Ira Levin (1929–2007) amerikai író, dráma- és dalszerző, akinek öt regényét és három színdarabját is megfilmesítették. Művei közül a legismertebb a Rosemary gyermeke, A brazíliai fiúk és a Halálcsapda. Ez utóbbi, 1978-ban írt színművét óriási sikerrel játszották a Broadway-n, 1982-ben pedig Lidney Lumet vitte filmre Michael Caine és Christopher Reeve főszereplésével. A darabot az R.S.9. színház számára még a tavaly ősszel elhunyt igazgató, Dobay Dezső választotta. Itt van egy pici huncutság is, mivel a színház plakátja szerint a darabot Ira Levin műve alapján Helga ten Dorp (Torp) írta, de ilyen szerző nem létezik, viszont a darabban szereplő látnok asszony neve ez. De ennyi csíny belefér a dramaturgok, akár a szerző készlettárába.
Lévén borzongató-nevettető komédia, a darabot elmesélni nem szabad, legfeljebb felvázolni. A történet szerint Sidney Bruhl, az egykor sikeres krimiíró (Földes Tamás) új darabja is csúnyán megbukik a bemutató napján. (És ez már a negyedik ilyen kudarc!) Az elkeseredett alkotó egy ideje már csak gyógyszereken élő, szívbeteg és alkoholista felesége, Myra (Zernovácz Erzsébet) pénzén tengődik; úgy tűnik föl: kiírta magát. Hanem csomagot kap, amelyben egy volt tanítványa, Clifford Anderson (Makray Gábor) kéziratát találja. A „Végzetes csapda” címet viselő krimi lenyűgözi az írót, egyben azon kezd el töprengeni a feleségével, hogyan tudná ezt a maga hasznára fordítani. Tegye el láb alól az ismeretlen szerzőt és a maga szerzeményeként tüntesse fel a darabot? Meghívja hát magához a fiút, és fegyvertárának egyik darabjával, egy lánccal végrehajtja a bűntényt.
Nos, idáig mesélhető el a történet, de a néző azért annyit még tudhat, hogy valójában itt kezdődik a tényleges végzetes csapda, amikor az első résznek még vége sincs. Mert a darab folyamán megjelenik még két másik szereplő, a szomszédban lakó holland nő, Helga ten Dorp (Facskó Marica), akiről nem tudni, hogy valódi látnok-e, vagy csak ért a hókuszpókuszhoz, és a furcsa Porter Milgrim (Boronyák Gergely), Sidney ügyvédje is. Az öt ember még jócskán tartogat meglepetéseket, az író pedig állandóan csavar egyet a sztorin, mihelyt a néző érteni vél valamit. Közben lehet borzongani, meg lehet rémülni, fel lehet oldani nevetéssel a feszültséget, szóval jó szórakozás ez az előadás. Igaz, az eredeti befejezés picit más, de nem az a cél, hogy a szerzőt érjük tetten.
Az R.S.9 Színház 50–60 személyes kis pincéjében Baku György minimális díszletekkel, kellékekkel, és egy egykori televíziós borzongató filmsorozat főcímzenéjével vitte színre a történetet, mondván, hogy itt sok múlik a szereplők játékán. Nos, ez pontosan így van.
Földes Tamásaz írói válságban lévő Sidney szerepét kapta. Azon keveset izgul ugyan, hogy sorra buknak meg a darabjai, de elég gyorsan rájön a lehetőségeire és igyekszik mindent a maga hasznára fordítani. Ebben az alakításban az a szürkeség a jó, amely nem árul el idő előtt semmit a figuráról, mégis színeket kap, ahogy a történetben előre haladunk.
Makray Gábor, mint Clifford, már több meglepetést okoz a nézőnek, ahogy a szinte naiv tanítványból egyre tudatosabb szerzővé látjuk fejlődni, s nem csoda, hogy ő mondja ki – talán az író ars poeticájaként is –, hogy „az ember sok mindent el tud képzelni, ha állandóan krimikkel foglalkozik”. Kettejük párharca hozza a történet legtöbb meglepetését.
Zernovácz Erzsébet a feleség szerepében nekem kissé amatőrnek hatott. Ez a nő tulajdonképp szereti a férjét, hangoztatja is, hogy „amíg nekem van, neked is lesz”, ugyanakkor az állandó sikoltozásai legfeljebb a nézők idegesítésére jók, kivéve a szívrohamkor, mert attól, hogy megszólal a telefon, nem kell mindjárt frászt kapni. Az, hogy folyamatosan vedel mások helyett is, meg sem látszik rajta, ugyanakkor eléggé amatőr szövegmondással helyettesíti a lehetségesen elmulasztott játékot. Játszik viszont Facskó Marica, néha egy picit túlzásokba is esve, igaz, ezzel szép közönségsikert aratva. A holland látnok asszony médium jellegét inkább a kókler felé viszi, de akkor meg nem érti az ember, mi érdeke van abban, hogy kéretlenül átjárogasson elmondani a látomásait. Így nem félelmetessé, inkább bohóckodóvá válik a figura. Boronyák Gergely egy másfajta humorforrást használ ki, igaz, ezek ismerős mozdulatok, hangsúlyok, de most is hatásosak és szórakoztatók.
Mindent összevéve ez az előadás, ha nem is lesz ott a POSZT meghívottai között, kellemes kikapcsolódást nyújt két órára a nézőnek. Legközelebb február 28-án győződhetnek meg erről, akik kíváncsiak rá.
És itt kell szólnom a címben jelzett másik fogásról, a popcornról. Minden színháznak nehéz probléma a közönségszervezés, főleg a színházi előadásokra nehezen elvonszolható fiataloknál, hát még egy olyannak, amelyiket nem vetnek fel a reklámpénzek. Az egykori filmsikerre utalva jutott az az ötlet a rendező eszébe, hogy az általam is látott, január 25-i két előadásra jegyet váltók ajándék pattogatott kukoricát kapnak a jegyük mellé, és akár kólát is szürcsölgethetnek az előadás alatt.
Könyörgöm, ne tegyék se itt, se máshol! A multiplex mozik megjelenésével terjedt el az az undorítóan primitív szokás, hogy ha már otthon, a tévé előtt is folyton rágni, meg szürcsölni kell valamit, akkor a moziban se legyen ez másként! Ezért a mai közönség zöme hatalmas zacskó pattogatott kukoricával (lásd: Popcorn) meg papírpoharas kólákkal egyensúlyozva, szemetelve foglal helyet, aztán megy a zörgés, csámcsogás, mert egyeseknél az agy csak a rágóizmok folyamatos működtetésével aktivizálható. Mintha zabálás nélkül nem lehetne filmet élvezni, főként ilyen értéktelen szemét kajákkal (junk food).
Szörnyű rémlátomás nekem, hogy ha a színházakban is ez terjedne el, és Hamlet monológját, vagy Grizabella macskaemlékeit is chips-ropogtatás, meg szívószálas szürcsölés kísérné, különben nem megy el a gyerek a színházba. A nevelés nem azt jelenti, hogy mindenről lemondunk, mindennek engedünk néhány primitív divathóbortért.
Jelentem, legnagyobb örömömre, a délután látott előadáson a nézőtérre alig vitt be valaki pattogatott kukoricát, kólát meg senki, legfeljebb a szünetben éltek a lehetőséggel. Maradjon meg ez így! A Végzetes csapda a színpadon jó, de ha egy színház beletéved ebbe a csapdahelyzetbe, az végzetes lesz színésznek, darabnak, normál színházba járónak egyaránt. Nem biztos, hogy megéri egy ötletért!
