Az európai cirkuszvilág bohóctréfái főleg a fehér arcú és ruhájú, elegáns, de kioktató, fölényes Fehérbohóc és a plebejus módon ügyetlenkedő, buta Dummer August ellentétpárjára épülnek. A Fehérbohóc rendre rászedi társát, mígnem az túljár az eszén. Többé-kevésbé valamennyien Fehérbohócok és Buta Augusztok vagyunk.
Ebben a filmben az egyik első meglepetés számomra a Szomorúbohóc – Boldogbohóc ellentétpárja, amelyben mintha megfordulna a jellem: a pojáca kinézetű Boldogbohóc az, aki rendre megalázza az inkább a Fehérbohócra hasonlító Szomorúbohócot, aki ezt kénytelen tűrni. Lehet, hogy a spanyol hagyományok alakították így, – ezt nem tudom. Mint ahogy bizonyára az sem válik javunkra, hogy kevéssé ismerjük a spanyol történelemnek azokat a figuráit, akik itt pl. fénykép formában – nekik beszédesen, nekünk alig valamit mondóan – meg is jelennek az első képkockákon. Ezzel csak azt jelzem, hogy a spanyol nézőnek bizonyára olyan rétegeit is rejti de la Iglesia műve, amelyek ránk kevéssé, vagy másként hatnak, mert csak kevés arcról tudjuk, hogy kicsoda is valójában. De ez csak másodlagos kérdés.
1937. Miközben egy lepusztult cirkuszfélében épp a Boldogbohóc és a Szomorúbohóc párjelenete szórakoztatja a gyerekeket, a hitleri Condor-légió bombázói egy csapásra behozzák a kinti valóságot a falak közé. A spanyol polgárháború véres őrületének forgatagában egy köztársasági tiszt azonnali hatállyal besorozza a fegyverképes férfiakat, olyannyira, hogy még lesminkelni sincs idejük, így aztán az Óz-beli Gyáva Oroszlán kinézetű Boldogbohóc (Santiago Segura) és „önkéntes” társai jelmezben állnak ellen a francóista fasiszta rendszer rájuk törő katonáinak. A küzdelemben a sebesült bohóc fél szemére megvakít egy tisztet, és börtönbe kerül, miközben fiát mindhalálig tartó bosszúra ösztökéli.
1973. Az előjátékban megismert Boldogbohóc felnőtt fia, a kissé puhány Javier (Carlos Areces) (akiről nem tudjuk, mi történt vele az elmúlt évtizedek alatt) belép egy fennmaradásáért küszködő vándorcirkuszba, mint Szomorúbohóc. Barátja, Ramiro (Manuel Tallafé) javasolja ezt a szerepkört neki, hiszen még igazi gyerekkora sem lehetett, s a szomorúságot jobban is ismeri, mint a boldogságot. Az együttes sztárja Sergio (Antonio de la Torre), a Boldogbohóc, aki már több Szomorúbohóc életét tette tönkre, bár elismeri, Javier kiváló képességeit a porondon, ellenséget lát benne a magánéletben ugyanis végletesen féltékeny a feleségére, Nataliára (Carolina Bang), a társulat tehetséges akrobatájára, aki vonzalmat kezd érezni a szelíden más Javier iránt. Sergio ugyanis, bár szereti a gyerekközönséget és a feleségét, ugyanakkor rabiátus ember, és ha berúg, képes minden semmiségért félholtra verni Nataliát, vagy bárkit, akár Javiert is. Javiert megperzseli Natalia szépsége, ugyanakkor szeretné kimenteni az asszonyt a mindennapos bántalmazásokból. Nem ismeri az asszony mazochista hajlamait, amivel tűri a veréseket, ugyanakkor élvezi a bocsánatkérés utáni vad szeretkezéseket is a férjével, tehát a két férfi ellentétei egyszerre vonzzák a gyöngédség és a vadság felé, amelyek között nemigen tud választani. A két szerelmes férfi tragikomikus küzdelme egyre jobban elvadul, mert lassan lemeztelenedik a lelkük, ahogy fokozatosan beleőrülnek.
Sándor György nagyszerű képét ide kölcsönözve, miután a társadalomban „az őrület renddé fajult”, a lelkekben is valamiféle szürreális őrület kezd úrrá lenni. Megismerkedésük elején Sergio arról faggatja Javiert, miért akar bohóc lenni? Ekkor hangzik el egy meghökkentő kulcspárbeszéd: „Miért vagy bohóc?” „Te miért?” „Mert ha nem ezt csinálnám, gyilkos lennék.” „Én is.” Egyszer aztán a Szomorúbohóc is bekattan, és az összevert Javier szinte felismerhetetlen péppé vári Sergiót, akit egy lódoktor valamiféle frankensteini szörny teremtménnyé tud csak összevarrni. Javier megszökik a kórházból, és üldözői elől meztelenül elrejtőzik az erdőben, ahol verembe esett állatok nyers húsán tengődik, mígnem foglyul nem ejti egy félszemű vadász (Fernando Guillén Cuervo), akiről kiderül, hogy ő az egykori tiszt, akinek a szemét Javier apja nyomta ki. Az ezredes a medáljáról ismeri fel a fiút, és arra kényszeríti, hogy vadászkutyái közt, neki is szájában apportírozva kell az elejtett zsákmányt visszahozni. Ez a megalázás még az ott vendégeskedő Franco tábornoknak is sok, de az immár kutyaként viselkedő Javier megmarja a kezét.
A szürrealista őrület egyre inkább horrorjelleget ölt. Javier egy templomba menekülve papi kellékekből bohócruhát készít, arcán forró vasalóval vörös sebeket ejt, és mint valami Rambo, Natalia felkutatására indul, akit az ugyancsak rejtőzködő, torz Sergio is vissza akar szerezni. A két férfi Batmant idéző, üldöző, verekedő hajszája a nővel végül egy monumentális keresztforma építményen csúcsosodik ki.
Álex de la Iglesia vad történetét, lehet, hogy a filmkritikusok Velencében és egyebütt nagyra értékelték, de a néző egyre értetlenebbül és egyre rosszabb érzésekkel próbálja követni a cselekményt a falangisták által katakomba-tömegsírba lőtt honfitársak koponyáitól a kereszt magasában egymást gyilkoló, két megbomlott elméjű, eltorzult bohóc brutális élethalál-küzdelméig. A rendező teletűzte művét filmtörténeti emlékidéző, ám sokszor zavaróan öncélú omázs-utalásokkal, jegyekkel Buster Keatontól Federico Fellinin át Quentin Tarantinóig és Robert Rodriguezig, mígnem e posztmodern kavargásban szinte ő is elveszett, hát még a néző!
Tébolyult film, amelyben a vér és az erotika, a politika és a féltékenység, összekeveredik a bosszúval, művészet a stílusokkal, realitás a látomással, racionális az irracionálissal, tragikomikus a hányingert keltővel, szóval ez egész kicsit olyan, mint az Alejandro Tejerías által játszott törpe produkciója, aki repülő embernek képzelve magát magasban kilőtt motorkerékpárján mindig csak a szemközti falig ér el, ahol nagyot koppan, (mint az éji bogár Arany János Családi kör versében), azután elhallgat.
A színészek mind nagyszerűek, a film eredeti címére utaló szomorú trombitáról szóló szép ballada is többször felhangzik (zeneszerző: Roque Banos), Kiko de la Rica operatőr, és a vágó: Alejandro Lázaro is mind megteszik, ami tőlük elvárható, mégis, az emberben az az érzés küzd, hogy ha még egyszer megnézném, talán érthetőbbé válnék minden, meg az, hogy jó, hogy láttam, de nem nagyon szeretném én mégegyszer megnézni ezt a filmet!
Ja, és a 16 éves korhatárjelölést nem kéne szó szerint érteni, mert még 18 éven felülieknek is elég nehéz mindezt megemészteni.
