Mivel ön a karrierje kezdetén a légierőknél hírszerzőtisztként szolgált, ezért első kérdésem: mit rontottak el az afganisztáni csapatkivonáskor? A választ Cedric Leighton nyugalmazott ezredestől – 2010-ig az amerikai nemzetbiztonsági ügynökség igazgatóhelyettesétől, most a saját cégét – Cedric Leighton International Strategic Consulting, LLC. – vezetőtőtől várom. Leighton ezredes számos tv felkért szakértője. – Most mindenki ujjal mutogat a hírszerzésre – teszem még hozzá. (A nyitó kép forrása: https://scroll.in/article/999021/afghanistan-is-edging-towards-a-new-civil-war)

– Szerintem a legnagyobb probléma az volt, hogy csődöt mondott a képzelőerő. Amikor ugyanis a hírszerzés munkájáról beszélünk, akkor nemcsak azt kell számításba venni, ami megtörtént, hanem megfelelő képzelőerővel rendelkezvén azt is, ami várható, ami bekövetkezhet, be fog következni. Másrészt: nem csak azt nem sikerült kikalkulálni, hogy mi várható, de nem vették számításba a talibánok és a hagyományos fegyveres erők, a tradicionális hadsereg közti óriási különbséget sem. Emellett a kulturális különbségekkel is számolni kellett volna. Ráadásul magyar szem másként nézi az amerikai fejleményeket is, ami fordítva is igaz.

– Konkrétan: mit kellett volna számításba venni és megértenie a Fehér Háznak?

– A tálibok mélyen és hihetetlen gyorsasággal beszivárogtak, beépültek a társadalom és a kormány legbelső és legkülönfélébb szöveteibe, ami garantálta a gyors sikert. Nem csupán tálib szimpatizánsokról beszélek, hanem olyanokról is, akik konkrétan dolgoztak nekik. Mint egy 5. hadoszlop. Ők voltak azok, akik kikövezték a hatalomhoz vezető utat a tálibok számára. Így tudták pillanatok alatt átvenni a tartományi székhelyeket, 10-et, 12-őt, és aztán meg Kabult, a fővárost is. Ez lett a sikerük kulcsa, nem a hadsereg. Ki kell mondjam: a tálibok okos stratégáknak bizonyultak, s mint ilyen ellenséget, alaposabban kellett volna követni. No, és ők sokkal jobban ismerték természetesen azt a közeget, amiben működtek, mint mi, amerikaiak. Ebben a helyzeti előnyben hamar ki tudták tapintani a mi gyenge pontjainkat, tekintve a helyismeretet, a viselkedésbeli és kulturális különbségeket.

– Győzelmük, gondolom, összefüggésbe hozható a korrupcióval is. Hisz’ 20 éve nem hallunk mást, mint azt, hogy a korrupció miatt nem tud fejlődni az ország… 

– Így van: egyértelmű az összefüggés a korrupcióval. Az, hogy a kormányon és a hadsereg kiszemelt tagjain keresztül valósultak meg ügyletek. A tálibok nagyon jól tudták, milyen speciális célcsoportot kell megkörnyékezni. A korrupció juttatta az országot oda, ahol most van, és attól tartok, ez nem lesz másként holnap sem.

– Ahhoz, hogy egyik napról a másikra át tudják venni az ország irányítását, méghozzá gyakorlatilag békés úton, valami nagyot kellett ígérniük a táliboknak, vajon milyen üzletet üthettek nyélbe a kormányzattal?

– Alighanem nagyon alaposan tanulmányoztak minket. Előnyükre vált az az ideológia is, amit fanatikusan hirdetnek. Nem csupán a vallásról, a hitről van szó, hanem egy sajátos, ettől elválaszthatatlan életformáról is. Amerikában a vallás és az állam határozottan szétválik, Afganisztánban viszont nem: elválaszthatatlanok egymástól. Az alkotmány náluk erre vonatkozóan nem tesz különbséget. Ezt a felfogást nemcsak megérteni kellett volna, hanem tanulmányozni is. Ráadásul ez a napi gyakorlatban is meghatározó volt.

– A másik nagy különbség a két náció között, hogy mi határidőket szabunk, ők nem törődnek az ilyen „aprósággal”. Az ismert jelszó különösen időszerű: nektek karórátok van, nekünk meg időnk, mondják. Bármilyen műveletet végeztek, azt nem határidőre tették. S ha esetleg valami nem éppen úgy sikerült, ahogy tervezték, azt Allah akaratának tulajdonították.

– A másik, hogy mi valóban határidőt szabtunk az ottlétünknek, és ezzel az afgánok tökéletesen tisztában voltak. Nem igazán értem azt sem, hogy ha egyszer ott vagyunk – tegyük fel Németországban, Japánban, Koreában, és sorolhatnám tovább –, akkor miért kellett határidőt szabni az afganisztáni tartózkodásunknak is –jelezte szerfölött árnyaltan a véleményét az ezredes a csapatkivonás elhibázott döntéséről. – Nem kellett volna az óránkat nézni állandóan, hanem hagyni, hogy az idő kiforrja magát.

– Biden elnök köntörfalazás nélkül az afgán kormányra és a hadseregre hárította a felelősséget, amikor azt mondta, hogy a katonaság cserbenhagyta a kormányt, a politikusok pedig megfutamodtak. Miért nem érezték az afgánok saját küldetésüknek a harcot a tálibokkal?

– A kormány iránti lojalitás számomra mindig megkérdőjelezhető volt, ami részben a társadalom bonyolult rétegződése és a legkülönfélébb etnikumok miatt van. Mondjuk: össze sem hasonlítható a magyar– s ezt az ezredes tökéletes kiejtéssel mondta –, homogén népességgel. Ott vannak az egymástól teljesen különböző, perzsául beszélő hazárok, pastuk. Abban megegyeznek, hogy a törzsi hűség, a törzsi-, a klán-lojalitás mindig mindennél előre valóbb.  Utána jön csak a család iránti hűség, és csak legfeljebb ezután következik a sorban az államhoz való lojalitás.  Amikor a különféle etnikumú afgánok csatlakoztak a hadsereghez, akkor két dolog lebegett a szemük előtt. Az egyik: sok pénzt kereshetnek. (300 ezres létszámú hadsereget tartott fenn az Egyesült Államok, a katonák zsoldját is fizetve – a szerk. megj.) A másik, ami a szemük előtt lebegett, hogy beiskolázzák őket, és ezzel, mondjuk, nemzetbiztonsági diplomához is jut.

– Úgy hallani, hogy már nem is nagyon fizettek nekik?!

– Amikor a kivonulással ezeket a juttatásokat és lehetőségeket is elkezdték felszámolni, az afgánokat egyre kevésbé érdekelte a hadsereg iránti lojalitás. Hiába mondtuk nekik például azt, hogy „itt lobog a nemzeti zászlód”! A hazafiság érzéséről nem igazán lehetett velük beszélni. Vagy legalábbis nem mindenkivel. Az is közrejátszott az ország elvesztésében, hogy a hadsereg vezetése cserben hagyta a saját katonáit. Nem éreztek irántuk semmilyen felelősséget. Az utóbbi időben pedig azt láttuk, hogy az afgán katonai vezetés nem fizette ki zsoldosainak a havi apanázst, s egyre kevesebb ételadagot osztottak nekik. Amikor betoppantak a tálibok, akkor azt mondták a katonák: ha megadom magam, akkor amnesztiát adnak nekem, ha viszont harcolok velük, akkor megölnek. Így nem csodálkozhatunk, hogy az éhező, pénztelen katonák sorra megadták magukat. Ráadásul az afgán hadseregben ilyennek nincs következménye, szemben például az amerikai katonák számára előírt etikai kódexszel, viselkedési szabályzattal, aminek súlyos következményei vannak. Szóval az egyén szintjén, a mikrokörnyezetben is súlyos hibák keletkeztek, nemcsak a stratégiában.

– Ha már stratégiáról beszélünk, ön szerint a Fehér Háznak milyen más stratégiát kellett volna követnie, hogy ne váljék humanitárius válsággá a csapatkivonás?

– Nos, számos dolgot meg lehet itt említeni. Először is Oszama bin Laden meggyilkolása után a missziónak más célt kellett volna adni. (Ő volt a 2001. szeptember 11-i terrortámadások szellemi atyja). Az al-Kaidát teljesen fel kellett volna számolni. Nem vitás, hogy erősen meggyengítették a terrorszervezetet, de ennél tovább kellett volna menni.  Megsemmisíteni. A zászlóra az afgán háborút tűzték ki, de ez rossz irány volt. Sokkal nagyobb figyelmet kellett volna szentelni a társadalomban elharapózott korrupciónak. Nemcsak a hadseregben, de a kormányban, a politikusok legfelső körében, még az államfő köreiben is, mert ez táplálta és közvetítette lefelé, a társadalom alsó rétegeihez a korrupciót.

– Milyen forgatókönyve lett volna a mai dráma megelőzésére?

– Sokat áldoztak és kockáztatják ma is az életüket mindazok, akik minket és a NATO-szövetségeseket munkájukkal segítették. Őket már sokkal hamarabb ki kellett volna menekíteni. Itt legalább 50-88 ezer emberről beszélünk, aki megérdemli, hogy megmentsük – a családjukkal együtt. A hírszerzés itt megbukott, mert nem tudta idejében jelezni a közelgő fenyegetést és káoszba fordult az evakuálás. Most már nagyon nehéz úrrá lenni a káoszon.

– Menstvára és otthona lesz Afganisztán a radikális iszlám mozgalmaknak, az ISIS-nek, az al-Kaidának?

– Igen, elképzelhető, habár nem tudhatjuk pontosan, mi történik, de van néhány infónk, ami erre enged következtetni. Tudom, hogy Magyarország – és persze egész Európa – aggódik a terrorista sejtek újbóli feléledése, illetve a migráció megindulása miatt, ami nyilvánvalóan társadalmi feszültséget és megosztottságot idéz elő, legyen az bárhol. Annak dacára, hogy ígéretet tettek a tálibok ennek az ellenkezőjére, bázisa lesz az al-Kaidának, az ISIS-nak, az Iszlám Államnak és a többi terrorista szervezetnek Afganisztán. Hiába kértük annakidején, hogy adják ki Oszama bin Ladent, és működjenek együtt a terroristák felszámolásában velünk, már akkor sem voltak hajlandók erre. Arra hivatkoztak, hogy bin Laden, úgymond, csak látogató volt az országban, s ha kiadnák, az konfliktushoz vezetne. Szerintünk azért elfogadhatatlan ez az érvelés, mert ha körözött terroristát rejtegetsz, és menedéket nyújtasz neki, akkor magad is bűntárs vagy, és annak is jogi következményei kell legyenek. Az amerikai felderítés továbbra is végzi a munkáját Afganisztánban, amihez meglesznek az alapvető eszközök, de szerintem nem annyira hatékony, amennyire szükség lenne a terrorista támadások megelőzése végett. Emiatt én már most aggódom.

– Milyen élet vár az afgánokra? Mi az ön prognózisa?

– Soha nem zárhatjuk ki a legjobb forgatókönyv megvalósulását, azonban úgy látom, a jelen pillanatban ennek nincs meg az esélye. A Trump-kormány súlyos hibája, ahogy megegyezett a tálibokkal a tavalyi tárgyalásokon Dohában. Utóbbiak megígérték, hogy tiszteletben tartják az emberi jogokat, a nők szabadságát és segítik a beiskoláztatást is. Azonban erre semmilyen garancia nem született. A tálibok vissza fognak térni ahhoz a rendszerhez, amiben 20 évvel ezelőtt irányították az országot, márpedig akkor – s ezt roppant szomorúan kell megállapítanom – folytonos polgárháborúba süllyed az ország. A kormánykoalíciót, amit a különféle törzsekkel most megkötöttek, nem lesznek képesek egyben tartani. Ismerjük már a háború lordjait, nem tartják magukat az ígéretükhöz, ha jobb lehetőség kínálkozik a szmukra, vagy ha valami nem tetszik nekik. Ha nem jutnak olyan gazdasági előnyökhöz, amiket elképzeltek, akkor borítanak. És amilyen gyorsan hatalomhoz jutottak, olyan gyorsan össze is omolhat ez a rendszer. Attól is tartok, hogy nem akar majd az új vezetés normális kapcsolatot a külvilággal, nem lesz hagyományos külpolitikája, továbbra is el fogja szigetelni az országot. A „szent háborújukat” akarják majd folytatni a dzsihadisták. A jövőbeli konfliktusok magjait már elszórták, láthatjuk. Az afgánok nem fogják elviselni a radikális iszlám ideológiát, ami meghatározza a mindennapjaikat, s nem fogják maradéktalanul követni. Persze, nem zárom ki a lehetőségét annak sem, hogy megváltoztatják a tálibok eddigi radikális politikájukat, de őszintén szólva, kevés esélyt adok ennek. Nagyon sötét jövőt látok most ebben a pillanatban az afgán nép előtt.

– Akkor ez megint feladja a leckét Amerikának, ugye?

– Pontosan. Várhatóan politikai következményei lesznek, tekintve a hadsereget és a felderítést is. És akkor megint felvetődik: hol rontottuk el? Miért nem láttuk ezt előre? Én 2008-09 tájékán döbbentem rá, hogy Afganisztán menthetetlen. Van, aki nálam is előbb. Egy háborúba mindig könnyebb beszállni vagy megindítani, mint aztán befejezni. Ennek vagyunk most a szemtanúi. S ez a dilemma már most súlyos politikai és diplomáciai következményeket von maga után az Egyesült Államok számára

– mondta végezetül Cedric Leighton ezredes, az NSA volt igazgatóhelyettese, aki búcsúzóul bemutatta a vizsláját. Németországban vette, de „Viki” anyja magyar. „Így nekem is van magyar kapcsolatom” – mondta büszkén az ezredes.