(Szerző: László József) Reggel arról beszélgettünk a húszéves fiammal, milyen lesz az idei év. Az egész egy nagy rakás… mondta hirtelen, indulatosan, mert itt a klímaváltozás, a háború, az AI, a mesterséges intelligencia, senki sem tudja, mi lesz… Nem igazán tudtam neki ellentmondani, közben pedig eszembe jutott az a cikk, amit éppen az este olvastam a The Wall Street Journal online változatában. Íme, fordításomban magyarul is; olyan olvasmány, ami nagyon is létező hazai párhuzamokat mutat. A nyitó képen az eredeti cikk címe: Mi történik, ha egy egész generáció nem nő fel soha? A szerző: Rachel Wolfe. (Képaláírás: a 38 éves Cody Harding a brooklyni lakásban, amelyet három lakótársával bérel. Fotó: Bing Guan a WSJ számára.)


«Mivel a 30-as éveikben járó amerikai fiatalok egyre inkább megkerülik a felnőttkor hagyományos mérföldköveit, közgazdászok arra figyelmeztetnek, hogy ami elmaradásnak tűnt, az valójában a megállt fejlődés tartós állapota lehet.
A 30-as éveikben járó amerikaiak még soha nem látszottak kevésbé felnőttnek. A lakástulajdonlás, a házasságkötések és a születési arányok meredek csökkenése közepette a közgazdászok már régóta figyelmeztetnek arra, hogy a fiatalok nehezen tudnak megfelelni a felnőttkornak. Bár egyes 30-asok tudatosan választják a kevésbé hagyományos utat, sokan azt mondják, hogy ezek a célok egyszerűen elérhetetlenek.
„Úgy érzem, hogy a jó életre vonatkozó használati utasítások már nem érvényesek – mondja a 38 éves Cody Harding, aki egyedülálló és három lakótársával él Brooklynban, majd hozzáteszi: És senki sem frissítette őket”. Most, hogy a társadalmi és gazdasági tényezők egyvelege egy egész generációt tart vissza, az, amit a kutatók egykor elmaradásnak neveztek, egyre inkább a megállt fejlődés tartós állapotának látszik.
„A későbbből a «soha nem»-be jutunk át” – mondja Richard Reeves, az Amerikai Fiúk és Férfiak Intézetének elnöke. Megjegyzi, hogy minél tovább tart, amíg az emberek elindulnak a hagyományos felnőttkor felé, annál kisebb a valószínűsége, hogy egyáltalán megteszik.
A mai fiatal felnőttek harmada sosem fog megházasodni – derül ki a konzervatív Institute for Family Studies (Családtudományi Intézet) előrejelzéséből –, szemben az előző évtizedekben születettek kevesebb mint ötödével. Az 50 év alatti gyermektelen felnőttek aránya, akik azt mondják, hogy valószínűleg sosem lesz gyerekük, eközben 10 százalékponttal, 37%-ról 47%-ra nőtt 2018–23 között a Pew Research Center szerint.
A hagyományos magyarázat arra, mi az, ami „lefagyasztja” a fiatal felnőtteket: nem engedhetik meg maguknak, hogy felnőjenek, tekintettel a növekvő inflációra és a folyamatosan növekvő lakhatási költségekre. Ez azonban nem magyarázza meg, hogy mi folyik itt.  
Igaz, hogy a 30-as éveikben járóknak nem igazán volt szerencséjük. Sokan közülük a nagy recesszió idején léptek be a munkaerőpiacra, a járványt úgy vészelték át, hogy visszaköltöztek a szüleikhez, és most az elmúlt 40 év legdrágább ingatlanpiacával küzdenek. A számok azonban ennél bonyolultabb képet festenek.
A munkaügyi minisztérium adatai szerint a 35–44 év közötti, teljes munkaidőben dolgozók átlagbére 2000–24 között 16%-kal, 58 522 dollárról 67 652 dollárra emelkedik inflációval kiigazítva. A 30-as éveikben járók teljes vagyona 66%-kal nőtt 1989–2022 között a St. Louis-i Federal Reserve szerint: 62 000 dollárról 103 000 dollárra.
Ez a korosztály sok szempontból átlagosan jobb anyagi helyzetben van, mint a szüleik voltak ebben a korban. A probléma: mintha nem tudnának róla. A 30-as éveikben járó felnőtteknek csak 21%-a értékelte tavaly a gazdaságot összességében jónak vagy kiválónak a Federal Reserve szerint, és a közgazdászok szerint a fiatal felnőttek lényegesen borúlátóbbak a jövőt illetően, mint az előző nemzedékek voltak.
„Úgy látják, hogy a világ, amelyben 20 év múlva élni fognak, nagyon el van cseszve” – mondja Carol Graham, a Brookings Intézet közgazdásza, aki a jólétet tanulmányozza. Rámutat arra, hogy az éghajlatváltozás, a politikai polarizáció, a mesterséges intelligencia és a vállalati hatalommal szembeni növekvő ellenérzés bizonytalanabbá tette a jövőt.

A The Wall Street Journal/NORC —> független társadalomkutató intézet) júliusi közvélemény-kutatása szerint a fiatal felnőttek jóval kisebb valószínűséggel mondják azt, hogy a kemény munkával elért amerikai álom megvalósítása még mindig lehetséges, mint az 50 évesnél idősebb amerikaiak. De a valóság itt is bonyolultabb. A fiatalok egy nemzedékének növekedését legalább részben az akadályozza, hogy túlzó álmokat dédelget a jó életről.
„Az elvárásaink ma sokkal magasabbak” – mondja Melissa Kearney, a Marylandi Egyetem közgazdásza, akinek kutatásai a családdal foglalkoznak. „Az előttünk élő generációk nem várták el, hogy nagy házaik legyenek, ahol minden gyereknek van egy hálószobája, és évente többször is elmennek nyaralni.”  
Az biztos, hogy ennek a generációnak a jórésze rosszabbul él, mint a szülei. Különösen a fiatal férfiak küzdenek a munkaerő-piacon. És a felnőttkor néhány hagyományos célja valóban nehezebben elérhetővé vált. Az elmúlt két évtizedben több mint kétszeresére nőtt a diákadósság, miközben a főiskolai diploma nem garancia a jól fizető állásra. Az emelkedő kamatok és a csökkenő kínálat miatt az amerikaiak egyre nagyobb hányada számára elérhetetlen az önálló, a saját lakás. A National Association of Realtors (Ingatlanközvetítők Országos Szövetsége) szerint az első lakásvásárlók átlagéletkora 2024-ben rekordot döntött, 38 év volt, szemben a 2023-i 35 és az 1981-i 29 évvel.
Miután végignézte, ahogy a szülei három gyermeket nevelnek fel és házat vesznek kiskereskedői és gyártói fizetésükből, (a cikkünk elején említett) Cody Harding azt feltételezte, hogy ha családjában elsőként szerez diplomát, az hozzásegíti az átlagosnál jobb életminőséghez. Bár most körülbelül kétszer annyit keres, mint a szülei a karrierjük csúcsán együttvéve, csalódott abban, amit ez New Yorkban nyújt neki.
Harding azt mondja, hogy a főiskola elvégzésekor, 2008-ban, amikor a vállalatok országszerte elvéreztek és elbocsátották a dolgozókat, az volt az első jel, hogy gazdaságilag bizonytalan felnőttkor vár rá. Amikor nem tudta hasznosítani az angol–történelem szakos diplomáját, pincérkedett és az építőiparban dolgozott.
„Sosem tudtam felzárkózni” – mondja. Harding jogi egyetemre ment, hogy kibekkelje a munkaerőpiac pangását, csakhogy 180 000 dolláros diákhitel-adóssággal került ki onnan. Most több mint 200 000 dollárral tartozik, miután csak a minimális törlesztőrészleteket fizette.
Ahelyett, hogy főállású ügyvédként családot tudna eltartani, vagy legalábbis önállóan élhetne, havi 1700 dollár lakbért fizet, és szobatársakkal él Brooklynban. Amikor világossá vált, hogy a lakástulajdonlásról szőtt álmai New Yorkban nem valósíthatók meg, nemrégiben a szüleitől kapott segítséget, hogy legalább felújítandó lakást vásárolhasson magának a szülővárosában, a pennsylvaniai Eastonban. Mint sok kortársa, ő is mellékállásból keresi a jövedelmét: egy stílbútorboltot vezet.        
Harding még mindig reméli, hogy megházasodhat és gyerekei lesznek, de kiábrándult a randizási kultúrából, ami szerinte a rövid távú kalandokat díjjazza a hosszú távú elköteleződés helyett. Inkább marad agglegény, minthogy kompromisszumot kössön egy rossz partnerrel. A legtöbb barátja ugyanabban a „kiterjesztett kamaszkorban” van – mondja –, ami néha olyan érzést kelt benne, mintha megállt volna az idő.
„Jó, ha megpróbáljuk újra feltalálni, milyen is a modern élet, de kicsit csalódott vagyok mindazzal kapcsolatban, ami hiányzik belőle – mondja Harding. – Elegem van a bulizásból. Azt már megtettem. Fel akarok nőni”.
Az Aspen Economic Strategy Group (gazdasági stratégiai csoport) közgazdásza, Luke Pardue az amerikai közösségi felmérés adatainak elemzése szerint tavaly a 30–40 év közötti amerikaiaknak alig több mint fele volt házas. Ez a szám az 1990-i több mint kétharmadhoz képest csökkent, amikor a kohorsz (—> egy nemzedék, olyan emberek részcsoportja, akik pl. egy évben születtek, vagy kötöttek házasságot) közepén lévők születtek. A Current Population Survey adatai szerint csak 2012–22 között 7 százalékponttal, 78%-ról 71%-ra csökkent azoknak a nőknek az aránya ebben a korosztályban, akik valaha szültek.  
„Ennek részben a társadalmi elvárások, részben a prioritások eltolódása, részben pedig a gazdasági realitások az okai” – mondja Kearney, a Marylandi Egyetem munkatársa, aki megvizsgálta: hogyan érvényesül ugyanez a dinamika a világ magas jövedelmű országaiban? „Úgy látszik, hogy mindezek együttesen ugyanabba az irányba hatnak, vagyis az egyedülállók és a gyermektelenek arányának növekedése felé”.
Még a fészek elhagyása is – ami az Egyesült Államokban sokáig a teljes értékű felnőttkor feltételének számított – egyre nehezebbnek bizonyul.
Mire Renata Leo szülei 31 évesek lettek, vagyis olyan idősek, mint ő most, már összeházasodtak, házat vásároltak, és anyja megszülte őt. Mégis: még mindig a gyerekkori hálószobájában alszik, és ugyanazt a tapétát bámulja, amivel születése előtt borították be a falakat.  

„A felújítás azt jelentené, hogy elfogadom, hogy nem megyek el” – mondja Renata Leo, aki azóta van otthon, hogy az észak-amerikai Glassboróban 2015-ben elvégezte az egyetemet, és még mindig 20 000 dollár a diákhitel-tartozása.
Közel állt ahhoz, hogy 2020-ban elköltözzék, de a világjárvány miatt megugrott lakásárak miatt kisiklott a terve, hogy az akkori vőlegényével együtt megvásárolják első fészküket. (A férfi a gyerekkori hálószobájába költözött be vele, mielőtt tavaly nyáron szakítottak.) Mióta 2021-ben elvesztette teljes munkaidős állását egy frissen alapított cégnél dolgozik részmunkaidőben, és úgy érzi, megrekedt, nem tudja, mit akar csinálni ezután.
„Úgy érzem, hogy az életem egy kudarc” – mondja, és hozzáteszi, hogy nemrégiben véletlenül találkozott a volt gimnáziuma igazgatójával, és nem tudta, hogyan mondja el neki, mivel foglalkozott az elmúlt 13 évben. Pardue népszámlálási adatokra vonatkozó elemzése szerint a 30–40 évesek közel 9%-a még mindig a szüleivel él, szemben az 1990-es közel 6%-kal.
Renata szülei, Ed és Paula Leo azt mondják, azt szeretnék, ha lányuknak meglenne a szabadsága, hogy olyan életet élhessen, amilyet szeretne, és nem azt érezné, mint ők, hogy bármilyen munkának alá kell vetnie magát.
„Már nincs egyetlen helyes, biztos út” – mondja Paula, a 61 éves, nyugdíjas matematika-tanárnő, aki bevallja, hogy soha nem is gondolkodott azon, hogy férjhez akar-e menni vagy anya akar-e lenni – egyszerűen csak feltételezte, hogy igen. Paula azonban felismerte, hogy a megfelelési vagy megállapodási kényszerrel kevésbé terhelt légkörnek megvan a maga ára. Azt mondja, hogy a több lehetőség „megnehezíti, hogy mit tegyünk”.

Renata elismeri, hogy kiváltság, hogy várhat egy olyan munkára, amelyet szeret, ahelyett, hogy bármit elfogadna, amit felajánlanak neki. De azt is elismeri, hogy minél tovább álldogál, látszólag kívülállóként a saját életében, annál reménytelenebbnek érzi, hogy egyáltalán valaha is elinduljon.
„Még mindig úgy érzem magam, mint egy kisgyerek” – mondja.»