Maga a film is egy trükkről szól, a kis európai hercegség hadat üzen az Egyesült Államoknak, hogy várható veresége után, háborús jóvátételből rendbe tegye gazdaságát. Vígjáték ez, a fordulatai nevetségesek: a nyilazó, kardozó középkor véletlenül pusztítónak gondolt fegyverhez jut, és térdre kényszeríti a nukleáris óriást. A győzelem maga a dilemma: mi ilyenkor a teendő?

Valahogy így vagyunk a labdarúgóinkkal. Becsúsztak Európa legjobbjai közé, pótselejtezőt játszhatnak, ha továbbjutnak, akkor a csoportok összerakásakor kalapba kerülnek, leendő ellenfeleik velük is számolnak, azaz minden úgy történhet, mintha oroszlán, nem pedig  egér szaladt volna a ketrecbe.

Ízlelgethetjük, az étlapon vagyunk. Igaz, Magyarország nem súlyos falat. Csak a szurkolói félelmetesek, csapata nincs, legfeljebb állandóan változó összeállítása. Egyetlen, klasszisnak mondott játékosával klubvezetői készülnek elbeszélgetni, talán arról, hogy nagy pénzért illene nagyot focizni. A válogatott tíz mérkőzést játszott a selejtezőben, emlékezetes momentumok nélkül. Bennünk csak Böde Feröer elleni duplázása maradhatott meg, veszett fejsze nyelét ritkán rángatták ennyire energikusan.

Ügyes emberkék fel-felbukkantak a nagy menetelésben, de hosszú távon már az ő lábuk is hólyagosodott. Nincs senki, a rettegett, meccset eldönthet kategóriából. Percekre megfelelnek, de ebben a világban másfél óra a munkaidő. Kétséges, a hírek szerint, az edzői stáb jövője, semmit sem tudunk a pszichológiai, újabb nevén mentális előkészületekről, a bajnokság lehetséges átszervezéséről, a leendő edzőpartnerekről, előfordulhat, hogy a kiesett Hollandiát felemeljük magunkhoz, játszunk vele, hogy érezze törődésünket.

A sok bizonytalanság mellett valamiben mégis biztosak lehetünk. A válogatott anyagi támogatásában. A kórházak összeomolhatnak, a hidak leszakadhatnak, éghetnek a metrószerelvények, a focis felkészülésre lesz pénz. Nem nagy ügy, mondhatnánk, annyi szűkös év, tévéből nézett VB és EB után persze, hogy nagyvonalú a költségvetés. Jövőre akár két egér is bejuthat a sport ragadozói közé. Focistáink még csak Európát kóstolgatnák, de hokisaink már a világ legjobbjai között. Így aztán feledhető vízilabdásaink, vívóink, öttusázóink botladozása, klasszis úszóink, kajakosaink nyomában végre csapatok loholnak. A lobogóra ismét szőhető a „sportnemzet” felirat, éjszakánként angyalként röpködhetnek a nagyhatalmi álmok.

Most lesz csak igazán nehéz a földön maradni, gyengeségből erőt mutatni. Mert, ugye, jöhet konzultáció arról, hogy a magyar nép mi mindent érdemel. Nem jól fizetett pedagógusokat, orvosokat, nővéreket, nem zavartalan tömegközlekedést, nem kátyú nélküli utakat, hanem a vizes világbajnokság után saját focivébét, olimpiát, azaz újabb stadionokat, arénákat, lassú halálra ítélt lelátókat.

Most lehet a szurkolóknak megköszönni a továbbjutást, és az utcára vezényelni őket, ha az előbukkanó ellenséget józanságnak fogják hívni. Szóval, vigyázni kell, a film egyszer már üzent.

Mindegy, ki bújik az egér bőrébe, ha cincogás helyett ordít, nevetséges, de veszélyes. Közveszélyes.