Így vagyok én is, összeadva a mozikban, a tévé képernyője előtt töltött hónapokkal, esetleg évekkel, a már felsorolhatatlanul sok címmel, rendezővel, színésszel. Összeolvadnak bennem a mesék, egyik történet rímel a másikra, és még a legújabb változatnál is olyasmit érzek, hogy az ingatlanos a felújított lakást akarja újként eladni, ráadásul a filmes városokban egyre több a panelház.
A Pofázunk és végünk Miamiban is második rész, a két esztendővel ezelőtt piacra dobott Pofázunk és végünk folytatása. Akció-vígjátékként, nem rosszabb a múlt esztendők átlagánál, belesimul a 48 óra, a Halálos fegyver, a Tango és Cash „ketten vagyunk a világ ellen”, a Beverly Hills-i zsaru „én idegenben is tökös vagyok” vonulatába. Jók a beszólások, látványosak az üldözések, a csajok pedig (Tika Sumpter, és Nadine Velazquez) bármit vesznek fel, alig várjuk, hogy levegyék. A háttér Miami, ahol süt a nap, divatos a bikini, és hókotrónak épp úgy nincs nyoma, mint Budapest téli külvárosaiban.
Két éve talált egymásra a nagydarab rendőr (Ice Hube), és a kisdarab sógorjelölt (Kevin Hart), ökörködött egy nagyot, a közönségnek tetszett a Pofázunk és végünk, most tehát itt a Pofázunk és végünk Miamiban. A rendező, Tim Story a Birkanyírás trilógia után sem akart nagyot ugrani, feltetette a lécet, azt mondhatta, neki elég ennyi, és átlépett felette. Az utókor helyett a kasszának dolgozik, nem hinném boldogtalannak, amiért nem dobják utána az Oscar-szobrot. Bár az immár rendőrújonc, sógorkopó, Kevin Hart a jelvényén kívül felcsillant valamit, jobb helyeken, ezt mondják talentumnak.
A magyar nézőnek egy kicsi távoli ez a világ, Afro-amerika üzenetét nehéz Magyarországon értelmezni: itt droggal kereskednek nem cigivel, kikötőben korrumpálnak, nem a politikában, és attól, hogy valaki feketeseggű, még nyugodtan pofázhat.
Talán ezért elég, az ennyi.
A Pofázunk és végünk Miam0ban című amerikai vígjáték országos bemutatója: január 21.
