Énekel az ország, 2012 – Énekel az ország?

Hollerung Gábor.Az „Énekel az ország”-ot először 2006-ban rendezték meg Hollerung Gábor Liszt-díjas karnagy, a Budafoki Dohnányi Ernő Szimfonikus Zenekar és a Budapesti Akadémiai Kórustársaság vezetőjének kezdeményezésére. Az ország minden tájáról érkező énekesek és énekkarok lehetőséget kapnak arra, hogy – egy közös kórustábort követően – a Művészetek Palotája színpadán mutassák be a zeneirodalom kiemelkedő oratóriumi jellegű műveinek valamelyikét.

A május 1-jei koncertre kitűzött program nem volt ismeretlen Hollerung együtteseinek, más körülmények között is előadták őket, de hogy megtanulásukat kiterjesszék a közreműködő további 20 kórusra, az már igazi kultúraterjesztés szakmán belül is. Résztvevőktől tudom, hogy a zömében nem hivatásos kóristák először nagyon nem szerették az embert próbáló feladatot, de a betanuló munka, és főként a Dunaújvárosban rendezett összecsiszoló kórustábor alatt kifejezetten beleszerettek. (Köszönet a próbahelyért a Bartók Béla Kamaraszínháznak és Művészetek Házának!) Így van ezzel az egyszeri koncertlátogató is: minél többször hall egy művet, annál több szépségét képes megragadni.

A rövidebb első részben Vajda János Erkel- és Kossuth-díjas zeneszerző és zenepedagógus zenekarra és énekkarra írott Változatok című műve hangzott el. Vajdától nem idegen sem a költemény alapú megzenésítés, sem konkrétan Szilágyi költői világa. Ez a nagyjából 16 perces kompozíció Szilágyi Domokos (1938–76) erdélyi költő „Változatok egy képzeletbeli Weöres-versre” (2003) című variációsorozatára íródott. Vajda nem a tizenöt változatot és utóhangot felölelő teljes szöveget, csak hét teljes verset, és a többiből néhány strófát, illetve sort montázsolt össze műve librettójának, így a Változatok lényegében nem más, mint zenei változatok szövegvariációkra, zenekarra és énekkarra

Szilágyinál a játék és szójáték sokszor a lázadás eszköze. Így a szürrealista és nonszensz elemekkel megalkotott Henna-Hanna szójátszadozás variációkban egyszer csak feltűnik a Tizenkettedik változat:két szál kappan fürdik a napban / tengerparton oszlik az alkony / ferde a balkon – a szálloda-ajtón / légbe kilépik az ember az égig”. Ismert, hogy a költő önkezével vetett véget az életének, számos öngyilkosság motívumú verset írt, tehát ez a gondolat a legjátékosabb pillanatokra is baljós árnyalatot vetít. Vajda János, miközben zeneileg a legismertebb, legegyszerűbb Bújj, bújj zöldág, Kiskacsa fürdik fekete tóban, Száraz tónak nedves partján gyermekdalokból építkezik jókedvűen tréfálkozva, ezzel a kétértelmű és meghökkentő tizenkettedik változattal zárja a kompozíciót. Ezt felfoghatom úgy is, mint Weöres „Az éjszaka csodái” versének szálldosó, Chagall képeit is idéző alakjait, de úgy is, hogy a költő saját halála gondolatával játszik, mintegy előre megjövendölve azt. „Altatás”, figyelemelterelés volna minden, csakhogy ez a gondolat rejtetten kimondathasson? A zöld ág bújtatóképessége, amíg az aranykapun átbújhatunk végre? A költői és zenei gondolatok alighanem egyszerre rejtik mindkettőt.

A zenekari paletta színes, a hangszercsoportok hol a gyermekdalok dallamán játszadoznak, hol Vajda saját dallamaikba bújtatják őket. A kórus szövege nehezen érthető ugyan – magukat a verseket olvasva is nehéz az értelmüket felfejteni –, de a kihallott szövegrészek ritmikai és zenei játékai szerves egészet alkotnak a zenekari részekkel. Hallgatni is nagyon élvezetes kompozíció, egyébként Vajdára általában is jellemző, hogy nem szakad el közönsége befogadóképességétől.

A második rész Andrew Lloyd Webber mindmáig egyetlen „komolyzenei” alkotását, a Requiemet kínálta. A világhírű musicalszerző részben édesapja emlékének tisztelegve írta meg gyászmiséjét, részben annak hatására. Őt idézve: „Akkor olvastam egy kambodzsai fiúról, akinek választania kellett, hogy megöli-e megkínzott nővérét, vagy őt, magát ölik meg, és ő úgy döntött, hogy megöli a nővérét, ez óriási hatással volt rám”. A komponista gyermekkorában zenei, és egyházi hatású környezetben nőtt fel, ami művei egy részének tematikájára is kihatott. Első színpadi kísérlete, a József és a színes, szélesvásznú álomkabát első változata is lényegében egy iskolai előadású koncertmű volt, később színpadi játékká fejlesztette, a Jézus Krisztus Szupersztár pedig egy másik bibliai témát fogott meg újszerű látás- és hangzásmóddal. Requiemjének 1985-i világpremierje a New York-i Szent Tamás-templomban is nagy siker volt, amit hamar szétkapkodott, Grammy-díjas lemezfelvétel követett, Lorin Maazel karmester, Plácido Domingo tenor Sarah Brightman (a zeneszerző akkori felesége) szoprán és Paul Miles-Kingston gyermek szólista közreműködésével.

A zeneirodalomban számosan alkottak erre az egyházi liturgiára épülő, kötött szövegű latin misetípusra. Az igényes könnyűzene felől érkező Webber hagyott rockzenei hangszereket, ritmusokat, motívumokat és hangszerelési megoldásokat ebben a művében is, de mondhatom úgy is, hogy a Jézus Krisztus Szupersztár zenei megoldásaiban már ugyanazok a kompozíciós eszközök fellelhetők, amelyek később a Requiemben kibontakoznak, vagy, hogy Az operaház fantomja egyes részei egy komolyzenei igényű opera csíráját is hordozzák magukban.

Webbert tehát foglalkoztatja a slágeres dallamokon túli komponálás, zenei szövés gondolata, ugyanakkor populáris mesterségbeli tudása is sarkallja, mert bizony a Requiem Pie Jesú tétel fájdalmasan gyönyörű áriarészlete, azóta önállósult a popzenei piacon is. Mindez persze semmit sem von le a mű értékeiből, mint ahogy az sem, hogy Mozart vagy Verdi Requiemjének monumentalitását meg sem közelíti. Mindezekkel együtt is játsszák a művet, sőt Hollerung maga is több előadáson vezényelte. „A szerzőnek zseniális a dramaturgiai érzéke, de az énekkarral nem bánik nagyon kedvesen. A mű viszont nagyon hatásos” – mondja róla a karmester, és ezzel nem lehet vitába szállni.

A hallott estén operaházunk magánénekese, Cecilia Lloyd énekelte a szoprán szólamot szép koloratúr színekkel, de időnként picit kevés átvivő erővel. A Cotton Club Singers-beli karrierjét az operaszínpadokon folytató László Boldizsár szépen énekelte a tenor szólót, hangszíne mind a lírai, mind a drámai részeknél jól hatott. Lakó Levente nagy sikert aratott a nem épp könnyű gyermekszólam eléneklésével, és ha azt vesszük, – mint hallom –, hogy szinte az utolsó pillanatban ugrott be ebbe a szerepbe, még az intonálás néhány bizonytalankodása felett is szemet lehet hunyni. Mindenesetre ennek a kedves fiúszopránnak a tiszta, orgonahangzatokat is túlélő „perpetua” szárnyalása kísérte haza május elsején a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem hallgatóságát és szereplőit.

Megérdemlik a közreműködők is, hogy megemlítsük kórusaikat és karnagyaikat, mert nagyszerű munkát végeztek. Budapestről a Bella Musica Női Kar (Lestákné Czeróczki Judit), a Budapesti Akadémiai Kórustársaság (Balassa Ildikó), a Fővárosi Fiatalok Egyesített Kórusa (Balassa Ildikó), a General Pausa Kamarakórus (Pávai Gyopár), a Guido Kamarakórus (Király Miklós), a Pesterzsébeti Városi Vegyes Kar (Pálffi Krisztina) és a Sonore Vegyes Kar (Mohai Tibor) volt jelen. Dunaföldvárt az Annamatia Női Kar (Kun Erika) és a Cantemus Vegyes Kar (Albu Erzsébet) képviselte. A Dunaújvárosi Bona Vox Női Kar (Könyves Ágnes) és a Dunaújvárosi Vegyes Kar (Horváth Péter) csakúgy jelen volt, mint Érdről a Halleluja Kamarakórus (Farkas Rose-Marie), vagy Hatvanból a Grassalkovich Énekegyüttes (Molnár Tamás). A Kecskeméti Fesztivál Kórus (dr. Kiss Katalin és Megyesi Zsófia), és Komádiból a Baba Jaga Leánykar (Debreczeni Mária) ugyancsak ott volt az előadók között. Sopron dalos hagyományait a Kórus Spontánuszt (Kocsis-Holper Zoltán) és a Liszt Ferenc Pedagógus Énekkar (Makkos Ágnes) képviselte. Szekszárdról a Gagliarda Kamarakórus (Anducska Adrienn), Tatáról az Egressy Kamarakórus (Schönfeld Zsuzsanna), Tatabányáról a Tatabánya Város Vegyeskara (Saltzer Géza) erősítette az Országos Egyesített Kórust

Ennyit e beszámoló címének első feléről.

A cím második, kérdőjeles felét az az aggodalmam íratta velem, hogy vajon ez az optimista kijelentés áll-e még 2012-ben, vagy csupán azoknak az évtizedeknek a vágyszerű kivetülése, amikor még Kodály tanításain felbuzdulva, minden általános és középiskolában volt heti több énekóra, amikor az üzemek és vállalatok, egyetemek, szakszervezetek és kistérségi közösségek a templomokon kívül is tudtak kórusokat éltetni és működtetni?

Itt már a helyzet akár aggodalomra is adhat okot, mert a lakosság énekesi képességeit és befogadási igényeit a popzenén túl bizony kevéssé segítik a mai körülmények. Sokkal kevesebben járnak délutánonként, esténként kóruspróbákra, és jóval kevesebb fellépési lehetőség kínálkozik a ma kóristáinak. Az állami-társadalmi anyagi megbecsülés egyre vékonyabb, igen nehezen megpályázható forrásokból csöpög, a potenciális szponzorok pénzét ezerfelől lesik, az egyesületi és egyéb keretek között működő, lassan már-már vegetáló csoportok önfenntartó képessége és energiája pedig erősen kimerülőben van. Holott ezeknek az öntevékenyen értékteremtő embereknek elsődleges éltetője a meghívás, a siker, a taps, és mindezzel szinte egyenrangúan az az igény is, hogy legyen próbaterem (lehetőleg zongorával), legyen kórusvezető, kotta, fellépőruha, pénz az utazásra, szállításra. És nem kevésbé megkerülhetetlenül: legyen igény az iskolákban felnevelkedő generációkban arra, hogy ne csupán passzív befogadóként, de aktív művelőként is részt vegyenek a zenei élmény létrejöttében. Ez pedig már oktatás- és kultúrpolitikai feladat, hogy ne sorvadjon el, de virágozzék!

Énekel az ország? Igen is, meg nem is. Sokan megszállottként küzdenek azért, hogy a kérdőjelből egyértelmű pont, vagy felkiáltójel váljék a 21. században is.