Európa-évforduló – a kétszínűség árnyékában

(Hardy Mihály / Klubrádió) Európa. 10 millió négyzetkilométer és 742 millió ember – 50 országban. Megyünk vagy maradunk? Mi lesz Európa sorsa a járvány után, széthullik és 50 felé szakad vagy épp ellenkezőleg: erősebben kerül ki ebből a bajból is, mint valaha? Ki tudja…

Ez a május eleji hétvége többszörösen is alkalmas időpont a gondolkodásra: 75 évvel ezelőtt ért véget az emberiség történetének legsúlyosabb háborúja, ami mintegy 50 millió ember életét követelte Európában. És ez volt az a nap, amikor az új Európa egyik megálmodója, Robert Schuman francia külügyminiszter 1950. május 9-én közzétette híres nyilatkozatát, amely szerény kezdetként, a német és a francia vasérc- és szénkitermelés összehangolását tűzte ki célul. Aztán jött szépen sorban a római szerződés, a Közös Piac, az Európai Unió meg annak keleti bővítése…

Annyi bizonyos, Európából hetven éve nem indult ki újabb világháború. Felkelések, forradalmak persze kirobbantak, sőt szabályos, véres etnikai polgárháború is dúlt tőlünk délre. Ezzel együtt, Európa túlélte a vasfüggönyt, a hidegháborút, ledőlt a berlini fal, elnyomott nemzetek váltak szabaddá a Baltikumtól Moldáviáig, szóval van és lenne mire büszkének lennünk az elmúlt hetven év örökségéből, nekünk európaiaknak. Mert hogy azok vagyunk, mindannyian, és szerintem a többségünk szeretne is az maradni.

Nem tagadom, jó pár illúzióval is le kellett számolnunk, nekünk, kelet-európaiaknak az elmúlt harminc évben, mire végigjártuk az igazi Európába vezető rögös utat és végre elfoglalhattuk a bennünket megillető helyet a közös európai asztalnál. Az elmúlt tíz évben, még a járvány előtt már közel négyszázezer honfitársunk élt is európai jogával és ott vállalt munkát és ott tanult, ahol ezt megbecsülik, és meg is fizetik.

És vegyük észre: ezt is annak bizonyos Brüsszelnek köszönhetjük, amely ellen kivont görbe szablyával hadakozik a Türk Tanács önjelölt, hazai jobbszélsője. Az a bizonyos Brüsszel, ami alatt persze Európa civilizált részét kell érteni, egyre meghökkentebben figyeli, hogy vajon hová fajulhat még ez az ún. „magyar virtus”. Hogy egyfelől kinyújtott tenyérrel, mit, tenyérrel, két kézzel kapkodunk az onnan érkező euró százmilliók után, majd gyorsan teletömjük vele a barátok és a jószágigazgató-gázszerelő zsebeit. Utána meg hetykén beleköpünk a pénzt nyújtó kézbe: hogy fúj, bántják a magyart, meg nemzetközi összeesküvők, vádakat koholnak ellenünk, és különben sem kaptunk egy vasat sem. Kit nézünk itt hülyének, saját magunkon kívül?

Amire Európa nem volt felkészülve, az az, hogy ezen az úton visszafelé is lehet menni. Jó, a Brexit nagy pofon volt, a britek szerintem még nem tudják, hogy mekkora árat kell majd fizetniük ezért. De a brit demokráciát, a jogállamot, a szabad sajtót eszébe sem jut senkinek sem félteni, mert az olyan jól van, mint az a bizonyos élénkzöld brit gyep, amit ugye négyszáz éve nyírnak és locsolnak.

Nem így nálunk! A magyar ugar alig hogy elkezdte kiengedni az első kis zöld hajtásait, sutty, máris lekaszálták! De mindent, szinte minden fűszálat, úgy hogy ezen a magyar tarlón tíz év után már alig maradt reményt keltő hajtás. Lesz helyette türk-tatár-mongol-hun-szittya sztyeppe, oszt lehet kérem szépen bízvást nyilazni a nyeregben hátrafelé fordulva – egészen addig, amíg neki nem megyünk a falnak. Ismerik: nagyot koppan akkor, azután elhallgat… Már ha elhallgat.

Egy dologra biztosan megtaníthat bennünket Európa és az európaiság. Nem várhatjuk a sült galambot, az biztosan nem fog magától a szánkba repülni. Azzal az illúzióval is le kell számolnunk, hogy majd jön Brüsszel és szétcsap, megbüntet, megnevel és akkor majd minden rendbe jön magától, nekünk a kisujjunkat sem kell érte megmozdítani.

Hát nem, kedves barátaim: rohangálhattunk mi az évszázadok alatt szövetséget kötni a bécsi udvarhoz, a török portához vagy éppen a moszkvai Kremlbe, azt a munkát, amit a sors ránk osztott helyettünk nem végezte el senki. Vagy mi magunk kitakarítunk, rendet teszünk és egyenes gerinccel nézünk más népek szemébe vagy itt maradunk ebben a meleg magyaros mocsárban. Sok fehér – és nem lesz közte egyetlen európai.