(Cikksorozatunk első része itt olvasható, tessék kattintani!) Életem egy kissé komolyabb, mondhatnám, veszélyesebb, sikamlósabb fejezete következett akkor, amikor egyetemi tanulmányaim befejeztével, 1965-ben a Külügyminisztériumban helyezkedtem el. (A nyitó képünk illusztráció: Párizs éjjel.)
Már egy éve dolgoztam ott, a budai Bem rakparton, amikor a brüsszeli magyar kereskedelmi kirendeltségen dolgozó édesapám meglátogatására készültem. Vonaton szándékoztam megtenni az utat, ezért franciaországi átutazó vízumot kértem a budapesti francia nagykövetségen. Ezt követően a francia nagykövet felkereste a Nyugat-Európával foglalkozó illetékes külügyminiszter-helyettest és közölte vele, kiadják ugyan a kért vízumot, de azt tanácsolta, hogy ne utazzak Franciaországba. Hozzá kell tennem, hogy francia részről körültekintően jártak el, s nem a francia határnál szállítottak le a vonatról egy külföldi külügyminisztériumi alkalmazottat. Mint kiderült, 1962-ben engem, mint francia állampolgárt, behívtak a hadseregbe. Mindehhez tudni kell, hogy a francia jogrend szerint: aki Franciaországban születik, az az ország állampolgárának tekintendő. Mivel jómagam Algírban születtem, s egészen 1962-ig Algéria Franciaország szerves része volt (ellentétben a francia gyarmatokkal és protektorátusokkal), katonakötelesként behívtak a hadseregbe, amiről természetesen semmi tudomásom nem volt, a behívás időszakában egyetemi tanulmányaimat folytattam Moszkvában. Arról sem tudtam, hogy mivel a behívásra nem reagáltam, az algíri bíróság ezért elítélt. Mondanom sem kell, annak idején, 1966-ban, mit jelenthetett az, amikor a Magyar Népköztársaság Külügyminisztériumában rádöbbennek arra: a Varsói Szerződés egyik külügyminisztériumában egy NATO-tagország állampolgára dolgozik.
Visszatekintve a történtekre, el kell ismerni, hogy e tény egyértelmű biztonsági kockázatnak minősülhetett, amiért könnyen kirúghattak volna a minisztériumból. Ehelyett arra utasítottak, hogy hivatalosan kérjem a francia állampolgársági kötelékből való elbocsátásomat. Papírok és kérdőívek sorának kitöltését követően, két év múltán, 1968-ban a francia kormány Hivatalos Közlönyében meg is jelent az ezzel kapcsolatos közlemény. Ezt követően több ízben történt francia földre lépésemkor semmiféle „zaklatás” nem ért, sőt, későbbi párizsi nagyköveti posztomon – habár erről az ügyről francia részről senkit sem tájékoztattam – úton-útfélen tapasztaltam, hogy a vendéglátó ország illetékesei tisztában voltak eme előtörténetemmel, legyen az Chirac elnök nekem címzett megszólítása: „Mon cher pied-noir”, azaz „Kedves feketelábúm” (az algériai európaiakat nevezték ekként), vagy Michel Barnier akkori külügyminiszter édesapám halálakor nekem címzett levele, amelyben „tiszteletét fejezi ki ugyancsak francia állampolgár édesapám Franciaország védelmében kifejtett személyes szolgálatáért” (édesapám a második világháború idején a francia hadseregben szolgált).
A magyar delegátusok az 1977-i belgrádi tanácskozáson (e sorok szerzője középütt, papírlappal a kezében).
A magyar küldöttség egyik tagjaként vettem részt 1977–78-ban az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezlet (EBEÉ) belgrádi találkozóján. Ott kezdődhetett életem évekig elhúzódott újabb bizarr epizódja. Küldöttségünk vezetője ugyanis feljelentett a pesti Belügyminisztériumban. Erről, valamint arról, hogy mit tartalmazott a feljelentés, továbbá, hogy – a belgrádi értekezletről Budapestre visszatérve – két héten át követtek a fővárosban és figyelték, hogy kivel találkozom, csak utólag szereztem tudomást. A feljelentés tartalmi vonatkozásairól csak annyit tudtam meg, hogy az frankofíliával vádolt meg, azzal, hogy gyakran vagyok nyugati diplomaták társaságában és jó kapcsolatot ápolok velük.
Puja Frigyes külügyminiszter 1978 nyarán közölte velem, hogy az év őszén külszolgálatra New Yorkba utazom. Közben feljelentőm – hivatali kötelességének eleget téve – elkészítette időszakos minősítésemet. A többi között az állt benne, hogy munkámban állandóan irányításra szorulok, etikai problémákkal küszködöm, politikai értékelő- és ítélőképességemet fejleszteni kell stb. Behívtak a Külügyminisztérium személyzeti főosztályára, ahol közölték: kölcsön adnak az Állami Ifjúsági Bizottságnak… Akkor már csupán pár hét választott el New York-i kiutazásomtól. „Átirányításom” ügyét volt alkalmam megemlíteni a külügyminiszternek, aki kis idő múlva megerősítette, hogy megyek a New York-i magyar ENSZ-képviseletre.
Egy-két évvel azelőttig nem tudtam, hogy az említett feljelentés ilyen hosszú életű lesz. New Yorkba érkezésem után hamarosan megtapasztaltam (és erre természetesen itthon senki sem készített fel), hogy missziós diplomata munkatársaim többsége – ahogy bizonyos körökben nevezték a hírszerzést – a „mélyépítő vállalattól” (is) érkezett, és ez kézzelfogható anyagi előnyökkel járt pl. a gépkocsi-vásárlás és az ezzel kapcsolatos költségek vonatkozásában. A minket figyelő amerikai szervek nyilván azokkal foglalkoztak, akik megérkezésüket követőn máris nagy gépkocsikban furikáztak, nem pedig azokkal, akik gyalog mentek munkába, szerény kinézetű járművekkel vagy egy idő elteltével, a megfelelő pénz összegyűjtése után, az itthoni Trabantnak megfelelő kategóriájú kocsikkal közlekedtek a város utcáin.
Chevy Chevette gépkocsim.
De egy nem régi magánbeszélgetésből az is kiderült, hogy kiérkezésemet követő egy teljes éven át a „mélyépítő vállalat” ott is figyelt engem. S csak valamikor 1980 nyarán zárták le a „dossziémat”. Őszintén szólva, kíváncsi lettem volna ennek az egész feljelentési ügynek a hátterére, de az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltára kérésemre rendelkezésre bocsájtott anyagaiból az égvilágon semmi sem derült ki.