzátartozóit. A falhoz lapulva várja, mi történik. Egyszerre vak sötétség veszi körül. Szemeit csípi, torkát fojtogatja valami! Összeesik! Itt kialszik emlékeinek fénye.
Mozdulatai egyre élénkebbé válnak. Karjait, fejét emelgeti, jobbra-balra néz, arcán rángatózó mozdulatokkal. Kabátom gallérjához kap, azt görcsösen szorítva, minden erejét felhasználja, hogy felülhessen. Többször visszafektetem, de szándékát újból megismétli. Egy súlyos idegroham állapotába került. Lassanként megnyugszik, teljesen kimerülten fekszik. Szemeiből vastag könnycseppek fénylenek, de nem sír.
Kérdésemre megkapom az első választ. Nem akarom fárasztani, nem kérdezek sokat. Annyit megtudok, hogy 16 éves és szüleivel érkezett egy erdélyi transzporttal.
Forró húslevest kap egy csészében. Meg is issza. Hoznak a sonderkommandósok mindenféle ennivalót, de nem engedem, hogy adjanak neki. Betakarom a nyakáig és megparancsolom, hogy aludjon egy kicsit.
Szédülten kavarognak fejemben a gondolatok. Társaimhoz fordulok. Gondolkozunk, töprengünk. Most vagyunk a dolog legnehezebb részénél. Mi legyen a gyermekkel? Tudjuk. Itt nem sokáig maradhat!
Krematórium! Sonderkommando! Mit lehet itt egy leánykával tenni? Ismerem a krematóriumok történetét, de innen élve még nem került ki senki, sem a transzportokból, sem a Sonderkommandóból, mely sorrendben a XII. a Sonderkommandók közül.
Nem marad sok időnk a töprengésre. Megérkezik Oberschaarführer Mussfeld, hogy szokása szerint körülnézzen a munkálatoknál. Amint a helyiség nyitott ajtaja mellett elhalad, észreveszi csoportosulásunkat. Belép, megkérdi – mi történik itt? – Már meg is pillantja a padon fekvő leánykát. Intek társaimnak, hogy távozzanak. Magam próbálom a lehetetlent is megkísérelni.
Három hónap közös fedél alatt eltöltött napjai kialakítottak közöttünk bizonyos helyzetet. A németeknek különben is tulajdonságuk, hogy azokat az egyéneket, akik értenek valamihez, még a K. Z. terében is megbecsülik, amíg szükség van reájuk. Így van ez a cipészekkel, szabókkal, asztalosokkal, lakatosokkal is. Gyakori érintkezésük folyamán többször tapasztaltam, hogy becsüli bennem a szakmabeli tudást, boncoló orvosi tevékenységemet illetőleg. Tudja, hogy a K. Z. első orvosa a legrettegettebb személy mindenki szemében, dr. Mengele a munkaadóm, kit fajának hiúságával a német orvostudomány egyik nagy képviselőjének tart. A zsidók százezreinek gázhalálra küldését hazafias feladatnak minősíti. A bonctermi munka a német orvostudomány előbbre jutásának szolgálatában áll. Ebből profitálok én is, mint bonctermi munkatárs. Gyakran jár be a boncterembe és sokszor beszélgetünk politikáról, hadi helyzetről és sok egyébről. Úgy veszem észre, azért is respektál, mert a halottak felboncolását véres munkájával rokonszakmának tartja. Ő az 1-es krematórium parancsnoka és főlövésze, három másik mellett. Ők végzik a tarkólövéses likvidálásokat olyanoknál, kiket a táborból szelektáltak, vagy más táborokból küldenek ide „üdülőtáborba”, ha számuk nem haladja meg az ötszázat! Ezeket azért likvidálják tarkólövésekkel, mert a gázkamrák nagy üzemét csak nagyobb tömegek elpusztítására veszik igénybe. Gázból is ugyanannyira lenne szükség, hogy a gázkamrát megtöltsék vele 500, mint 3000 személynél. A vöröskeresztes autónak sem kell kijönnie gázdobozokkal és két gázhóhérral. A ruhákért sem érdemes, hogy külön teherautó jöjjön az áldozatok kevés létszámánál. Ilyen meggondolások miatt vezették be a tarkólövéseket.
Nyugodtan elmondom neki a kisleány borzalmas esetét. Vázolom előtte azt, hogy ez a gyermek végigszenvedte a vetkezőterem, a gázkamra halál előtti jeleneteit. Midőn körülötte minden sötétségbe borult, szippantott is a cyklon halálos leheletéből keveset, de csak azért keveset, mert törékeny teste a halállal vívódó tömeg taszításától arccal a kis helyen nedves betonpadlóra zuhant. Ez a kis nedvesség nem engedte, hogy tüdejét a gáz megfojtsa. Tudni kell, hogy a cyklongáz nedves médiumban nem hatásos!
Így érvelek, és kérem, csináljunk a gyermekkel valamit. Komolyan végighallgatja és tőlem kérdi, hogyan akarom ezt megoldani? Magamtól is tudom, de arcán is látom, nehéz helyzet elé állítottam. Itt a krematóriumban nem maradhat! Egy megoldás lenne, éspedig az, hogy kivigyük a kapuhoz. Ott mindig dolgozik az útépítésnél egy nagy női kommandó. Beállana azok közé és amidőn este a táborba bevonulnak, bekerülnek az egyik barakkba és hallgatnak mindenről, ami vele történt. Annyi ezer között fel sem tűnik, nem sokan ismerik ott egymást.
Ha a leányka 3-4 évvel idősebb lenne, sikerülne is a dolog! Egy húszéves leánynál már van annyi komolyság és elővigyázat, hogy felismerve életben maradásának szerencsés körülményeit, arról senkinek ne szóljon, hanem várjon jobb időket, mint annyi ezren teszik, de, és ez volt Mussfeld álláspontja, egy 16 éves gyermek naivságában az első személynek elmondaná, hol volt, mit látott és miket élt át! Az ilyesmi terjed, kitudódik és elveszünk mind a hárman.
Itt nincs segítség – mondja. A gyermeknek nem szabad életben maradni! – Krematóriumi szemszögből nézve, belátom, igaza van!
Negyedóra múlva felkísérték, helyesebben feltámogatták a kazánterem előcsarnokába, ott nem Mussfeld, mást küldött maga helyett, tarkón lőtték…”
