Életemben először akkor találkoztam Kubával, amikor moszkvai egyetemista koromban, az egyik évfolyam kezdetén arra lettünk figyelmesek, hogy a diákszállónknak is helyet adó Cserjomuski negyed addig nyugodt, csendes főutcája és környéke váratlanul hangos, zsivajos lett. Nem kellett sokat töprengenünk: az 1959-i karib-szigeti politikai változásokat követően nagyszámú kubai diák érkezett a moszkvai egyetemekre, és ez megváltoztatta, mozgalmasabbá tette a környéket.
Későbbi New York-i külügyi külszolgálatom idején, 1982 hűvös áprilisában döntöttünk úgy családommal, hogy melegebb tájakra megyünk pihenni. Az amerikai hatóságoktól megkaptuk a hivatalos engedélyt, hogy kitehessük a lábunkat Manhattanből, majd egy elég hosszú ideig tartó úton lekocsikáztunk Floridába. Ahol már a természet lágy ölén találtuk magunkat a pálmafák közötti napsütésben. Elmentünk a Floridától még délebbre húzódó kis szigetek legtávolabbikára, Key West-re, ahol aztán tényleg egész máshol éreztük magunkat, mint az oly messzi, a télből nehézkesen kiláboló New York.
Key Westben megnéztük Ernest Hemingway gondosan megőrzött házát,
végigsétáltunk a turistákkal teli utcákon
és megszemléltük az 1962-ben csónakokkal a tengeren keresztül amerikai partokra menekült kubai emigránsoknak szánt emlékhelyet.
A tengerparton áll ez a tábla, amely azt hirdeti, hogy ez a hely az Egyesült Államok legdélibb pontja. Máshol láttuk azt a kiírást is, hogy innen 90 mérföldre fekszik Havanna.
Az Egyesült Államok eme déli csücskében mászkálván, eszembe sem jutott volna, hogy évekkel később Kubában találom magam. New Yorkból hazatértem után nem sokkal ugyanis osztályvezetőként Várkonyi Péter külügyminiszter titkárságának vezetője lettem, s 1985-ben elkísértem főnökömet latin-amerikai útjára. Első állomásunk Havanna volt, mely latin sajátosságaival, sokszínű, kulturális hagyományaival, már akkor is retrónak számított gépkocsijaival, egyedülálló építészeti emlékeivel meglehetősen sajátos világot kínált a látogatóknak.
Várkonyi Péter (jobbról a második) és kubai kollégája a havannai utcákon.
Akkoriban meglehetősen kevés turista járt arrafelé. Érzésem szerint ezt a történelmi időhátrányt a szigetország fokozatosan fölszámolja. Mostanában évente ötmillió külföldi látogat Kubába.
Havanna látképe a magasból. A tengerparton a számos rangos személyiségnek ad szállást a Hotel Nacional (bal oldalt, két toronnyal).
Vendéglátóink elvittek minket a Kuba déli partjainál fekvő La Isla de la Juventud, azaz az Ifjúság Szigetén egy ma már üresen álló hatalmas börtön-komplexumba is, ahol az 1959-i forradalmat megelőzően, majd azt követően is tartottak fogva elítélteket, köztük a rezsimváltás előtt Fidel Castrót.
A szigeten meglátogattunk egy ifjúsági tábort is, ahol – nyakunkon piros nyakkendővel – köszöntöttük a tiszteletünkre összegyűlt fiatalokat:
Az akkori kubai légkört, az ún. kelet-nyugati kapcsolatok milyenségét jól érzékeltette ez az utcai felirat, amelyen az olvasható, hogy
„Itt senki sem adja meg magát! Itt nem törnek át!”. (A képen e sorok írója.)
Az elmúlt egy-két évtizedben változások mentek végbe mind Kuba belső viszonyaiban, mind pedig a külvilággal fenntartott kapcsolataiban. Ez utóbbi vonatkozásban megemlítendő az 1961 óta szünetelt amerikai–kubai diplomáciai kapcsolatok öt és fél évtized után, Obama elnök idején, 2015-ben helyreálltak. A karibi szigetország azonban továbbra egy sajátos gazdasági, ideológiai, politikai színfolt a világ térképén.