Sokan legyintenek, ha orosz filmről hallanak. Valószínűleg még többen, amikor azzal szembesülnek, hogy ismét feldolgozták Tolsztoj Anna Karenináját. Nos, ők valamennyien tévednek. Az orosz filmgyártás időről időre képes remek filmekkel – filmeremekkel – előállni. Anna Karenina / Анна Каренина története pedig annyira emberi, hogy szinte kimeríthetetlen nyersanyagot szolgáltat az új és újabb rendezőgenerációk számára.

Ezúttal nem is akárki, hanem maga a Moszfilm vezérigazgatója, az „Orosz Föderáció Népművésze”, Karen Sahnazarov / Карeн Геoргиевич Шахназaров (aki nem mellékesen a legnagyobb örmény hercegi család leszármazottja és Putyin egyik legjelesebb támogatója is egy személyben) vitte filmvászonra a mindenki által ismert regényt. Mégpedig két érdekes csavarral. 

Az egyik, hogy a 800 oldalas Tolsztoj-alapműhöz keretjátékként egy másik, nálunk alig ismert könyvet, az eseményeket orvosként megélt orosz író, Vikentyij Vikentyjevics Vereszajev / Викeнтий Викeнтьевич Вересaев: A japán háborúban (1906) című regényét használta fel. Ez számunkra azért is érdekes cselekményszál, mivel erről, az 1904-1905-ben megvívott háborúról a mi történelemoktatásunk szinte semmit sem beszél. Igazság szerint a filmből sem sok derül ki erről a konfliktusról, hacsak az nem, hogy a szinte középkori felszereltségű orosz (kozák) csapatok a már modern fegyverekkel őket űző japánok ellen az akkor még szinte ókori Mandzsúriában (Kínában) is harcoltak. 

Innen a film alaphelyzete: egy világvégi, kínai faluban felállított orosz hadikórházban a sérült, idősödő Vronszkij gróf éppen Szergej Karenin / Сергей Каренин (Anna orvossá vált fia) segítségére szorul, a lábadozása közben pedig a fiú tőle próbál – 30 év távlatából – minél többet megtudni imádott anyjáról, akit 8 éves korában elveszített. Ebből a párbeszédből tárul fel a jól ismert történet, aminek következtében megvalósul a rendező másik eredeti ötlete is: a sztorit ezúttal teljes egészben az egykori csábító, Vronszij szemüvegén keresztül látjuk, pontosabban az ő emlékfoszlányain át tárul fel a múlt. 

A kerettörténet bevonása eleinte igen érdekes, de később talán kissé erőltetettnek hat, főként az új szereplőként megjelenő kínai kislány ritkább vissza-visszatérése talán hatásosabb lenne, a film azonban ezzel együtt igazi telitalálat. Nyilván a Moszfilm igazgatójának óriási lehetőségek állnak rendelkezésére, így valószínűleg nem meglepő, hogy pazar díszletek és jelmezek, varázslatos pirotechnikai és kaszkadőrbravúrok láthatóak a filmben, Hollywooddal legalábbis megegyező színvonalon. Az igazi érték azonban a kitűnő forgatókönyvön kívül a szereplőválasztás. 

Sahnazarov már korábbi nagy sikerű alkotásában, a Fehér tigrisben is szerepeltette az ezúttal Karenint megszemélyesítő Vitalij Kiscsenkót / Виталий Кищенко, aki ragyogóan alakítja a kíméletlen, könyörtelen, ugyanakkor menthetetlenül szerelmes férjet, Anna és Vronszij szerepére pedig elképzelni sem lehet tökéletesebb párt, mint az orosz színház- és filmművészet ma (méltán) legnagyobb sztárjait. Elizaveta Bojarszkaja / Елизавета Боярская (Anna Karenina) és Makszim Matvejev Максим Матвеев (Vronszkij) bármelyik amerikai vagy európai riválisát túlszárnyalva hozza a figurát.

Bár van néhány apróbb hibája ennek a filmnek is (például a külső jeleneteket mindig ugyanabban az utcában forgatták, ahogyan a belsők nagy részének is ugyanaz a palota vagy stúdió adhatott otthont, mivel mindannyiszor ugyanazok az egyébként csodaszép csillárok, oszlopok, boltívek stb. köszönnek vissza, összességében azonban feltétlenül megnézésre javasolt. A maga teljességében élhetjük át ugyanis azt a drámát, amit Tolsztoj annak idején papírra álmodott, a különleges sakkjátszmát két férfi között, akinek közös a királynője, és bár kezdetben azt hiszi, ő irányítja az eseményeket, egyre kevésbé érti meg Annát és annak lépéseit.

Száz percbe persze nehéz belezsúfolni a teljes történetet, főként a japán–orosz háború bevonásával, így ebből a filmváltozatból számos olyan epizód kimaradt, amely a könyvben és más feldolgozásokban meghatározó (pl. Oblonszkij félre lépése avagy a híres tükörjelenet).

Anna személyiségváltozásának sokak által valószínűsített valódi okát (ti. ópiumfüggőségét) is inkább csak jelzésszerűen érzékelhetjük. Így is kerek azonban a történet (bár jó eséllyel a nyolcrészes tévéfilm-változat jobban kibontja azokat a szálakat is, amelyek itt vagy meg sem jelennek, vagy csak éppen hogy kikandikálnak a dráma szövetéből), nincs bennünk hiányérzet a közel száz perc elteltével, így minden bizonnyal sokan távozunk a moziból azzal, hogy egy hajszálnyival többet értünk a természet egyik megfejhetetlen titkából, amit röviden úgy hívnak: szerelem.