Emberkísérlet – így határozza meg munkájának formai kiindulópontját az Örkény Színház stúdió-előadásának rendezője, Szenteczki Zita. A formai kiindulópont egyben tartalmi is, amely kívül, belül pontosan mutatja a személyiség tökéletes szétroncsolódását.
Hosszú, márványos asztal áll a stúdió ezúttal hosszanti irányban elfordított színpadterében (a rendezői elgondolást jól szolgáló díszlet, a padló, a folyosó, az ágy, a terített díszasztal szerepét egyaránt betöltő keskeny kifutósáv Juhász Nóra munkája, a térszervezésben fontos partnere a fénytervező Baumgartner Sándor). Az asztal egyik lába görög oszlopot idéző, terhet tartó, kecses nőalak, az asztal mögött székek, ajtók, a magasban ijedt tekintettel visszapillantó szarvas. A középosztálybeli lakások jellegzetes porcelánfigurája. A kariatida és az űzött vad jelképe félreérthetetlen.
Aztán ahogy elcsöndesednek az előadásra érkezők, az asztalnál felrakott lábbal ülő férfi, idült mosollyal az arcán mesélni kezd: „megbuktak”. Kosztolányi Dezső jól ismert, Kun Béla elrepül-történetébe kezd, „repülőgépen menekült át a Dunán, a Várhegyen, a Vérmező fölött”, „sápadt volt, borotválatlan”, „zserbókat vitt meg ékszereket, templomi kelyheket”, „az egyik aranylánc lepottyant a Vérmező kellős közepére”, „valami Patz nevezetű meg is találta”… És mire a történet véget ér, már ott állnak az asztal mögött mind, az Édes Anna históriájának résztvevői. Vizy és Vizyné, Moviszter és neje. Moviszter még ki is igazítja a mesélőt: Patz Károly József. Aztán boldogan dalra fakadnak: „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország…”
Már csak a sündörgő, ismét negédeskedő, elvtársból újra házmesterré degradálódott Ficsor beígérte új cseléd hiányzik. Ficsor nem tétlenkedik. Hozza őt is. Vállán, mint egy tárgyat, hogy aztán odadobja az asztalra gazdái elé. Nesztek, itt van, nézzétek, használjátok, csináljatok vele, amit akartok. És az úri világ nem kíméli a kezdetben menekülő, aztán egyre inkább önmagát megadó, környezetébe belesimuló „áldozatát”.
Für Anikó (Vizy Angéla) és Zsigmond Emőke (Anna)
Bíró Bence jól kidolgozott színpadi szövege egyszerre teszi mesélővé és többalakú játszó személlyé a színészeket. Az előadás nem hagy kétséget, a szereplők nem a színház takarékoskodásából formáznak több alakot, kétarcúságuk a rendezői gondolkodás és akarat mélyebb értelmét takarja. Arról beszél tisztán és egyértelműen, ugyanabból az emberből bármikor lehet úr vagy szolga. A színészek valamennyien remek alkotótársai a rendezőnek. Tökéletesen értik és követik gondolkodását.
Für Anikó hullámos fürtű, halvány rózsaszín, masnira kötött gallérú eleganciába bújtatott (a pontosan jellemző ruhákat Izsák Lili tervezte) Vizy Angélájának minden pillanata, minden rezdülése ideges, izgatott asszonyt mutat. Azt a nőt, aki bármikor, bármiért képes feszültséget teremteni maga körül, aki szinte vonzza a tragédiát, akinek nincsen egyetlen perce sem, hogy megnyugodjon. Ahogy fölvillanyozva követeli az új cselédet, ahogy vizslatja, a legkülönbözőbb lehetetlen feladat elé állítja, hogy megtalálja benne a rosszat, aztán ahogy megérzi, ezt a lányt kisajátíthatja, bábjává teheti, a maga képére formálhatja, ahogy fenyegeti, édesgeti, hogy megtarthassa, a félelem, hogy elveszti játékszerét, az maga a színészi teljesség.
De éppilyen hibátlan, amikor Etelt, a szomszéd harsány cselédjét játssza. Pontos, szikár karaktert teremt az otthoni már-már kibírhatatlan feszültségbe belefásult, beleunt, ám nagyravágyó, kifelé határozottságot mutatni igyekvő, miniszteriális rangra váró Vizy Kornélként Epres Attila. Ugyancsak jó a nősülni akaró, leánykérő kéményseprő, Báthory alakjában.
A Moviszter-párt Bíró Kriszta és Znamenák István játssza hitelesen, éreztetve, ebbe a párba talán több emberség szorult, mint Vizyékbe. Bíró Kriszta nagyjelenete, amint az asztallapon zongorázni kezd. Úgy „játszik”, hogy szinte halljuk a megszólaló muzsikát. De tud harsány lenni, és a titkolni igyekezett irigység sem áll távol alakjától. A színésznő Stefi szolgálólány alakjában cserfes, ügyes és okos. Znamenák István Moviszter doktora egyszerre jóságos és megértő, világosan látja a kort, melyben él meg azt is, merre halad, miközben tisztán érzékelteti az örök értelmiségi félelmet is, a kimaradás, a megalkuvás vágyát. Rosszéletű, svihák Elekes Józsivá ifjodva jellegzetes figurát teremt.
Az ellenszenves komikum, a talpnyaló szolgalelkűség, illetve a felelőtlen züllöttség, a fiatalos hév, a rémült felismerés és a kegyetlen megfutamodás színeiből építi föl a házmester Ficsor és Patikárius Jancsi alakját Borsi-Balogh Máté.
Zsigmond Emőke Édes Annaként szédítő külső és belső átváltozáson megy át az ijedt megérkezéstől, a próbálkozó menekülésen, a büdöstől undorodáson át, a cselédlét szolgálatkészségéig, játékszersorsa elfogadásáig, aztán a hirtelen jött föllángolástól, az odaadásig, a félelmen és megaláztatáson át a majdnem hátat fordításig és a végső, már-már mosolygó lélekvesztésig. Csúszik, mászik az asztalon, menekültében az asztal alatt, nincs pillanatnyi megállás mozgásában, amely pontosan fejezik ki lelkiállapotát, gyötrődését és pillanatnyi föllélegzését, melyre újra a riadalom jön, hogy helyet adjon a megnyugvásnak, a beletörődésnek, a megadásnak, majd a sejthetően lassan érlelődött, aztán hirtelen jött lidércnyomásos tettnek. Végül hogy egy pillanat alatt valósággá váljon, ez a lány mégsem tárgy, élő, érző ember. Ahogy Zsigmond Emőke, megelevenedett kariatidaként fél lábon áll az asztalon, magasba emeli az ünnepi tortát, ahogy a csillagszóró fénye megvilágítja az arcát, azon nemcsak az erőfeszítés látszik, de összeszűkült tekintetében ott az elszántság is, ez a lány már minden áldozatot meghozott, mindent eltűrt, mindent megélt, mindent megtett, most már mindenre kész… az „emberkísérlet” sikerült.
(Képek: Horváth Judit)