(Cikksorozatunk első két része itt és itt olvasható, tessék kattintani!) Az MSZMP Politikai Főiskoláján folytatott tanulmányaim végén, 1984-ben diplomamunkám témájául egy elég sikamlós, tabunak számító eseménysort, az 1939–41 közötti szovjet–német kapcsolatokat választottam. Mivel a téma számomra nem volt ismeretlen, elsősorban nem arra voltam kíváncsi, hogy az akkori szovjet és NDK-irodalomban miként ismertetik a történéseket… (A nyitó képen: a Molotov–Ribbentrop-paktum aláírása Moszkvában 1939. augusztus 23-án; a kép előterében: Ribbentrop, Sztálin és Molotov.)
A Külügyminisztérium igazolásával az Országgyűlés Könyvtárának zárt részlegében kutathattam. A rendelkezésre álló anyagokból mégis egy olyan kép bontakozott ki a Moszkva és Berlin közötti együttműködésről, egyezkedésekről, amely meglepett. Tudatában voltam annak, hogy ez a pár év a Szovjetunió számára kétségtelenül nehéz, bonyolult időszak lehetett, s hogy a nyugati hatalmakkal ezt megelőzően folytatott diplomáciai tárgyalások mindkét részről a bizonytalanság, a tartózkodás, a fenntartások, a bizalmatlanság légkörében folyhattak.
Amikor viszont döntés született a Szovjetunió és a Német Birodalom közötti meg nem támadási szerződés megkötéséről, a hivatalos szovjet értelmezés olyan messzire ment önfelmentő, magyarázkodó kijelentéseivel, amely zavart okozott vagy egyenesen kicsapta a biztosítékot a szovjet kormánnyal rokonszenvezőknél. Molotov szovjet külügyi népbiztos a szerződés ratifikálásakor, 1939. augusztus 31-én elmondott beszédében kijelentette: „Tegnap még a német fasiszták velünk szemben ellenséges külpolitikát folytattak… Mára azonban a helyzet megváltozott és nem vagyunk többé ellenségek.”
Két hónappal később azt is hozzátette, hogy „Németország az az állam, melyik a háború gyors befejezésére, a békére törekszik, viszont Anglia és Franciaország …a háború folytatását akarják, a békekötés ellen vannak.” A Pravda 1939. november 30-i számában maga Sztálin jelentette ki, hogy „nem Németország támadta meg Angliát és Franciaországot, hanem Franciaország és Anglia támadt Németország ellen, s így magukra vették a felelősséget a mostani háborúért”. Utólag visszaolvasva az általam 1984-ben írtakat, hangsúlyt helyeztem arra a moszkvai törekvésre, hogy minden áron megakadályozzák a Szovjetunió háborúba sodródását, ismertettem azokat a nyugati szakértői véleményeket, melyek a szovjet külpolitikát „ugyan hidegvérűnek, de a legmagasabb fokon realistának” értékelték, és részletesen írtam a szovjet-német politikai, katonai, biztonsági és gazdasági együttműködés mai fejünkkel megkérdőjelezhető mindennapjairól.
Tudomásom szerint első ízben jelent meg szakdolgozatomban a meg nem támadási szerződés titkos záradékának általam magyarra fordított teljes szövege. E titkos záradék, valamint a vele összefüggő kiegészítő megállapodások létezését, mely a Moszkva és Berlin közötti területi osztozkodásról és a két ország biztonsági szolgálatainak együttműködéséről szólt, szovjet részről egészen a gorbacsovi időszakig tagadták.
Juhász Gyula történész, akit diplomamunkám védéséhez opponensnek kértem fel, válaszában azt írta, hogy „Elolvasva szakdolgozatát, mely eseménytörténeti vonatkozásban őszintén feltárja a német–szovjet viszony történetét 1939–41 között, sok fontos dokumentumot tartalmaz. Annál meglepőbb volt számomra eszmefuttatása a háború jellegéről, amellyel nagyon nem értek egyet… Nem akarom az Ön esélyét rontani …mint opponens, ezért a dolgozatot visszaküldöm”. A történész itt nyilván a dolgozatom zárófejezetében szereplő azon állításra célzott, amely szerint „…A Szovjetunió hadba lépése betetőzte azt a már hosszabb ideje tartó folyamatot, amely az 1939-ben még az imperialista táboron belüli ellentmondások következtében kirobbantott konfliktust igazságos, demokratikus, antifasiszta felszabadító háborúvá tette.” Mai fejemmel már nem húznék ilyen „berlini falat” az 1939–41 közötti és az azt követő időszak közé.
A diplomamunkát sikeresen megvédtem, de az anyag „zárt” munkának minősült és csak külön dékáni engedéllyel volt hozzáférhető. Ugyancsak említendő, hogy amikor később a téma rövidebb változata a nyilvános médiában is megjelent, az illetékesek utasítására a szerző nevét Erdélyi Andrásra változtatták…