Ezekben a napokban a médiában se szeri, se száma az olyan áttekintéseknek, amelyek a mögöttünk hagyott év mérlegét igyekeznek megvonni, és sorra veszik a most kezdődött új esztendő fő kihívásait. Ráadásul nem is mindig a nagypolitika hagyományos témáit illetően. Így például az EUObserver brüsszeli portál Reineke Hameleers állatvédő aktivista írását közli arról, hogy mely feladatok várnak az új összetételű Európai Bizottság azon tagjára – Várhelyi Olivérre -, aki az egészségügyi és állatjóléti területet kapta feladatul.

A cikkből egyébként kiderül, hogy a 720 európai parlamenti képviselő közül meglehetősen sokan, kilencvennél többen csatlakoztak az állatjólét ügyét előmozdítani kívánó, többpárti csoporthoz, ami már számottevő lobbierő. Reineke Hameleers azt várja a szakterület biztosától, hogy szorosan működjék együtt a mezőgazdasági, halászati, kereskedelmi és környezetvédelmi biztossal azért, hogy „ambíciózus előírások szülessenek uniós szinten az állatok élelmezésére, illetve az élő állatok szállítására”. Szintén fontosnak tartja a kutyák és macskák nyomon követhetőségének javítását. Azt a csatát ugyan – mint az aktivista fogalmaz – átmenetileg elvesztették, hogy az Európai Unióban továbbra is maximális védelmet élvezzenek a farkasok, de azt hangoztatja, hogy ez még nem lezárt kérdés, és ők fáradhatatlanul igyekeznek előmozdítani az emberi tevékenység és a vadállatok békés egymás mellett élését, a tudományos megalapozottságú fenntarthatóságot.

Idősebbek még emlékezhetnek „az eltérő politikai berendezkedésű országok békés egymás mellett élésének” a koncepciójára. Nekik most barátkozniuk kell a gondolattal, hogy eszerint túlléptünk az ember embernek farkasa állapoton, és immár védeni kell a farkasokat a kipusztulástól, bár egyben azt is meg kell persze akadályozni, hogy a farkasok elfogadhatatlan módon elégítsék ki az étvágyukat. Nem lesz könnyű dolga Várhelyi Olivérnek.

És akkor most, a kontraszt kedvéért, nézzünk egy egészen globális nagypolitikai témát, ami korunk fő kérdését boncolgatja, azt, hogy milyen ellentmondások mentén alakul az emberiség történelme.

Az amerikai országos közszolgálati rádió – az NPR – weboldalán Ben Ansell, az oxfordi egyetem demokráciakutatással foglalkozó professzora kiindulópontként szegény Francis Fukuyama politikatudósnak ahhoz a három és fél évtizeddel ezelőtti felvetéséhez nyúl vissza, ami szerint elképzelhető, hogy a szovjet birodalom összeomlásával valójában véget ért a történelem. Azért jelölöm így, hogy szegény Fukuyama, mert ez a kiváló elme most már minden jel szerint erről az orbitális tévedéséről válik halhatatlanná. Ő a berlini fal leomlása után úgy látta, hogy a liberális demokráciával semmilyen más 20. századi ideológia nem bizonyult versenyképesnek – sem a fasizmus, sem a nacionalizmus, sem a kommunizmus –, így aztán előbb-utóbb minden ország a nyugati eszmék jegyében fog révbe érni. Fukuyama a The National Interest hasábjain 1989-ben közzétett esszéjében csak azon szomorkodott, hogy a történelem utáni világot az unalom hatja majd át.

Ben Ansell professzor most – nem elsőként és nyilván nem is utolsóként – megállapítja, hogy ez nagyon nem következett be, és továbbra sem unatkozunk. Hivatkozik arra, hogy a svéd göteborgi egyetemnek a demokráciák különböző változataival foglalkozó intézete szerint a világ átlagos demokráciaszintje az új évezred első évtizedében elérte a csúcspontját, és azóta lassan, de biztosan visszaszorulóban van. Jelenleg nagyjából az 1990-es évek derekának a szintjénél tart a hanyatlásban. Ráadásul: ha nem számuk szerint vesszük figyelembe az országokat, hanem a demokráciaszintet súlyozzuk a lakosság létszámával, vagyis figyelembe vesszük azt, hogy tetemes népességű országokban is romlik a helyzet, akkor arra jutunk, hogy már visszaestünk az 1989-i színvonalra. A berlini fal leomlott, de új falak emelkedtek.

Törökországban Recep Tayyip Erdogan elnök kísérletet tett arra, hogy eltöröltesse az államfői hivatal betölthetőségének a korlátait. Venezuela csaknem teljes autokráciába süllyedt Hugo Chávez, majd Nicolás Maduro elnök uralma alatt. India, a világ legnépesebb demokráciája eljutott annak a peremére, hogy a társadalomtudósok leminősítsék választási autokráciává, mert korlátozzák a szólásszabadságot, vallási alapon polarizálódik a politika, és támadások érik a bírói függetlenséget.

A választások szabad és tisztességes volta is számos országban csorbát szenvedett. Indiában ellenzéki politikusokat diszkvalifikáltak, illetve börtönöztek be, Mexikóban megjelent az erőszak is. A törökországi és pakisztáni választások kapcsán csalásra vonatkozó vádak hangzottak el. Venezuelában, Bangladesben és Oroszországban a választásokat módszeresen a hatalmon levő párt javára részrehajló módon bonyolították le.  

Ben Ansell kiemeli, hogy az egyes országos választásokat mostanság nem a szabadságjogok kiszélesítésére törekvő liberálisok uralják, hanem a nacionalisták, akik határellenőrzést követelnek, a nemzeti önazonosságot hangsúlyozzák, és a nemzetközi kötelezettségvállalásoktól való szabadulást hirdetik.

És – teszi hozzá – ezek a nacionalisták nem korlátozódnak a Nyugat perifériájára, Magyar-, Lengyel- és Törökországra, hanem ott vannak a régi magban is: az Egyesült Királyságban, Francia-, Németországban, illetve az Egyesült Államokban, ahol Trump a legtöbb eddigi amerikai elnöknél kevésbé tartja fontosnak a demokrácia támogatását a külvilágban. Számára a nemzet az első, a liberális értékrend az utolsó.