Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra? – kérdezte egykor Marcus Tullius Cicero, Meddig élsz még vissza türelmünkkel Catilina? – kérdezhetnénk joggal ma is nem csupán a latintanárok (ha egyáltalán vannak még…) Bár ők és kollégáik minden bizonnyal egy szót változtatnának Cicero kérdésében: Quo usque tandem abutere Orbán patientia nostra?
Széchenyi István gondolatát sokat idézzük: „Egy nemzet ereje a kiművelt emberfők sokaságában rejlik”, ám nem tettük magunkévá igazságát, ha hagyjuk, hogy az történjen országunkban, ami hosszú ideje történik.
Mert milyen ország az, ahol elfogadja, eltűri a lakosság, hogy módszeresen lepusztítsa a közoktatást az ő nevében eljáró vezetés, hogy tudatosan alattvalókat neveljen utódaiból az iskola, ahová kiművelt emberfővé válni küldi gyerekeit? Milyen ország az, ahol naponta győzelmi jelentések szólnak a hihetetlen sikerekről a propaganda-közmédiában, miközben a jelen elveszett és egyre bizonyosabb, hogy a belátható jövőt is súlyos veszély fenyegeti. A jövő generációi minősíthetetlenül gyenge képzettségét, tömegesen gondolattalan szolgalétre felkészítését biztosító törvényi, intézményi hálóját építő országban mit sem számítanak már Széchenyi szavai, a nagyvilág ezernyi nagyszerű példája. Ha hagyjuk, meg is érdemeljük. De vajon a gyerekeink ezt érdemlik?
Persze, akik úgy gondolják, hogy minden jó úton halad az oktatásban is, vagy legyintenek az egészre, mert őket ez nem érinti, nos, azoknak is érdemes pár pillanatra megállni, és figyelni egy új kutatás megállapításaira. A T-TUDOK oktatáskutató cég által 2021-ben végzett munkának, amit az Európai Bizottság Magyarországi Képviselete kezdeményezett, elsődleges célja a magyarországi pedagógusellátottság témájának körbejárása volt. A kutatás kitért a magyar köznevelésben dolgozó pedagógusok munkaterhelésére és bérezésére is. A kutatásban mintegy 1500 pedagógus és 180 vezető vagy vezetőhelyettes, valamint 600 pedagógushallgató válaszolt az online kérdőívekre és mintegy 30 interjú készült intézményvezetők, pedagógusok és egyéb oktatási szakértők körében. Így aztán egyáltalán nem az az eredmény született, mint ami a köztévé híradóinak riportjaiban látható-hallható.
A kutatás során nyilvánvalóvá vált, hogy Magyarországon a pedagógus-ellátottságra, illetve az esetleges tanárhiány mértékére nehéz konkrét választ adni, mert az elérhető adatok ellentmondásosak, a területen egyszerre van jelen hiány és pazarlás. A tankerületek eseti módon és nem áttekinthető módon határozzák meg, hogy melyik iskolában mennyi státuszt engedélyeznek,mivel nincs erre vonatkozóan világos és egyértelmű szabályozás, a kötelező óraszámokra, illetve a helyettesítésekre vonatkozó rendszer igen rugalmas.
A megkérdezett intézményvezetők válaszai alapján az iskolák 43 százalékában nincs elegendő matematikatanár, harmadában nincs elég szaktanár, természettudományos tanár vagy tanító, negyedében pedig nincs elég informatika- és idegennyelv-tanár. Az iskolák több, mint felében nincs státusz, pedig igény lenne, iskolapszichológusra, ifjúság- és családvédelmi felelősre, szociálpedagógusra, 44 százalékában gyógypedagógiai asszisztensre, egyharmadában gyógy-testnevelőre és pedagógiai asszisztensre.
A pedagógushiány egyik jele a hivatás művelőinek túlterheltsége. Az online felmérés alapján közlekedés nélkül és a 45 perces tanórákat 60 perces órákra átszámolva átlagosan 42,48 óra a heti terhelése a beosztott pedagógusnak.Az adatfelvétel szerinti órabérrel számolva ez évi 35 milliárd forintnyi láthatatlan munka. A heti munkaterhek átlagos mértéke mögött ugyanakkor nagyon nagy különbségek vannak. Ami igazán figyelemreméltó, az az, hogy a pedagógusi munkaterhelésnek nagyon nagy arányát adja a tanórai tanítás. Ha összeadjuk a heti tanóraszámot, az önként vállalt és a munkáltató által kirótt többletórákat és az eseti helyettesítéseket, akkor átlagosan 27 óra tanórai tanítás adódik!
Az egyes területek pedagógushiányának „kezelésére” széles eszköztárat alakítottak ki az iskolák, de ezek többsége rontja a szolgáltatás minőségét.Ide tartozik, hogy sok esetben a gyakornokot, pályakezdőt is bevetik a mély vízbe, a pedagógiai asszisztens tanít, csúcsra járatják a helyettesítést (egyre több helyen fordul elő, hogy egy óvodapedagógus vagy tanító van a csoporttal vagy osztállyal egész nap). Ez gyakran oda vezet, hogy a túlhajszolt pedagógusnak az oktatás és nevelés helyett már csak a gyerekfelügyeletre van energiája. A hátrányos helyzetű régiókban viszont már ezek az pótmegoldások sem állnak rendelkezésre. Az intézmények több mint felében (55%), a hátrányos helyzetű iskolák háromnegyedében van betöltetlen álláshely. A hátrányos helyzetű régiókban az országos átlagnál (30%) jóval nagyobb, negyven százalék feletti a fluktuáció. A nem szakos óraellátottság régiónként nagy különbségeket mutat, Észak-Magyarországon az órák több mint 10 százalékát nem szakos tanár látja el,míg az online adatfelvétel alapján az országos átlag 4%. Ugyanilyen drámai különbséget találunk a hátrányos és nem hátrányos iskolák között, előbbiben az órák 13, utóbbiban csak 2%-a nem szakos ellátottságú. A pedagógusok túlóráit is egyenetlenül terítik. A hátrányos helyzetű tanulókat tanítók esetén 5,13, a heterogén közegben tanítók esetén 4,2, a nem hátrányos közegben tanítóknál viszont már csak 3,6 óra el nem számolt helyettesítési, felügyeleti tevékenységet találunk.
Azt, hogy mennyi pedagógusra van szükség egy oktatási rendszerben, egyaránt meghatározza a gyermekek létszáma, az iskolahálózat struktúrája, a tananyag mennyisége és jellege, valamint a tanulásszervezés módja, a foglalkozás rendje (pl. van-e délutáni szakkör, egész napos oktatás). A pedagógusterhelést pedig nagyban befolyásolja a tanulócsoportokban lévő tanulók száma mellett a tanulók összetétele. A sok kisméretű iskolából álló iskolahálózat, a nagy mennyiségű tananyag és a sok tantárgy is hozzájárul az oktatási rendszer pazarló jellegéhez. Az általános iskolák esetében különösen érezhető a kisméretű (150 fő gyereklétszám alatti) feladatellátási helyek aránya.Országosan az iskolák 49,5%-a tartozik ebbe a kisméretű csoportba. Ráadásul tipikusan a kisebb létszámú iskolákban koncentrálódnak a hátrányos és a halmozottan hátrányos helyzetű tanulók, bár látványosak a regionális különbségek.
A mostaninál hatékonyabb rendszer felé történő elmozdulást gátolja a pedagógusok alacsony mobilitása, rugalmatlansága is. Inkább gyereket felügyel a kötelező órakeretét ki nem töltő szakos tanár, minthogy áttanítson egy másik iskolába. A pedagógushallgatóknak csak egynegyede helyezkednék el távol az otthonától, míg mintegy kétharmaduk bevállalná helyben a hátrányos helyzetű tanulók tanítását is.
A nemek között is szignifikáns a különbség: a férfiak mobilabbak, de még ők is inkább hajlanak a hátrányos helyzetű tanulók tanítására, mint a lakóhelytől távoli munkahely választására. A mestertanárok kihasználtsága sem kielégítő az interjúk alapján.
Hosszabb távon drámai pedagógushiányt jósol az a tény, hogy kevés fiatalt vonz a pedagóguspálya.Az elöregedés nem pusztán a jövőbeli pedagógushiány miatt okoz gondot. Azok az intézmények, ahol kénytelenek nyugdíjasokat foglalkoztatni, viszonylag kevés sikerrel tudnak pályakezdőt is alkalmazni. Pályakezdőt csak kevesebb, mint ötödükben lehet találni. A kompetenciamérés adatainak elemzése azt mutatja, hogy – míg a nagyobb tanulószám pozitívan, addig – a nagyobb arányú idősebb (és képesítés nélküli) pedagógusfoglalkoztatás negatívan jár együtt a tanulói eredményességgel.
A pedagógusképzésben végzettek valamivel több, mint harmada (37%-a) helyezkedett el a végzés után a szakmában. Ez az évi 1600 fő nem fogja kellőképpen ellentételezni a nyugdíjba vonulók nagy számát. Két fő oka van annak, hogy a pályakezdők lemorzsolódnak a pályáról. Az egyik az alacsony kezdő fizetés(még a jelenlegi bérminimumot sem érnék el, ha nem egészítenék ki), a másik pedig az iskolai gyakorlat negatív tapasztalatai. A hétköznapokban megvalósuló pedagógusi munka nélkülözi azt, amitől vonzó lehetne: a kreatív értelmiségi létet.
A magyar pedagógus bére a többszöri emelések után is jóval alatta marad a diplomások bérének (66 százaléka, míg az OECD-átlag 90%) (Educationata Glance, 2020), és a magyar pedagógusnak kell a leghosszabb ideig tanítania ahhoz, hogy elérje a csúcsot a fizetésében (40 évet, miközben az EU21-átlag 25 év). Ezzel párhuzamosan pedig kiugróan magas a különbség a legalacsonyabb és legmagasabb fizetési szintek között. A magyar rendszer tehát relatív alacsony béreket kínál a pályakezdőknek, a magasabb béreket csak a pálya végén vagy intézményvezetőként lehet elérni, és relatíve leértékeli a pedagógusokat a többi diplomáshoz képest (TALIS 2018, 2019). Habár a pedagógus-életpályamodell 2014-i bevezetése átmenetileg emelkedést hozott, az elmúlt négy évben az oktatásban kisebb mértékben nőttek a bruttó keresetek, mint a nemzetgazdaságban, így a nemzetgazdasági átlagkeresettől 2020-ban már több mint 10%-kal elmaradtak a pedagóguskeresetek. Pedig a pályakezdők kereseti elvárásai nem tűnnek irreálisnak.Azok, akik pályára lépnének, 250 ezer forintot említettek legtöbbször elvárt bérként. Meglepő, hogyaz életkor, az iskolai végzettség, a beosztás, a fenntartó típusa és a területi különbségek is csak kevesebb, mint felét magyarázzák a keresetek szórásának a bértarifa vizsgálat adatai alapján. Az online adatfelvétel hasonló eredményeket mutatott, a bérek és a munkaterhelés között nagyon gyenge a kapcsolat, ráadásul a pótlékokat egyáltalán nem magyarázza a konkrét munkaterhelés. A pedagógus-életpályamodell gyengeségét mutatja, hogy a minőségi pedagógusi tevékenységeket, a korszerű, innovatív vagy a pedagógusközösség számára fontos tevékenységeket nem díjazza, és a valós munkaterhelést sem ellentételezi. Elsősorban az érettségi elnököket, szakfelügyelőket és vezetőket díjazza, és emellett kompenzálja a hátrányos helyzetű iskolákban tanítókat (minőségi és mennyiségi elvárás nélkül). Ha hozzátesszük, hogy a pedagógusok számára a tanulásra egyre kevesebb idő jut, akkor kijelenthetjük, hogy a pedagógusi életpályamodell nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.
A magyar rendszer tehát pazarló, mivel az olcsó és sok munkaerő opcióját választja a kevesebb, de drágább és így potenciálisan minőségibb munkaerő opciója helyett.
A hatékony és eredményes oktatási rendszer kialakításához három területen kell egyaránt előre lépni.
Egyrészt biztosítani kell a megfelelő színvonalon és mennyiségben a pedagógusokat, amihez drasztikusan meg kell emelni a béreket, elsősorban a kezdőszakaszra koncentrálva.
Ahhoz, hogy ez a béremelés fenntartható legyen, meg kell szüntetni a pazarló struktúrát, hatékonyabb iskolahálózati ellátottságra és a komplex rendszert menedzselni tudó kompetenciák fejlesztésére is szükség van.
Harmadrészt pedig a pedagógus szakma presztízsének emeléséhez minőségi pedagógusképzés és a szakmai autonómia is elengedhetetlen. Fontos kiemelni, hogy ezek az elemek fogaskerekekként kapaszkodnak egymásba, csak egy terület vagy néhány elem kiemelésével nem oldjuk meg a problémákat.
Mindezek fényében érdemes figyelő tekintetünket a megtépázott pedagógusképzésre vetni, aztán a tendenciára is, amely arra tereli az iskolákat, alkalmazzanak képesítés nélkülieket, vagy újabban még tanuló leendő pedagógusokat. A nagy hírverést kapott pedagógus-béremelések megvizsgálandók, mert ezek korántsem béremelések. A szakmai autonómia és a presztízs pedig szintén olyan kérdéskör, ami kutatásra érdemes, hogy láthassa, aki nem rest, hogyan enyészett el az elmúlt évtizedekben. Ezekkel együtt lenne teljes a hazai oktatásügyről szóló „gyászjelentés”.
Quo usque tandem abutere Catilina patientia nostra? – kérdezte egykor Marcus Tullius Cicero, Meddig élsz még vissza türelmünkkel Catilina? – kérdezhetnénk joggal ma is nem csupán a latintanárok (ha egyáltalán vannak még…) Bár ők és kollégáik minden bizonnyal egy szót változtatnának Cicero kérdésében: Quo usque tandem abutere Orbán patientia nostra?
