Az alábbi cikk a lett Latvias Avize címú lap számára készült, és a magyar belpolitikai helyzettel foglalkozik, a Mediaguard projekt keretében. A kétéves projektben lett, lengyel, cseh, grúz és magyar újságírók vesznek részt, a cikeket itt láthatják: mediguard.co

Orbán Viktor magyar miniszterelnök politikai pályája 1990-ben a liberális ellenzékiségből indult, de az elmúlt másfél évtizedben egy erősen centralizált, autoriter jegyeket mutató politikai rendszert épített ki Magyarországon. A választási rendszer módosításától a média bekebelezésén át az igazságszolgáltatás és a civil szféra gyengítéséig intézkedései miatt sokan már „hibrid rezsimként” vagy „irányított demokráciaként” jellemzik a mai magyar politikai berendezkedést, de van, aki „puha diktatúrának” nevezi.

A Fidesz — Orbán pártja — ugyanakkor eddig stabil társadalmi támogatottsággal bírt, és több alkalommal is kétharmados parlamenti többséggel nyert választásokat. A gazdasági mutatók viszont mára nem festenek kedvező képet: Magyarország egy főre jutó GDP-je 2024-re leszakadt a régiós versenytársaktól, mint Lengyelország, Szlovénia vagy Csehország, az infláció tartósan magas, és az uniós források egy részét felfüggesztették a jogállamiság problémái miatt. Hogyan tudta mégis megőrizni Orbán a népszerűségét a gyengülő gazdasági teljesítmény és a demokratikus normák visszaszorítása ellenére?

A válasz összetett, és politikai, kulturális, pszichológiai, valamint médiahatások elegyéből áll össze.

Orbán rendszerének, az úgynevezett „Nemzeti Együttműködés Rendszerének” egyik legnagyobb politikai fegyverténye a narratívák feletti kontroll megszerzése. A Fidesz nem pusztán kormányoz, hanem következetesen világmagyarázatot kínál a társadalomnak: egyszerre ad ellenségképeket és „nemzeti” célokat is. A magyar származású amerikai milliárdos, George Soros nyílt társadalomról szóló elképzeléseit démonizálták, amihez anno még egy amerikai spin doctor adta az ötletet. A „Soros-terv”, a „Brüsszel kontra magyar szuverenitás” kerettörténetek, a migrációs válság állandó tematizálása vagy a genderellenes kampányok mind olyan témák, amelyek folyamatosan mozgósítják a választók érzelmeit.

A Fidesz ily módon sikeresen alakította át a közbeszédet, és náluk a politikai lojalitás nem szakpolitikai teljesítményen, hanem identitáson és hovatartozáson alapul. A választók egy része nem azért támogatja Orbánt, mert objektíve jobb életszínvonalat biztosít, hanem mert úgy érzik, „ő képviseli a magyarokat” a „liberális világ” és a „brüsszeli bürokraták” ellenében, miközben Orbán maga a Liberális Internacionálé alelnöke volt, és Soros – ösztöndíjból élt egy ideig.

A médiarendszer átalakítása szintén kulcseleme volt az autoriter stabilitás kiépítésének. A Fidesz 2010 után gyors ütemben centralizálta a médiát: a közmédia propagandaeszközzé vált, a kormányközeli üzletemberek által felvásárolt médiumok egyre nagyobb szeletet hasítottak ki az információs térből. A 2018-ban létrehozott KESMA (Közép-Európai Sajtó és Média Alapítvány) például több száz médiaterméket vont központi irányítás alá, egészen abszurd módon: a korábbi médiatulajdonosok ellenszolgáltatás nélkül, ingyen adták át tulajdonukat…

A következmény: a választók nagy része csak egyoldalú információkkal találkozik, főként a vidéki térségekben. A Fidesz-kompatibilis média nemcsak szelektíven tájékoztat, hanem aktívan formálja a valóságértelmezést, a félelmeket és a reményeket, nem ritkán durván hamisít. Ebben a közegben a rendszer kritikusai gyakran „hazaárulók”, „liberális globalisták” vagy „idegen érdekeket szolgáló erők” képében jelennek meg, miközben a kormány önmagát a nemzeti érdekek kizárólagos képviselőjeként állítja be.

Az ellenzék évtizedes gyengesége és széttagoltsága ugyancsak elősegítette Orbán rendszerének stabilitását. 2006-ban a választást a szocialisták nyerték, de az akkori miniszterelnök egy zárt körnek szánt beszédben azt mondta, hogy ezt hazudozással sikerült elérni. Attól kezdve a baloldali és liberális pártok zuhanórepülésben voltak. Bár 2022-ben megpróbált közösen indulni az ellenzék, a kampányban megmutatkozó koordinálatlanság, programhiány és a közös miniszterelnök-jelölt ellentmondásos szereplése súlyos kudarcba torkollott.

Az ellenzék helyzetét súlyosbítja a választási rendszer Fideszre szabott jellege is, amely torzítja a szavazatok mandátumokra váltását. A kétharmados többség megszerzése már relatíve kisebb társadalmi támogatással is elérhető, ha az ellenzék szétaprózódik.

A helyzet tavaly tavasszal megváltozott, amikor egy politikai botrány után lemondott a köztársasági elnök és az igazságügyminiszter. Az utóbbi férje a nyilvánosság elé lépett, és nyíltan beszélt a kormánypárton belüli manipulálóról, majd pártot alapított, ami jelenleg a közvélemény-kutatások szerint népszerűbb a Fidesznél és minden ellenzéki pártnál is.

A rendszer stabilitásához jelentős mértékben hozzájárul az, hogy Orbán alatt újra kiépült egy klientúra-alapú, paternalista állammodell. Ez különösen a szegényebb, kiszolgáltatott társadalmi csoportokat érinti: sokan nem politikai szimpátia miatt, hanem létbiztonsági kényszerekből szavaznak a kormánypártra.

A közmunkaprogram, a rezsicsökkentés, az egyes csoportoknak (pl. nyugdíjasoknak, nagycsaládosoknak) adott pénzügyi juttatások, valamint az uniós pénzekből épített látványberuházások mind olyan eszközök, amelyek révén a rendszer lojalitást vásárol. A politikai hűség gyakran praktikus döntés: sok kistelepülésen egy-egy fideszes polgármester vagy kormánypárti képviselő révén jut el fejlesztés vagy támogatás.

Ráadásul a magyar politikai kultúrában mélyen gyökerezik az erőskezű vezető iránti nosztalgia. A történelem során ritkán alakult ki stabil, demokratikus intézményrendszer, és a társadalom nem szocializálódott a hatalmi ágak közötti fékek és ellensúlyok fontosságára. Ezzel szemben sokan a rend, a biztonság és a vezető egyértelmű szava iránti vágyat érzik legitim politikai igénynek.

A nemzeti függetlenség toposza, a veszteségtörténetek (1920, az első világháború utáni békeszerződés, a második világháború veszteségei, a levert 1956-os forradalom, rendszerváltás nehézségei) és az „elnyomott, de büszke magyar” identitás könnyen illeszthető a Fidesz által felkínált szuverenitásképbe. Orbánék narratívája azt sugallja: „a Nyugat elárult minket, de mi megőrizzük a magunk útját”.

Eddig sikeres volt a gazdasági eredmények relativizálása is. Bár az egy főre jutó GDP-ben Magyarország lemaradt a szomszédjaitól, és a termelékenység vagy az innovációs mutatók is alul teljesítenek, sok választó számára a gazdasági helyzet nem abszolút, hanem relatív élményként jelenik meg. A 2010 előtti válságévek, az akkori megszorítások és a devizahitelek tragikus következményei olyan emlékként élnek tovább, amelyhez képest a jelen „elviselhető”.

Ezen kívül a kormány jól használja ki a nemzetközi válságokat (járvány, háború, infláció) arra, hogy felelősséget hárítson. Ha a gazdaság gyengélkedik, akkor „Brüsszel nem küldi a pénzt”, vagy „a háború miatt van minden”. A gazdasági kudarcokért mindig más felel, tehát sikerült ezt is politikai fegyverként is kezelni.

Az orosz kapcsolat

A kormányzásra készülő Fidesz-vezér 2009 novemberében személyesen találkozott Vlagyimir Putyinnal Szentpéterváron. Az a találkozó a két politikus ismerkedését szolgálta. Néhány hónap múlva két magyar üzletember indult Moszkvába, a volt KGB székházba, – mindketten Orbán Viktor legszűkebb köréhez tartoztak. A politikai és üzleti kapcsolatfelvétel megtörtént.

Oknyomozó újságírók szerint Orbán a saját embereinek azzal magyarázza az oroszokhoz való közeledést, hogy így akar erősebb pozíciót szerezni Magyarországnak a nemzetközi porondon. Szerinte gazdasági előnyök származnak az orosz kapcsolatból.

Ugyanakkor vannak találgatások, amelyek szerint Putyin zsarolja Orbánt, de erre eddig semmilyen bizonyíték nincs, csak az érthetetlen, hogy a húsz éven át kifejezetten oroszellenes politikus, hogyan lett hirtelen oroszbarát.

Brüsszelezés, EU

Az elmúlt években az ellenségkép átalakult, és Orbán Viktor számára az EU lett az egyik fő ellenség, Brüsszel az, amit Orbán szerint el kell foglalni. Ez a politikai mantra, de Orbán politikája az Európai Unióval szemben kettősséget mutat: Magyarország az unió tagja marad és gazdasági hasznát élvezi, de folyamatosan konfrontálódik az európai politikai centrummal, rendszeresen bírálja az EU intézményeit, különösen a jogállamisági eljárásokat, a migrációs politikát és a közös külpolitikai döntéshozatalt, hangsúlyozva a nemzeti szuverenitás védelmét. Retorikájában az EU gyakran jelenik meg „bürokratikus”, „brüsszeli elitként”, amely túlzottan beavatkozik a tagállamok belügyeibe.

Ugyanakkor Orbán reálpolitikai szempontból nem lépett ki az EU-ból, hanem inkább megpróbálja belülről alakítani azt, gyakran más, euroszkeptikus vagy jobboldali populista vezetőkkel szövetséget alakítva. Az is lényeges, hogy Moszkva és Peking számára addig számít érdekes partnernek, amíg az Európai Unión belül, és nem azon kívül politizál. Deklarált célja egy olyan Európa, amely kevésbé központosított, inkább nemzetállami alapokon működik. Ez folyamatos feszültséget kelt Brüsszel és Budapest között, miközben a kormány az EU-forrásokhoz való hozzáférést továbbra is kulcsfontosságúnak tartja.

Összegzés: a rendszer belső logikája

Orbán Viktor rendszere a saját családja és barátai, valamint egy réteg számára fantasztikus vagyonosodást tett lehetővé, a rendszer számukra valódi gazdasági csoda, valójában pedig egy olyan politikai-technológiai konstrukció, amelyben a hatalomgyakorlás célja nem a társadalmi jólét maximalizálása, hanem a politikai túlélés biztosítása, és a hatalmon lévők vagyonosodása.  Egy kormánypárti politológus ezt úgy fogalmazta meg: amit mások korrupciónak neveznek, az a politika… Ehhez kiválóan alkalmazza az identitáspolitikai témákat, a média uralását, a választási rendszer manipulálását, az állami függés erősítését és a nemzeti mitológia újraírását.

A rendszer hosszú távú stabilitása persze nem garantált. A fiatalabb generációk más médiafogyasztási szokásokat követnek, a gazdasági válságok mélyülése pedig előbb-utóbb átszakíthatja a propaganda védőhálóját, a tv- és számítógép képernyők és a hűtőszekrény vitájában egyre többször az utóbbi a győztes.  De most még Orbán politikai gépezete képes fenntartani a hatalom kulcspozícióit — egy olyan országban, ahol a lojalitás, a félelem, a remény és a történelmi nosztalgia keveréke alkotja a politikai valóságot.

Ez a magyarázat arra, mi történik Magyarországon. Persze a klasszikus vicc szerint, amelyben két ember beszélget, az egyik azt mondja: Nem értem. Mire a másik: megmagyarázzam? Az első azt válaszolja: megmagyarázni én is tudom. De nem értem…