Meg a két nagy orosz klasszist, Nyizsinszkijt, aki hajdan színpadra vitte a művet, amit akkoriban Gyagilev táncolt. Ebből a régi históriából, amely a balett-történet új korszakot nyitó esete volt, most ismét új mű született.
A régi történetet kíváncsian emlegetik manapság is, talán mert 1912-ben, amikor a Párizsi Operában vihart kavart, nemcsak művészi értékei miatt nézték meg, hanem azért a bizarr szerelmi kapcsolatért is, ami a két művészt, a koreográfust és a táncost összekötötte.
Az új művet Grecsó Zoltán táncművész és koreográfus alkotta. Ketten táncolják: Rusu Andor, aki csillagásznak készült, de táncos lett és Valencia James, aki Barbadoson született, Kubában, Angliában és Budapesten tanult.
Ők ketten testesítik meg a hajdani két művészt, de tágabban, két ember, két szerelmes „se veled, se nélküled”-viszonyát, időnként iszonyát. Nagyon szenvedélyesen, érzékenyen és sokszínűen.
Hébe-hóba hallani Debussyt, de hallani prózát is. Angolul Valencia Jamestől és magyarul Rusu Andortól. Ami alkalmat ad arra, hogy érzékelni lehessen, ez a táncosnő nemcsak csodálatosan mozog, hanem remek színésznő, akinek még a humora is jó.
De mégis csak a tánc uralja színt. Egy szenvedéstől, kínlódástól áthatott férfitáncosé és egy mindent tudó táncosnőé, akinek az arca, de még az ujja hegye is kifejező.
S mindebben az a jó még, hogy az előadás előtt hosszú sorban várakoztak a huszonévesek, az a nemzedék, amelyről az idősebb generációnak alig-alig vannak pontos ismeretei.
